AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Az nem kifejezés, hogy mennyi újdonságot hordoz. Gyakorlatilag csak azt hordoz. Pacinak szól, hogy ez nem az a King Crimson, amelyik az Epitaphot írta, ez egy teljesen másik zenekar King Crimson néven. Nem is érdemes összehasonlítani.
Hát torcsi, igazad lenne, hogy sokkal jobb egy 1971-es gitárt is tartalmazó lemezt hallgatni, mint Kerry King bármelyik munkáját? Remélem tévedsz, és remélem, kloggcsi és divcsi is ugyanezt mondja, és akkor a vacsi is jól esik majd. bocsi.
Azt hiszem, a divcsi által elkövetett eufemizmus új Guiness rekordot állított be ("nem annyira mainstream"). Tudom, én vagyok botfülű. Pedig amúgy már kezdtem szeretni néhány KC szerzeményt, pl az Epitaph elég kemény dallamtapadást okozott már párszor. Tehát tudnak ők dalokat írni, de akkor miért nem azt teszik? Továbbra is az a Spongyabob rész jut eszembe az ilyen lemezekről, amikor elmennek Tunyacsáppal jazz koncertre, javaslom mindenkinek. 100/nem tudom értékelni.
Igazából az első percben teljesen nyilvánvaló volt, hogy kár volt időt pazarolnom egy ilyen távolbanéző, sejtelmesen titokzatos és titokzatosan sejtelmes bölcsészmetálra, de ha már beraktam a lejátszóba, letoltam. Semmi jót nem tudok mondani, igaz, rosszat sem. A borító mondjuk a totális ötlettelenségről árulkodik, így illik a zenéhez.
Az ilyen AOTD-ktől mentsen meg minket az ég! 100/51.
Ja, a kortárs jazz érkezését adom, lehet pont ezért idegenkednek itt tőle néhányan, de amúgy Fripp képére, ízlésére, bolondozásaira van itt minden felfűzve.
Ez a lemez a progresszív rock, az újhullám, Robert Fripp hangképes világának és a kortárs zenének tökéletes szintézise olykor dzsesszes hangszerelésekkel. A nyolcvanas években indult új korszakuk nyitánya is ez a lemez.
Van az a Zu Asche... című dal, amire a Babylon Berlinben táncolnak nagyot egy impozáns jelenetben a mulatozó vendégek, köztük a két főszereplő, engem a Reaching out a ragtime-os vagy milyen rész miatt mindig arra emlékeztet. A Whispering Love-ban pedig a ritmikus "csikorgásról" a Volt egyszer egy vadnyugat kezdete ugrik be, szóval ilyen asszociációkkal nyert ügye van a lemeznek :) De amúgy is tényleg nagyon jó.
Egyszer, ha jobb passzban vagy, hallgasd meg a Blueprintet, az még egy kicsit más jellegű zene. Ha az sem tetszik, akkor Enchant-ügyben is menthetetlen vagy, Morgó Mackó!
Őket én is listáztam, a Break lemezzel, de magamat sem igazán értem, így hirtelen semmit nem tudok abból a lemezből felidézni. Itt már rögtön az első szám végénél kezdtek elveszteni, amikor Pull Me Under módjára befejezetlenül megszakad a dal (miközben már a Pull is nyúlta az ötletet a Beatles I Want You (She’s So Heavy) -jéről, és ezt nem én találtam ki, Portnoy mondta). Legalább ne az első szám lett volna… Hiába “progresszív” rock, illetve ráadásul ez még a gitárdúsabb, kevésbé billentyűorientált verzió, valahogy nem tudok az ilyenekért maradéktalanul odalenni. Pedig a zeneiséget tökéletesen kiszolgálja, szép dalok szoktak születni ebben a műfajban, nekem mégis hiányzik innen is valami. Talán túl “jólfésültek”? Túl szépek az énekdallamok, túl kerek, túl simulékony az egész? Nem tudom meghatározni, de ez is úgy haladt el mellettem, hogy istenigazából nem akartam nagyon belekapaszkodni. Nem tudom, mi bajom van vele, nekem tényleg semmi nem jó. :((( 6/10
Épp a minap az A Blueprint Of The Worldöt hallgattam, és azon morfondíroztam, nem lehetséges-e, hogy ez a legjobb Enchant-lemez, majd megnéztem, mit gondol erről a RateYM közössége, és némiképp meglepve láttam, hogy elég egyértelműen ugyanezt gondolja. Pedig én korábban inkább a Break, Juggling duó környékén keresgéltem volna, azokkal ismertem meg az Enchantet, azokkal kedveltem meg a zenekart, később lapoztam vissza a kezdetekhez.
A Break és a Juggling után a Blink nem okozott ugyanakkora élvezetet, egy megállapodott Enchantről árulkodott, amelyik már megírta a tőle telhető legérdekesebb, legjobb lemezeket, de itt is magabiztosan hozta a megszokott színvonalat. Egyszerű lenne elintézni őket azzal, hogy Rush, és tulajdonképpen még csak nem is nagy tévedés, mégis van nekik egy jól hallható enchantségük, igazságtalan lenne totál kópiabandaként jellemezni. Kulturált, intelligens rockzene, szándékosan nem írom, hogy progresszív rock, mert bár formailag talán az, véletlenül sem vonultat fel új zenei elképzeléseket, gondolatokat. Még dalt sem nagyon tudok kiemelni, se le, se fel (azért a Seeds of Hate, Follow the Sun, Ultimate Gift nagyon jólesett a mostani hallgatásnál), egységesen kellemes az egész album. Nehéz is a pontozás, némi elfogultsággal 10/8 is simán lehetne, de alapból a 10/7-et érzem reálisnak. Ha Enchant, nálam továbbra is Blueprint, Juggling, Break.
Jó, hát elhiszem, hogy annyira nem egy mainstream, még a KC életművön belül sem. Viszont a magam részéről mindig is kedveltem Fripp elborultabb, kísérletezőbb oldalát is. Itt meg aztán az első hangtól olyan a zene mintha csak a maguk örömére csináltak volna valamit amihez épp kedvük volt és nagyívben tetttek volna arra mit szól majd a nagyérdemű. Mindenesetre nekem legkésőbb a harmadik számtól, a Mattei Kudasai-tól tisztán hallatszott, hogy a delej itt is úgyanúgy jelen van. Sőt a nyolcperces The Sheltering Sky már kifejezetten el is bővült most reggel is azon frissiben. Ebből tudtam, hogy bár igen rég hallottam már, de nem véletlenü szerepelt anno a vonatkozó listámon sem. Persze megértem, ha ez az album sokaknak már inkább csak valami öncélúan hagymázas elvontságnak hangzik, a magam részéről viszont ma is kifejezetten szórakoztatónak találtam.
Volt szerencsém az első sorból nézni és élvezni a koncertet. A rock/metál dalok ilyen formában történő újraértelmezése és Anneke csodálatos, pozitív személyisége és klasszis hangja tökéletes elegyet alkotott. Legjobban a Mastodon - High Road-ja és a vészjósló és sötét South Of Heaven teszett, de minden dal csodálatos volt a maga nemében!
Szerintem ez az a lemez, amit életem folyamán a legtöbbször próbáltam megkedvelni különböző korszakaimban, és soha nem sikerült. Utoljára éppen pár hete, amikor szóba került itt a topikban, de nem, és nem. Túlságosan rávetül nálam a korai lemezeik árnyéka.
Igaz, azt talán ha kétszer hallottam, nem emlékszem rá, én a két klasszikus Portisheadre gondoltam. Ez is nyomasztó néhol, de messze nem annyira fojtogatóan, mint az a kettő. Nekem is egyértelműen tetszik.
Ha már Anneke. Remek volt a Heavy strings turné mai állomása a MOM Kultban. Nem vagyok a feldolgozások híve, de a 3 hegedű, cselló, zongora és Anneke nagyon ízlésesen nyúltak a dalokhoz. Eddig is tudni lehetett, hogy Anneke kiváló énekesnő, de most minden korábbinál szélesebb spektrumban használta a hangszálait.
Tanácstalan vagyok. Persze, egyrészt hallom a Slayert, túlzottan is. Oseguedának nagyon nem kellett volna Arayát játszania. King témáinak nagy része nyilván első osztály, nem felejtett el jó riffeket kitalálni. Mégsem érzem többnek a lemezt, mint egy Slayer tribute-nak, és ha Slayert akarok hallgatni, akkor Slayert hallgatok. A thrash metal már rég halott, és nem érzem, hogy sikerült feltámasztania még a stílus egyik legnagyobb alakjának sem. „Aki azt mondja, hogy ez egy ilyen-olyan Slayer-kópia, az álljon fel és menjen ki” - írja az Újság szigorú ítésze. Még egy esélyt adok a lemeznek, de én valószínűleg kimegyek.
Nocturnus AD - Unicursal
Nekem perverz módon tetszik ez az űrszintikkel megspékelt death metal. Pedig például minden amellett szól, hogy utáljam az énekes hangját, ez a thrash metalos bömbölés és death metalos hörgés közötti hangszín meglehetősen „egzotikus”, valahogy mégsem csúszik át soha elviselhetetlenbe (nálam legalábbis). A The Key színvonalát ezúttal sem érték el, az öt évvel ezelőtti Paradox is mintha jobban egyben lenne, itt a hosszúság miatt többször elvesztettem a fókuszt, bár sok dalban felfigyeltem jó részekre is. Még hallgatni kell.
Pallbearer - Mind Burns Alive
Ezt vártam a legjobban ebből az adagból, az előző lemezüket továbbra is nagyon kedvelem, még mindig elő-előszedem. Nagyon tetszik az énekes hangja, és mintha egyre magabiztosabban használná azt, érdekes dallamokat ad elő, több és változatosabb érzelmet tesz egy-egy dalba. Kicsit homogén a zene, talán játszhattak volna a ritmusváltásokkal, persze tudom, a doom metal nem erről szól. Nem is tudom, doom metal-e ez még, a lassúság stimmel, viszont sok helyen már inkább Pink Floyd, mint Black Sabbath. Szerintem jó lesz ez is, meglátjuk.
Warlord - Free Spirit Soar
Ami rögtön feltűnt, az az erőteljes billentyűhasználat, sokszor a gitárral egyenrangú hangszerként hoz fontos témákat a szintetizátor. Ettől függetlenül a gitárjáték is kellően kreatív. Nagyon, néha az én ízlésemnek túlságosan is erőteljes a folkos hatás. Amikor speedelős euro power metal, akkor nem annyira tetszik, a megfontoltabb, komorabb, kifejtős részek sokkal jobbak, és szerencsére ezek vannak többségben. Bármi lehet belőle, ezt is még hallgatni kell.
+1 nem metál bonus track:
Beth Gibbons - Lives Outgrown
A Portishead énekesnője talán nem annyira off még egy metáltopikban sem. Aki ismeri az előző szólólemezét, a 22 évvel (!) ezelőtti Out Of Seasont, annak jó hír lehet, hogy ez annál erősebb, ezt már most ki merem jelenteni. A Portisheadhez - szerencsére - nem hasonlít. World music, folk, pop, klasszikus zene, sok minden van itt, még felfogni sem tudtam, nemhogy rendbe tenni magamban. Ami biztos: soha nem hallottam ennyire kifejezően és áthatóan énekelni Beth Gibbonst. EFB-ként nagyon szimpatikus album.
Az új énekes kb. akkor született, amikor a zenekar megalakult, és az új gitáros sem öreg. Az egyetlen őstag most már Mark Zonder, ő pedig ugyan idősnek mondható, de ez egyáltalán nem hallatszik a játékán, szóval azért talán nem annyira tata a dolog. Nekem EFB-ként bejött a lemez, csak kicsit hosszú. Persze a Warlordtól az And Cannons... album a kötelező.
Máig aktuálisan kiváló zene, elképesztően változatos, többszörösen egymásra épülő rétegekből. Akkoriban ez valóban újító albumnak számított. Theli van a topik jó zenével, miközben a kicsi palika szőrös kisállatokkal foglalkozik.
(tegnap is írtam már erről a lemezről, ám a fórum motorja úgy döntött, még nem jött el eme poszt ideje; én pedig, bár ministráns vagyok a kopipészt egyházban, nem készültem fel a kiléptetés okán eltűnő jegyzetre)
hajlamosak vagyunk az első csodára figyelni és talán jogtalanul, hűvösen tova tekinteni a későbbi kisebb csoda felett.
a Gathering életében fordulópont volt a közvetlen Anneke csatlakozása után felvett Mandylion, ahol hirtelen minden utolsó szög is csodamód a helyére került. kiváló számok, remek hangszerelés, csodás egyedi hang - nem is volt kérdéses az átütő siker.
innen nézve volt nehéz léc a zenekar előtt: megugrani a lehetetlent.
ezt a csapdát, melyben sokkal könnyebb bukni, mint a felszínen maradni, nagyon ügyesen oldotta meg az ekkor is fiatal banda
az itt hallható dalokban ugyanis nincs némileg túljátszott, túl gondolt téma - csak pőre, lényeges hangokat játszik mindenki, pont annyi ideig és pont úgy, aminél több már cifrázás lenne. ezen túl pedig mertek túllépni a vélt (?) műfaji kereteken: szerepel itt dúr akkordos sláger, jazzes pergő, szintis hangulatzene, illetve zongorás ballada.
mint produkciós munka, ez a felvétel az akkori Woodhouse Studio és Waldemar Sorychta valószínűleg legjobb munkája. a megszólalásba nem lehet belekötni, minden egyes hangszer, sőt a teljes hangkép tökéletes; pedig az imént vettem végig, hány különböző féle stílus, hangulat és hangszerelés jelenik meg ezen dalokban.
szerencsére manapság már hozzáférhetőek a demók és korabeli élő felvételek is egészen jó hangzással. készült ekkortájt Krakkóban (ahol semmit sem bíztak a véletlenre, pl a Samael és a My Dying Bride is később kiadta 96-97 környékén itt felvett estjét) egy egészen hallgatható felvétel, amiből kiderül az igazi titok: az, hogy nincs semmilyen medzsik, semmilyen megfejtés. az akkori Gathering egyszerűen ennyire jó zenekar volt és ennyire jól játszottak együtt élőben. Anneke másodpercen belül intonál vissza a tiszta hangra ha nagyon ritkán egy nagyobb, furább hangköz nyomán nem érkezne pontosan (ez kb. százezerből egy embernek, ezerből egy énekesnek megy ezen a szinten). a May Song pengén eltalált, dögös, telt gitárszóló hangszíne eme koncertfelvételen is ugyanúgy betölti a teret és átvág mindenen, tehát az akkori cuccaikhoz értettek is a srácok és be is lőtték pontosan, ahogy annál jobban azóta sem lehet. és az is jól hallatszik, hogy nagyon figyeltek egymásra játék közben, itt nem szolgaian ismételgették a betanult bundokat (mint ahogy a Guitar Hero, meg az otthoni kisgatyában számítógép képernyők előtt prüntyögés djent&core generációja “műveli” a “zenélést”).
szóval egy lexikonná duzzadt bevezető után azt szeretném mondani erről a korongról, hogy csodálatos, így, ennyi év után is. élvezet hallgatni, továbbra is megérint érzelmileg, elfog a remegés, egyszóval brilliáns alkotás. számomra a Mandylion mellett ez a zenekar másik tökéletes, hibátlan lemeze.
ui: a címadó dalban 3:50-től hallható tárogató szerű fúvós hangszer az akkori zenekari honlap fóruma szerint egy tilburgi vidámpark bejárata közelében játszó török utcazenész fószertől ered; többen a dallamból ismerték fel, ki volt az elkövető.
ítéletnap: 10 / 10
ui: nemrég jelent meg az első, debüt Gathering lemez, a még más énekes duóval (klasszik beauty & the beast: szoprán nő, hörgős-elfojtott srác) készült Always… » teljesen újra keverve, masterelve. ez a jelzés sajnos messze nem jelenti azt a legtöbb alkotónál, amit valójában jelentenie kellene; viszont ezúttal nagyon is érezhető a változás: az eredeti, nem tökéletes felvételt masszív munkával a legapróbb részletekig kijavították és a megszólalása jóval közelebb került a már tökéletesnek nevezhető Mandylion és NB szintjéhez.
szóval erősen hallgatásra ajánlom, ha máshol nem találod, akkor az apple musicon fent van.
uiui: a kettes, egyébként zeneileg egész korrekt, de nem kimagasló anyagot elképesztő mód lerontja a fátyolos egyen mezzoszoprán nő és affektálós tenor-alt fickó; rohadt nagy szerencsénkre ők sem találták a hangot sem egymással, sem a zenekarral - így léphetett a színre Anneke, egy jazzbárból.
