antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Másodszor: az igaz öröm a virágnak jó illatjában foglaltatik, melyre nézve mondja vala ugyan Szent Pál apostol:Christi bonus odor sumus, hála légyen az Istennek, ki a Jézus isméretinek illatját általunk minden helyen kinyilatkoztatja, mert magunk is a Krisztus jó illatja vagyunk; úgymint a tekélletes és keresztény szeretettel építő jó erkölcsökkel és dicséretes magunk viselésével. Oh de, oh! mennyen mondhatják most inkább, Christi malus odorsumus, elfajulván és liliomból tövéssé, a rózsából bojtorjánná változván, fertelmes undok bűzök vagyunk, kik nem gyönyörködtetjük, hanem inkább haragra gerjesztjük és bosszúra ösztönözzük a Fölségest. Akik tudniillik szentséges törvényit, pártossan letapodják és az ördög szekere farkára ülvén, iszonyú botránkoztatással olyakat követnek el, melyek nemhogy keresztényhez, de még pogányhoz sem illenek.
Nemde illyek valának-e?
Harmadszor: ez az öröm a virágnak gyönyörűséges ízében gyökerezik és tapasztaltatik. Mit érthetünk pedig ezen? A virágok felülvett nedvességekkel táplálják nemcsak a méheket, hanem még a haszontalan legyeket és darázsokat is. Hasonlóképpen a jó keresztény ember Istentől adatott jovaival ruházza a mezételent, táplálja az éhezőt, itatja a szomjúhozót, segíti az igyefogyottat és minden tőle kitelhető jótétellel kegyessen kormányozza igyeket még az érdemetleneknek is, a tulajdon irgalmú Istenért, tudván, hogy Faeneratur Domino, kölcsön ád az az Istennek, aki a szegényen könyörül, s ezer annyival és az örök élettel jutalmaztatik meg.
Holott a mennyei boldogságban, ahol a mennyei Atyának sok hajléki vannak, és ahol a keserű télnek kedvetlen zúrzavarát soha nem érezzük, hanem bététetvén ez a világ könyve, azzal, aki mezők virágának nevezi magát, Ego flos campi, et lilium convallium, örökké gyönyörködtető tavaszt tapasztalunk. Most, most tekéntsünk tehát figyelmetessen nem annyira testi, mint lelki szemeinkkel ebben a közönséges könyvben, hogy abból üdvösséges tanúságot vévén magunknak, mintegy kézenfogva vezettessünk annak bölcs Alkotójához, ki e mái dicsőséges szent apostolokat, mint néminemű arany bötűket, ebből eredendő vétek által megszaggattatott rongyos könyvből valóságos maga isméretire általtette az örök élet könyvében. Holott is, valamit a Názáreti, azaz virágos, vagyis virágzó Jézusnak nevében kérendenek az Atyától, nékünk is, ha illatozva virágzunk s virágozva gyümölcsözünk, üdvösségesen megadatik. Ámen.
…És lassan, remegve, léptenként közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton. – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös ígérete minden földi örömnek, vétke a kívánságnak, sóvár kísértése az ínynek!… Ó, ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos színeid szépségében; magadra vetted a világ bűneit! …
– Na wasz isz!* Vegyetek, megegyetek! Na … mit mondta? Enyje! Ihr dumme Gränd'ln!*
A három kis tetten ért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? Csakugyan ő, a rettentő Kunigunda, hátulról közeledett feléjük, és megállt kezében a szemenként pergő olvasó, megállt szája az örökös hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket, és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán – valami megértő, messzire emlékeztető … A másik percben bosszankodásba rejtőzik, félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit morog még: testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál, a kijárat felé megy.
– Meg szabad enni? – kérdi egy körfésűs szöszke az ijedségtől még halványan. – Ez igaz? – Egy csoportban állnak bizonytalanul és reszketve; kezükben a szép gyümölcs.
Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket, igéző szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzkönyv takarta el, ahogy magolt belőle.
– Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácsolom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunk egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére, a Boldogságos Szűz Máriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A mennyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!
– Igen, jó lesz – mondja a körfésűs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkés szélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elöl, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi Szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalávalóbb teremtményeire is egyképpen gondja vagyon.
S haddal Carneválra azért támadtatok, Hogy kurta a fársáng ebb' az esztendőbe, Hosszabbra szabatom azt is a jövőbe. Előre titeket assecurállak is, Hogy nagyobb divatja lesz a lagzinak is; Megvőlegényellik árva nyoszolyátok, S éh leányságtokat dosztig tarthatjátok. És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel Láttatnak traktálni akármellyik szűzzel, Jövő idén, mintha nem is ők vólnának, Úgy nekidühödnek ők is a dámának. Mert fiamnak, kit most hintóm oldalánál Nyilat köszörűlni láttok a fáklyánál, Fiamnak meghagyom, hogy minek utánna Letett már a nyílról mind Márs, mind Diánna, S frater Schwartztól fogva78 ezek az istenek Kézív hellyett puskát, flintát szerzettenek: Hányja el nyilait, tegzét, számszeríját, Tanúlja meg ő is az artillériát; Rakja körűl övét apró mordályokkal, S lőjje az ifjaknak szíveit azokkal; Sőt akiknek nagyon kemény a zúzzájok, Baka-mangaléttal lövöldözzön rájjok; Vágott golyóbissal, tirolisi struccal Szálljon szembe holmi makacsabb kuruccal. Annyi lesz a sebhedt minden palotában, Mint az invalidus katonák házában. De mégis, ha látom, hogy a lövöldözött Szívek sem keresnek írt a dámák között, Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják, És a leánykérést mind csak elmúlatják: Béhozom szokásba (sok már csinálja is), Hogy legényt megkérni merjen a dáma is. És ha a legénység mégis durva lenne, S a kérő leányhoz hozzája nem menne: Lehozom az égből Júnó79virágjának Magvait, s kiosztom minden leánykának; Tudom, hogy lábrakap a dáma-világban Jobban, mint a krumpli már Magyarországban. Addig is, mivelhogy a leányéletnek Legnagyobb únalmát a párták tétetnek: Kimennek szokásból lassanként azok is, Sőt lyányfővel járnak még az asszonyok is, Itt van egy fő nimfám, ki a nagy világban, A mai dámák közt lábra kelt hívságban Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti, Hogy a fél világnak könnyen eszét veszti. Ő az, ki a régi nemzeti ruhákat Paraszttá, és korccsá tészi a dámákat.
Továbbá: aki a virágot mostohán tépi, az gyümölcsöt nem szed, mert a gyümölcs együtt nem lehet a virággal. A világi dicsőség egy hirtelen elhervadó virág, amint Isaiásnál olvassuk: Omnis gloria ejus quasi flos agri; melyen, ha törvénytelenöl kapsz, vagy azzal mértéktelenöl és szükség kívöl élsz, eleve elbúcsúzzál a mennyei dicsőségnek drága gyümölcsétől. Ezen kapott vala pártos Absolon; ezen telhetetlen Akáb; s tudjuk a Szentírásból, mind a ketten hogyan és miképpen jártanak. Tanácsosb egy kevés ideig tartó virágtól, azaz a világi tündér módon futamó hívságos dicsőségtől ellenni, hogysem mint az örökkévaló mennyei dicsőségnek drága gyümölcsében nem részesülni; holott amazok férges keserűséggel egyelesek és örök kárhozatsággal határoztatnak.
Végre: valamely fák nem virágoznak (kivévén igen kevesset, minémű a fügefa), gyümölccsel sem biztatnak. Hasonlóképpen, valaki ifjúságában jó erkölcsök virágjával nem bővelkedik, nem illatozik, majd lehetetlen, hogy megaggott vénségében gonosz szokásokkal ne becstelenkedjék. Azért mondja vala a Szentlélek:Adolescens juxtaviam suam, etiam cum senuerit, non recedet ab ea; az ifjú az ő útja szerént, midőn megvénhedik sem távozik el attól. Példának okáért: ha szeléd, istenfélő, tekélletes az ifjú, vénségében is azon jó ösvényen jár; holott pedig furcsa, trágár, hazug, káromkodó, részeges és feslett életű, non recedet a via, azon gonosz húron foly póráza, s feslettségének készétett feneketlen veremében szakad a nyaka.
Melyre nézve mondja vala Jeremiás próféta: Bonum est viro, cum portaverit jugum ab adolescentia sua. Jó és üdvösséges az ifjúnak, midőn az Isten parancsolatinak gyönyörűséges igáját ifjúságának zsengéjétül fogva viseli; mert ugyanis idején hozzászokván tekélletes jó cselekedetekkel virágzó igájának, azaz buzgó és hív szolgálatának viseléséhez, külső és belső vigasztalásokkal jut feltett céljához, érdemes örök fizetéséhez. Ellenbe: ha látod, hogy a nevedéken fa, azaz az ifjú, gonoszra vetemedik s feslettségével lerázza még azt a kevés virágocskát is, mely szüléinek vagy oktató mesterének jó kormányozásából származott, tudd meg nyilván, hogy gyalázatossan, mert gyümölcs nélkül kiszárad; s nem is érdemel mást egyebet, hanem a Fölséges bosszúálló haragjának régen a gyökéren függő éles fejszéjét.
Harmadszor: A virágok arra oktatnak bennünket, miképpen kellessék a tekélletességgel virágzó keresztényeknek dicséretes nyomdokokát követnünk; minémű formára, úgy tetszik, hogy maga is ösztönözve tanét bennünket bölcs Salomon, mondván: Florete flores, quasi litium, et date odorem; Virágozzatok virágok, mint a liliom, illatozzatok és ágazzatok kedvessen; tudniillik kellemetes szép erkölcsökkel és jóságos cselekedetekkel.
A virágról írja Plinius, hogy a fáknak öröme, úgy a jósággal virágzó keresztények kiváltképpen való nagy örömére vannak a vitézkedő Anyaszentegyháznak, mint a philippiek valának Szent Pál apostolnak, eképpen írván hozzájok: Fratres mei charissimi, et desideratissimi, gaudium meum, et corona mea; szerelmes és kívánatos atyámfiai, én örömöm és én koronám! Miben fondáltatik, miben gyökerezik pedig ez az öröm? Vélném elsőben is, a virág szép színében; így szinte, ha a jó keresztény tisztességes és a maga állapotához illendő színes ruházatot visel, nem kevély, nem nyalka vagy leshányó, felettébb cifra köntössel él, kiváltképpen gyönyörködteti a vitézkedő Anyaszentegyházat és annak szerelmes Jegyesét, a Krisztus Jézust. Valamint ellenbe a feslett cifraság, mint tisztátlanságnak cégére, botránkozást szerez és szomorúságot.
Legkivált az „öreg”, a kövér, paprikavörös képű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. Kunigunda, gumi bunda! – csúfolják, és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyűlöli őket! Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bűnöst, és nincs is hatalma fölötte, de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől, és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. Réndetlenek! Fraccok! Pinklik! – pattogott érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtéssel. Testes, nagy alakja úgy áll háttal a nagykapu felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát – reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. Si-étni! – recsegi egyre, míg az álmatag léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot*. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén, ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését – idegekig ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jó reggelre a makk-kávé mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.
És azzal elkezdődött a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok – hitmagyarázat, karban imádkozások, litánia az ájulásig, hideg kövön térdeplés –, és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülönbül.
Ó igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni, és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat, de ez a szörnyű egyhangúság … mikor úgyis oly rettentően hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után …
De lám, a kert – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide, elhagyni a kínosan tiszta nappali termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat, elmenni az új iskolaépületek meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményeságyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény kerítette, lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni – szét lehet széledni a lombos, kanyargós utakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjében. Itt délutánonként, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták meg a polgári iskolások, és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész „kisasszonyok”.
Mert itt a füvek nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket, és a fák egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat, és most, hogy újra ősz van, és megjöttek a lármás, szegény kis emberszüzecskék a lombok alá, és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket … Most, lám, a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen, túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell és …
„Puff!” „Nézzétek, mekkora! Jé!” „Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szliphüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!”
Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a „síróiskolát”; mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon, és sorjában egymás után végigemlegetik, elkántálják az otthon maradt boldogságot, drága kis múltjukat, és versenyt rínak édes, mély – csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi – gyönyörűséggel… Ám egy nagy, csorgó levű, túlérett körte leesett. Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigunda nővérnek, és odavinni hozzá. Így aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt csak az ördög súgja az embernek, hogy ilyen érzéki kívánsága legyen – és majd égne érte az ember a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörös nyelvet* is feladná az ember hátára, és hogy ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban – igen, de már hárman látták, és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak* a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket, és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül, és szégyellhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szívében a szégyellést. Na nem igaz?
Ma Pünkösd vasárnapja van. Áldott Ünnepet kívánok Mindenkinek!
Reményik Sándor
Pünkösdi szomorúság
A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: “Hogy születhetik újjá, aki vén?”…
Ezt érzé minden szív most is, míg végtére Így szóllt az életet lehellő Citére: "Halandó szép nimfák! élő templomaim, Kikben temjéneznek hév indúlataim, Ti, kiknek szemében élet és kedv játszik, Orcátokon saját képvonásom látszik, Ti, kik lecsaljátok mennyből a vígságot, Hogy paradicsommá tégye e világot, Halandó nimfáim! lejöttem hozzátok, Hogy végezésemnek törvényjét halljátok. - Az az istenasszony, Citére, én vagyok, Akinek áldoznak szegények és nagyok, Ki előtt a király kihág trónusából, Büszke felségéből s bíbor ruhájából; Kit jóltévőjének szóllongat szívében A hideg vérű bőlcs kedvesse ölében, Ki jó órát tészek néha a vénnek is S a mindennek szűkét látó szegénynek is, Ki áldott békóban tartom a szíveket, S kedves áldozatra szoritom ezeket. Még a hiéna73 is, bár szeme szikrádzik, Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik. Előttem a lajhár74friss játékot tészen, S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen. Béborítom a nagy balénát75lángokba, S párt keres a fagyos grönlandi habokba. Béönthetem tüzem egy férgecskébe is, Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is. Sőt bogaracska nősz másik bogaracskán, Sok millió nemzik fiat egy fogacskán. Egyszóval, nincs állat, mellyben tűz nem érzik; Sőt ezt a nem mozgó plánták76is mind érzik; A pompás pálmának, a silány penésznek77 Fajtái mind az én híremmel tenyésznek. Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe És a liliomot tiszta muszelinbe; Hogy így lakadalmi öltözetben, szépen Fogadják el Zefir csókját mátkaképpen. Énáltalam élnek s magzanak mindenek, Nálam nélkűl minden dólgok kietlenek. Citére vagyok én: ti is mind esmértek; Bár szájjal titkoltok, de szívvel dícsértek. - Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel, Hogy felváltsam a múlt lármát békességgel; Hogy kívánt örömöt hozzak le azoknak, Kik nyomorúságot képzelnek magoknak; És hogy a sok bút, bajt, panaszt eltérítsem, S köztetek hatalmam s nevem dicsőítsem.
73. A HIÉNA egy kegyetlen állat, mellyet soha tökélletesen meg nem szelídithetni. Irtózva kell olvasni, amiket erről az állatról írnak az útazók és természetvizsgálók; aki magyar olvasóim közzűl a hiénáról keveset vagy éppen semmit sem tud, ne múlassa el megolvasni, amit RAFF után felőle beszéll tiszteletes FÁBIÁN József úr a Természeti históriának (Veszprém, 1799. n. 8.) 497. és 498. lapján.
74. LAJHÁR, Főldi és Fábián elnevezések után az a minden állatok közt legtúnyább, legassúbb és legostobább négylábú állatocska, melly görögűl bradypus, deákúl ignavus vagy tardigradus, franciáúl paresseux, németül Faulthier, az amérikaiaknál pedig a maga sipitnya szavairól AI nevet visel. Minthogy ennek természetét is járatlan olvasóim magyar könyvből is megtanúlhatják, útasítom őket az említett Históriájára FÁBIÁN úrnak a 604-606. lap. Vessék egybe ezzel a FÖLDI jegyzését is, mellyet a Természeti Históriának (Pozsony. 1801. 8.) 55-dik lapján tészen, Blumenbach után. Megnézhetni Johann Friedrich BLUMENBACH'S Handbuch derNaturgeschichte. IV-te Auflage, Göttingen 1799. 8. Seite 72.
75. A BALÉNA legnagyobb neme a cethalaknak, sőt a legnagyobb állat a mi főldünk kerekségén; mert 10-15 öl van a hosszasága, s általjában van a teste százannyi temérdekségű, mint a mi ökreinké. Terem az északi és déli Óceánuson; legjelesben pedig az északi pólus felé hajló, kietlen Grönlandiának környékén. - Ennek is egész formáját, természetét és fogása módját megolvashatni Főldinél 108. és 109. lap., hosszasabban pedig Fábián Raffjának 589. lapjától egészen az 599. lapig.
76. Hogy a PLÁNTÁK is szaporodnak, s magvaikból hasonló fajtát tenyésztetnek, azt a paraszt ember is tudja. Hanem, hogy erre a tenyésztésre szintúgy a plántákban is hím és nősténynemet állított elő a természet, mint az élő állatokban, azt már nem tudja minden ember. A régi bőlcsek valamennyicskére sajdították ezt a dolgot; de világosan és határozottan legelőször MILLINGHTON nevű ánglus írt a plántáknak nembeli külömbségekről. Ő pedig élt a XVII-dik század végén. - A növevények nemzőrészei a virágban vagynak. Itt az én verseimnek megértésére elég ennyit tudni; hosszabban ennek fejtegetésébe ilyen helyen nem bocsátkozhatom.
77. A PÁLMA legelső és legszebb, nemesebb, pompásabb neme a plántáknak; a PENÉSZ pedig legutólsó s legsilányabb. Erről méltó lesz tanúlatlan olvasóimat a hely szűk vóltához képest megvilágosítani. Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség. Ha feketedni kezd, jele, hogy megérett, s már veszni tér. Többnyire hamar felnő (nyáron 1-2 óra alatt, ha nedvességet, meleget s rekedt levegőt kaphat), de némelly nemesi esztendőszámra is eltartnak. Van pedig, amint a természetírók számlálják, 15 faja, melly fajok közűl némellyiknek egyes szára van, némellyiknek ágas-bogas, hata tartós, kilence múlólag való. Nemi neve Linnénél mucor és tartozik a gombák rendjébe.
Elsőben is: a virágok az ember állapotjának gyarlóságát jelentik, mely, míg ifjan élünk, igaz hogy virágzik, mindazáltal majd-majd elhervad, leesik és ahonnét vette eredetét, a földben visszatérvén, eltapodtatik. A természet folyását vizsgáló bölcsek közt nem utolsó Plinius, a fák virágiról írja, hogy hét napig tartanak, s azután elhervadnak, elvesznek. Hasonlóképpen, az ember élete mintegy hét részre oszolván, igen rövid ideig tart a régi időkhez képest, holott kilencszáz esztendőkig is éltek emberek. Noha még ez is igen csekély, sőt semmi az angyalok idejéhez, annál is inkább az örökkévalósághoz képest, melyre nézve mondja vala koronás próféta Szent Dávid: Mille anni, sicut dieshesterna quae praeteriit. Hogy ezer esztendő is csak annyi Isten előtt, mint a tegnapi nap, mely elmúlt.
Nyilván terjeszti ezt az ember életének rövidségét előnkben Jób pátriárka, mondván: Az asszonytól született ember rövid ideig élvén, sok nyavalyákkal és másféle nyomorúságokkal telik bé; ki, mint a virág, kinyílik és elnyomattatik;fugit velut umbra; elfut, eltűnik, mint az árnyék, és soha azon állapotban meg nem marad. Ennek bővebb magyarázatját nem szükség fejtegetve előtökben terjeszteni, mert ki-ki tönnön maga tulajdon vagy felebarátja próbájával naponként tapasztalja, hanem az utolsó cikkel üt szeget fejemben, tudniillik, hogy mint az árnyék, eltűnik.
Mert ugyanis majd minden teremtett állat az embernek vesztére, halálára céloz. A levegőég dögleletességgel és büdös bűzivel; a víz elnyeléssel, megfojtással; a tűz égetéssel, emésztéssel; a föld omlással, temetéssel, sőt még a ludak is pesszegnek ellene, ugatnak az ebek, kergetik a méhek, csípdesik a szúnyogok, és alkalmatlankodnak a szemtelen legyek.
A fák virági, ha le nem csípettetnek is, vagy a dértől le nem szedettetnek, magok csekélységéből lehullanak; így az emberek, ha gyilkossan meg nem ölettetnek is, természetek szerént a bűnnek férgétől emésztetvén, hamar meghalnak. Nagyobb része pedig a virágoknak haszontalan és semmi gyümölcset nem hoz magával, hasonlóképpen nagyobb része az embernek, csöcsömős vagy kisded korában hal meg, más része ifjú és középkorban, és így igen kevesen érik el megért vénségeket. Noha ez semmit vagy igen keveset hoz a konyhára (amint szoktunk szólani), hogy valaki most sokáig vagy kevessé éljen, hanem bezzeg az az emberi gyarlóságnak nagy boldogtalansága, hogy nagyobb része férgesül s gyümölcstelenöl vész el, ahová célzott vala maga édes Üdvözéttőnk is, mondván: Multivocati, pauci electi. Sokan vannak a hivatalosok, kevesen a választottak.
A virágok napkeletre felnyílnak, napnyugotra pedig mintegy béhúnván szemeket, hervadozva összekapcsolódnak. Így az emberek is, ha a szerencsés napnak fényessége felderül s kedvek szerént szolgál, vásottsággal kiterjeszkednek, s mint a víz, kiöntődnek, kérkednek, tobzódnak és feslett életet élnek. Ellenbe, ha a szerencse fénye hunyódik, ha keserűségre hanyatlik és setét gyászban borul, háborognak, keseregnek, sírnak, szomorkodnak és majd csak el nem vesznek.
Másodszor: a virágok arra ösztönözik a keresztény embert, hogy tekélletessen éljen; ám, valamint a fának az igen hamar és felettébb sok virága gyakortább jele a gyümölcstelenségnek, úgy, akik még gyermekségekben hamar eszeskednek, végre megkábulnak vagy hamar elfogyván, vigasztalás nélkül szállanak koporsóban. Osztán üdvösséges oktatásunk lehet az is, hogy hirtelen sok kincsre, gazdagságra ne vágyódjunk, netalán a másvilágon amaz evangéliomi dúsgazdagsággal kényszeréttessünk szűkölködni, hallván: Fiam, jusson eszedbe, hogy elvetted javaidat a te életedben. Más az, hogy erről nyilván szól az Isten lelke bölcs Salamon által:Substantia festinataminuetur, hogy a sietséggel gyűjtött marha, kincs, pénz és gazdagság megkevesedik és hamar elfogy (mint a fának bő virága), amely pedig aprónként gyűjtetik kézzel, azaz igaz munkás fáradsággal, megsokasodik, és az Úr áldásával sikeres állandósága lészen.
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben –, akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem – miután Boldogasszony hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat – végre gyönyörű lakodalmat csaptak, és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló, és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére – most lám, érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon, és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, amely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin, főképpen azon keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektórium* ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos kora reggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé meg a mosogatóüst szagával, mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik – mikor a hosszú misétől elcsigázva, kiéhezve és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja és a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önként. Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az osztályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrannak is be a végére, már evangéliumra,* s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlokukat – borzongva, felületesen és profánul* – sebtiben. De a kék egyenruhás bentlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog „világi” illatot, mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az „élet”, amilyennek valaha ösmerték – tavaly vagy tavalyelőtt, mikor még otthon, valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat, és már „igazi” kávé illatozott az asztalon, aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra, vagy vicogva könyökön taszigálták egymást, s közben látták Marit a nagy piaci kosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez … Igen, itt is, a templomajtóban is lehet látni Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban, és a papi konviktusba* akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat, és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik, csak a „felebaráti szeretet” követelte szívességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva, gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, életük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azért is összevihognak.
Gyönyörű szép május éjjel, fáj a szívem nékem, Elmerült az üdvösségem valaki szemében. Ha ez a szem rám ragyogna, szép májusi éjben, Minden csillag lehullana s ő ragyogna nékem.
Kész a világ, Feszült, ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya Megtöltve minden lélek-lámpa, Ahol csak úr a lét… De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék Némán zokogva kering utjain, S csak egyet tud és egyet érez… …Most váratlanul vágyon megvonaglik és felzug Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, szint adj nekünk, Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!…
És ismétlik mindig erősebben A felviharzott étheren keresztül És felharsan az egek harsonája S a végtelennek zsolozsmája zendül Zsibongva, zsongva…
Mily Ceres önti őket folyton-folyvást, Egyre pompásabb, színesebb seregben, Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát Szegény világunkra ki szabadítja? A legbusásabb délolasz piactér, A Conca d’oro öble nem pazarlóbb Citrom-narancs-datolyavíziókban, Mint ez a fülledt május-esti utca, Kibomló lányok illatait ontván S idomait ringatván véghetetlen Bő áradásban, a bolondulásig Éhes-szomjúhozó érzékeimnek, Hogy e bőség észbontó sűrűjében, Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj, Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék, Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák Tömkelegében kábán válogatván, Végtére tettenérten úgy menekszik, Hogy közülük egyet le nem szakított – Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam?
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök gazdája, válassz ki egyetlen egyet S szent áldomással tedd tulajdonommá, S én azzal immár holtomig beérem!
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg, Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki, Hogy add nekem egyetlen éjszakáját Egy vérbő, tettrekész törökbasának!
Esik, esik, csak úgy magának. Két órája kopog a tetőm. A karcsú akácfürtök, mint bőrig ázott, első áldozós leányok összebújnak a magasban. Szemérmük szép rejtekhelye is látszik.
Elsistereg egy-egy villám is néha. Veszett fejjel a halálba rohan. A féltékenykedéseim cikáztak rajtam át így, még ifjan s bután, amikor minden szerelemben a világ elvesztésétől féltem.
Ma már nem féltek semmit és nem félek semmitől. Túl sok háború volt az életemben, túl sok álmatlan év és töredék-szerelem. Fonnyadoztak köröttem Budapest fái, de én az erdők tüdejével lélegeztem.
Ha múltamra gondolok, hány ilyen eső szakad! Hány apró láncszem Isten ujjai közül! S nemcsak a tetőmön kopognak, hanem a csontomon is. Halottaim fényes homlokán, amelyek mint a megállt órák, számonkérően néznek.
Esik, esik, csak úgy magának. Két órája kopog a tetőm. A karcsú akácfürtök, mint bőrig ázott, első áldozós leányok összebújnak a magasban. Szemérmük szép rejtekhelye is idelátszik.
Világfa csúcsán, világfa ágán, világot nézek szemem oldalján, egyik ág végén Nap forog körbe, más ágon Hold van, sarlója görbe. Fiastyúk kottyan, csirkéi kelnek csillag-tojásból, csillagok lesznek.
Világfa kinõ Föld köldökébül, az, ki alánéz, föld alá szédül, világfa csúcsán vér veri markom, ég boltozatját fél kézzel tartom...
Velekei József Lajos - Nagy Kristóf: Világfa - Gödöllő
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.
Ön se lett másból: madártojásból, s nem egy Dzsingisz kán, költő, de tisztán. Költése, Z. Z., változzon pénzzé, vajjá meg mézzé, makkegészséggé. Kapjon új szárnyat, szárnyához lábat, évet az évre kínnal ne mérne, gyöngyökön inkább járjon a friss láb. E dalos disztáv- iratot írta: sármány, pacsirta, csalogány, csóka, csúszka, rigóca, királyka, pintyke, búbos pityerke, szénfejü cinke, kékfejü cinke, bóbita-cinke s barátka cinke:
