No, Aliens Haven’t Visited the Earth Why are so many smart people insisting otherwise?
"Soha nem volt még ennél rosszabb időszak UFO-szkeptikusnak lenni. A múlt hónapban Sean Kirkpatrick, a Pentagon iroda vezetője, aki a megmagyarázhatatlan légi események kivizsgálásáért felelős, lemondott. Azt mondta, elege van abból, hogy zaklatják és bizonyítékok eltitkolásával vádolják, és sajnálatát fejezte ki „a racionális, bizonyítékokon alapuló kritikai gondolkodásra való képességünk eróziója miatt”.
Lehet, hogy az elmúlt nyár egy pár eseménye lökte túl a határon. Múlt év júniusában Avi Loeb, a Harvard csillagásza bejelentette, hogy néhány apró fémfoltot talált úgy, hogy mágneses szánkót húzott át a Csendes-óceán fenekén Pápua Új-Guinea közelében. Azt állította, hogy ezek a foltok fémes cseppek voltak, amelyek egy csillagközi objektumról olvadtak le, amely „mesterséges intelligenciával rendelkező technológiai eszköz” lehetett – egy másik csillagrendszerből származó lények terméke.
Júliusban David Grusch, egy korábbi hírszerző tiszt kilépett az árnyékból, és bejelentette, hogy az amerikai katonai szervezet jelenleg birtokol egy kis flottát nem ember által használt repülő csészealjakból. Nem hívta őket csészealjnak; UAP-oknak, vagy „azonosítatlan rendellenes jelenségeknek” nevezte őket, amelyeket korábban UFO-knak hívtak. De alapvetően csészealjokról beszélünk.
Grusch története először egy Leslie Kean (ejtsd: Kane ) újságírón keresztül jutott el a nyilvánossághoz, aki 2017-ben a New York Times címlapján jelent meg az UFO-król szóló rendkívül befolyásos cikkben. Ő és Helene Cooper, a Pentagon tudósítója a lap ugyanis egy Ralph Blumenthal nevű íróval együtt felfedte, hogy Harry Reid szenátor rávette a Pentagont, hogy hozzon létre egy titkos, „titokzatos” 22 millió dolláros programot az UFO-k tanulmányozására. Néhány évvel később Keanről Gideon Lewis-Kraus, a munkatársak írója hosszú profilt készített a The New Yorkerben „How the Pentagon Started Toking UFOs Seriously” címmel.
A Harvardon, a The New Yorkerben, a New York Timesban és a Pentagonban gondolkodó, értelmesnek tűnő, nem bunkó emberek mintha egyre közelebb sodródtak volna ahhoz a következtetéshez, hogy idegen űrhajók jártak a Földön. Mindenki rettenetesen nyitott volt. Mégis több mint 70 évnyi állítólagos megfigyelés után egyszerűen nem volt megfelelő bizonyíték. A mindenütt jelenlévő kamerák és divatos távcsövek korában nem volt olyan felvétel, amely ne lett volna homályos és ugráló, és messziről készült. Csak egy Grusch fickó azt mondta a világnak, hogy a kormánynak van egy „baleset-visszakereső és visszafejtő programja” a repülő csészealjakhoz, ami teljesen szupertitkos, és csak a programban résztvevők tudnak a programról. Grusch azt mondta, hogy akkor szerzett tudomást erről, amikor a Pentagon UAP munkacsoportjában szolgált. Több mint 40 emberrel készített interjút, akik vad dolgokat meséltek neki. Azt mondta, hogy nem fedheti fel a megkérdezett személyek nevét. Nem osztott meg első kézből származó információkat, és nem mutatott fényképeket. Azt mondta, a program évtizedekre nyúlik vissza, egészen az új-mexikói Roswellben történt csészealj-balesetig.
Grusch őszintének, udvariasnak és vidámnak tűnik. Interjúkban azt mondta, hogy az autizmus spektrumán van, ami segít neki összpontosítani. Időnként katonai hívószavakat használ, például közeli ellenfeleket és aszimmetrikus honvédelmi előnyöket, de nem eltántorító módon. Azt mondja, amikor tudomást szerzett a titkos csészealjak létezéséről, nyugtalan volt, és nagyon etikátlannak érezte, hogy létezésüket a nyilvánosság elől titkolják. Azt is elmondja, hogy időnként azon töprengett, vajon becsapták-e: „Ez valamiféle csalás volt ellenem? Ki vannak használva valami módon?” Nem, döntött.
2023 márciusában Grusch bemutatkozott Keannek. „Mindig is bebizonyosodott, hogy – én és kollégám, Ralph – meg fogom törni a történetét a sikerrekordunk miatt” – mesélte Kean. „Én is így akartam, de David is így akarta, mert szerinte nagyon hitelesek vagyunk.” Grusch megmutatta Keannek a biztonsági tanúsítványait és a teljesítményértékeléseit, és órákig beszélgettek online és személyesen. Amit elmondott neki, az hasonlított ahhoz, amit más források már leírtak, bár nem mehettek nyilvántartásba, mert az információ titkos volt. „Emberek, akiket régóta ismertem – mondta –, felhívhatnám őket, és megkérdezhetném: „Hiteles, hogy azt mondja, hogy léteznek ezek a becsapódó tárgyak, vagy bármi más?” És azt mondanák: "Igen, támogatjuk, amit mond." ”
Kean és Blumenthal Gruschról szóló darabja a The Debrief nevű, UFO-barát weboldalon kötött ki, amely „az emberi megértés perifériáján lévő tudásról” számol be. Idézték Gruschot, aki azt mondta, hogy az űrhajók kormányzati őrzői tudják, hogy a gépek nem emberi, intelligens lényektől származnak, mivel „a jármű morfológiája és anyagtudományi tesztelése, valamint egyedi atomi elrendezések és radiológiai aláírások birtokában vannak”.
Ezután teltházas meghallgatás következett a Kongresszusban, amelyre július végén került sor a Nemzetbiztonsági, Határügyi és Külügyi Albizottság előtt. A téma az azonosítatlan rendellenes jelenségek és „milyen fenyegetést jelenthetnek” volt. Andy Ogles képviselő megkérdezte Gruschtól, hogy ezek az UAP-ok „egzisztenciális fenyegetést jelentenek-e az Egyesült Államok nemzetbiztonságára nézve”.
– Lehetséges – válaszolta Grusch.
Nancy Mace képviselő megkérdezte Gruschtól, hogy vannak-e holttestek a lezuhant vízi járműben.
– Igen, a biológiával együtt járt – mondta, és bólintott.
Buzogány ekkor megkérdezte, talán a legapróbb mosollyal: „Azt hiszem, emberi vagy nem emberi biológiai anyagok voltak?” – Nem ember – felelte Grusch, homlokát ráncosodva, mintha egy hatalmas szendvicset harapott volna. "És ez olyan emberek értékelése volt, akik közvetlenül ismerik azt a programot, amellyel beszéltem, és akik jelenleg is részt vesznek a programban."
Tim Burchett képviselő köszönetet mondott Gruschnak és a többi tanúnak bátorságukért: „Esküt tettek arra, hogy betartják az Egyesült Államok alkotmányát, és ezt meg is teszik, és hálával tartozunk nekik.” Kitartó taps következett.
A meghallgatás után Kean interjút adott a Rising nevű hírműsorban . Beszámolt arról, hogy nem hallott becsmérlő vagy gúnyos megjegyzéseket a hallgatóságtól. A hangulat „olyan örömteli” volt. Az emberek „nagyon izgatottak voltak”. Amikor a Kongresszus tagjai komolyan foglalkoznak az UFO-k gondolatával, „a megbélyegzés kezd elenyészni” – mondta.
– Mit szólsz ehhez a Grusch-féle állításhoz a nem-humán biológiákról? – kérdezte a Rising bemondója.
„Valószínűleg ez a legrobbanékonyabb kijelentés az egész meghallgatás során, ami azt illeti, hogy valami nehezen elképzelhető dolog köré próbálták feltenni az elmét” – mondta Kean. – Valójában nem emberi lények biológiai anyagai, ha nem holttestei vannak az Egyesült Államok kormányának birtokában. Azt mondta, nem tudhatja, hogy ez igaz-e, de hozzátette: "Beszéltem másokkal, akik azt mondták, hogy igaz."
Ki az a Leslie Kean, és miért tesz ilyen erőfeszítéseket, hogy tiszteletreméltó arcot öltsön azokra, mondjuk úgy, eléggé furcsán hangzó állításokra? 2010-ben Kean kiadott egy könyvet az UFO-észlelésekről, amelyben az UFO-kíváncsiság „szörnyű megbélyegzéséről” beszélt, és arról, hogy amikor először érdeklődött a téma iránt, szégyellte magát, mintha illegális kábítószert fogyasztana, és ne mondd el senkinek. De aztán egy idő után rendbe jött, és magabiztossá vált. Az UFOs: Generals, Pilots, and Government Officials Go on the Record című könyv bestseller volt. Ezután elkezdett dolgozni a túlvilágról szóló könyvön, a Surviving Death címmel, amelyben elmesélte, hogyan ment el egy médiumhoz, aki elképesztő pontossággal leírta őt magának, bár talán azért, mert megadta a pszichikusnak a telefonszámát és a médiumot. fordított telefonos keresést használt, és kiderített néhány dolgot, de ő, Kean, ezt valószínűtlennek tartotta. A pszichikus azt mondta neki, hogy érzi Kean elhunyt partnerének energiáját és jelenlétét, akinek a neve B betűvel kezdődött – és igen, ez egy B volt, az eltávozott partnere, Budd, a híres Budd Hopkins volt, aki néhány éve meghalt. korábban, és aki azelőtt nagyon sikeres UFO-író és előadó volt, bár soha nem került a New York Times címlapjára , ellentétben Kean-nel.
Hopkins hipnotikus állapotba hozta az embereket, és interjút készített velük, hogy kiűzze transzba borult elméjükből mindazt a kellemetlen dolgot, amit az űrlények tettek, amikor a csészealjakba vonták őket. Bejárta az országot, UFO-konferenciákon előadásokat tartott az idegenek elrablásával kapcsolatban, és 1997-ben feltűnt egy nagyon jó Nova- epizódban a PBS-en, „Kidnapped by UFOs?”, amelyben az egyik informátora azt mondta, hogy űrlények gyűjtötték be a spermáját és egy nőt. azt mondta, hogy megszondázták a fülét, az orrát és egy másik helyet is – aztán valami kijött belőle, és lenézett, és egy idegen baba volt.
Az évek során Hopkins másoknak is megmutatta kétes hipnotikus szuggesztiós módszereit, köztük David M. Jacobs történészprofesszornak, aki a The Threat: Revealing the Secret Alien Agenda-t írta, és John E. Macknek, aki az Abduction: Human Encounters With Aliens című könyvet írta. és köszönetet mondtak neki a könyveikben – „Budd Hopkinsnak, aki az utat mutatta” – mondta Mack; „Budd Hopkins, a barátom és a „bûnözőtársam” – mondta Jacobs – és egy polcot készítettek, tele kövér könyvekkel az idegenek által elkövetett hátborzongató, szemtelen dolgokról, és ezért nevezte a New York Times Hopkinst „a világ atyjának”. idegen-rabló mozgalom.” Hopkins arra tanította a gyerekeket, hogy elhiggyék, találkoztak idegenekkel; Jacobs azt javasolta Emma Woodsnak, az egyik állítólagos idegen elraboltjának, hogy vásároljon és viseljen erényövet, hogy blokkolja az űrlényeket, akik hibrid csecsemőket akarnak tenyészteni. „Nem tudják levenni” – mondta Jacobs Woodsnak. – Van rajta egy kis zár és egy kulcs, és ott, ahol a hüvelynyílás van, van rajta pár szög, ami áttapadt. Ez egy halott dugó, ehhez nem fér kétség.”
Aztán egy napon, valahol 2004 környékén Hopkins az idegenekről tartott előadást egy UFO-konferencián, amikor – ahogy az önéletrajzában elmondja – egy „nyílt, vonzó, vékony nő rövid, göndör, sötétszőke hajjal. és gyönyörű, egyenletes kék szemek” – lépett oda hozzá, és elmondta, hogy érdekli az egyik elrablási története, amelyikben egy Linda nevű nő lebegett egy New York-i ablakon, és belerángatták egy élénkvörös UFO-ba. A vonzó, vékony nő Leslie Kean volt. Barátságot kötöttek, partnerek lettek, és tessék. Eközben Hopkins elvált harmadik feleségétől, aki addigra már kezdett kételkedni a módszereiben (írt róla egy pusztító cikket a Paratopia nevű ufómagazinban ), és emlékiratát Leslie Keannek, a napnak, amelynek sugarai felmelegítették életet, és megújította reményeimet.” Kean az UFO-könyvében ezt mondta: „Külön köszönet illeti közeli barátomat, Budd Hopkinst, amiért napi, állandó támogatást nyújtott, miközben megbirkózom a könyv elkészítésében rejlő számtalan személyes és szakmai kihívással.”
A Surviving Death után Kean folytatta UFO-pártoló munkáját Christopher Mellon, egy gazdag védelmi és hírszerzési bennfentes segítségével. Mellon találkozót szervezett Keannek Hal Puthoff-fal, a távmegtekintés és más extrém telepatikus kísérletezés mágusával, valamint egy kecskebakcsú kémelhárító tiszttel, Luis Elizondóval, aki éppen felmondott Pentagonban, és most egy Puthoff által létrehozott szórakoztatóipari cég tagja lett. Tom DeLonge pop-punk énekes-dalszerzővel. (DeLonge híres a fülbemászó, gitáros dalairól, amelyeket a Blink-182-vel rögzített, mint például az „Aliens Exist”, amelyben a következőt énekli: „I got an injekció / Of Félelem az elrablástól”.) A lobby bárjában ülve egy szállodában a Pentagon közelében, Puthoff kinyitott egy laptopot, és lejátszotta Keannek néhány haditengerészeti UFO-videót, amelyekben a pilótafülke képernyőjén fényvillanások cikáznak. „Teljesen földön voltam” – mondta nekem. Az UFO-król készült tényleges katonai videók megtekintése „mindent megváltoztatott”.
Kean 2017-es Times- cikkében két klip is szerepelt, amelyeket a találkozón nézett, és mindenki, aki elolvasta, rákattintott, és azt mondta: „Szent kekszet!” Főleg a „Gimbal” című videón, amelyben egy repülő csészealjra emlékeztető fekete forma ide-oda fordul. Hirtelen mindenki azt mondta magában: „Ez a dolog nagyon hátborzongató és túlvilági, nézd meg azt az izzó aurát, talán repülő csészealjak látogatnak meg minket – a haditengerészet pilótái biztosan így gondolják.” A 60 Minutes készített egy darabot a videókról, és interjút készített a pilótákkal.
A nézők egy része nem volt meggyőzve. A Metabunk nevű weboldalt üzemeltető Mick West a YouTube-on kifejtette, hogy a „Gimbal” videón egy sugárhajtás hőképe látható hátulról, az aura pedig a képélesedés műterméke. Bemutatta, hogy a csészealj alakú kézművesség bohózatai, amelyek könnyednek, porózusnak tűntek, annak az eredménye, hogy a külső kameratartó késve alkalmazkodott egy tárgy követésekor. Világos volt, hogy ez egyáltalán nem egy repülő csészealj filmje – és Mick Westnek valamiféle Edward R. Murrow-díjat kellene kapnia az egyenletes tónusú elemzésért.
„Ha Micket valóban érdekelné ez a cucc” – mondta Kean a The New Yorkernek –, nem cáfolna le minden egyes videót. Ő és Blumenthal több UFO-darabot is írtak a Times-nak, újra közzétéve a „Gimbal” videót, mintha még mindig jelentene valamit, miközben szinte biztosan nem jelent semmit.
Mindez már korábban is megtörtént: ez a legújabb példa arra, amit Marina Koren, az Atlantic tudományos írója „UFO-mánia ciklusnak” nevez. Grusch előtt voltak olyan katonaemberek, mint Robert Salas, aki egy évtizeddel ezelőtt kiadott egy könyvet, amelyben azt mondta, hogy az 1960-as évek egyik éjjelén egy űrlény lebegtette őt a hálószobája ablakán, és tűt szúrt az ágyékába. Salas előtt pedig ott volt Philip J. Corso ezredes, a Pentagon nyugalmazott bennfentese, aki 1997-ben kiadott egy memoárt The Day After Roswell címmel, amelyben azt állította, hogy 1947 júliusában kinyitott egy kis szállítóládát egy Fort-i állatorvosi épületben. Riley, Kansas, és egy holt űrlényt talált benne, viszkózus kék folyadékba merülve. „Egy négy láb magas emberalakú figura volt – írta Corso –, karokkal, bizarr kinézetű négyujjas kezekkel – hüvelykujját nem láttam – vékony lábakkal és lábakkal, valamint túlméretezett, izzólámpa alakú fejjel. úgy nézett ki, mintha egy léggömb gondola fölött lebegne az álla miatt.
Az 1950-es években Corso hírszerző és ellenpropagandista volt Washingtonban, majd később Eisenhower elnök Nemzetbiztonsági Tanácsánál kezdett dolgozni. Az Egyesült Államok kétfrontos háborút vívott – írta Corso – egyrészt a kommunisták, másrészt az űrlények ellen. Elmondta, hogy a Földet „egy vagy több idegen kultúra támadja meg, akik próbára tették képességünket és elszántságunkat, hogy megvédjük magunkat”.
Corso szerint Eisenhower U-2-es kémrepülőgépének Szovjet-Oroszország feletti repüléseinek nem titkolt másodlagos célja volt. Nemcsak rakétahelyeket és bombázási célpontokat azonosítottak; folytatták a földönkívüli becsapódási helyek felkutatását az ellenséges vonalak mögött is: „Azt is szerettük volna látni, hogy a szovjetek begyűjtötték-e maguknak az idegen repülőgép-technológiát.”
1961-ben Corsót a Pentagon külföldi technológiai pultjáért bízták meg, ahol (így mondta) felkérték a titkos Roswell-akták és az idegen maradványok „kihasználására”, beleértve a boncolási jelentéseket és a baleseti törmelékeket. Corso elmondta, hogy csapata különféle visszafejtett földönkívüli innovációkat dolgozott ki az amerikai ipar számára, ideértve a lézerek, integrált áramkörök, száloptikás technológiát, lopakodó repülőgépeket és éjjellátó szemüvegeket – a Kevlart is, amelyet Corso szerint a keresztszemes szupertenacity szálak” a lehajtott csészealj felületén. „Mindegyik fejlődéséhez szükséges magvakat az idegen hajó roswelli lezuhanásakor találták meg” – írta.
Corso könyve a New York Times bestsellerje lett. A vélemények vegyesek voltak. A Baltimore Sun „zavarónak” nevezte. A Financial Post ismertetőjének címe: „A könyv úgy olvasható, mint azonosítatlan hazug tárgy”.
„Teljesen kitartunk a könyv mellett” – mondta a Pocket Books reklámigazgatója. – Ez egy memoár.
Soha nem foglalkoztam az UFO-kkal. Gyerekkoromban szerettem a sci-fit, ugyanúgy élveztem a poloskaszerű űrszörnyeket, mint a következő embert, és 1967-ben lenyűgözve és örömmel olvastam Bill Adler Levelek a légierőhöz című könyvét az ufókról , de a kínált dokumentumos bizonyítékok mindig is szegényesnek tűntek. . Az elrablási történetek pedig, amelyek a 80-as évek végén értek el csúcspontjukat, csak őrültek voltak. Azonban egészen a közelmúltig, amikor egy könyvön dolgoztam a titkos hidegháborús fegyverkutatásról, kezdtem megérteni, hogyan kezdődött a csészealj-őrület.
1947. június 24-én Kenneth Arnold, a tűzvédelmi berendezések eladója megijedt egy kék fénytől, miközben a washingtoni Chehalisból a washingtoni Yakimába repült egymotoros repülőgépével. Balra nézett, és „nagyon különös kinézetű tárgyakból álló láncot látott, amelyek gyorsan közeledtek a Rainier-hegyhez, körülbelül 107 fokos szögben”. A tárgyak fényesek voltak, lemerültek, felemelkedtek, és repülés közben villogtak – mondta Arnold – „mint egy hal, amely a napon libbenne”. Amikor a fény visszaverődött róluk, „teljesen kereknek” tűntek. „Akkor azt feltételeztem, hogy egy új formációról vagy egy új típusú sugárhajtásról van szó – mondta –, ezért értetlenül álltam a tény előtt, hogy nem volt farkuk.
A következő napokban, amikor először a repülési haverokkal, majd az egyre lelkesebb riporterekkel beszélgetett, Arnold számos kísérletet tett, hogy segítsen az embereknek elképzelni, amit látott. Azt mondta, hogy a kilenc tárgy úgy mozgott, mint a sorban repülő libák. Úgy tűnt, hogy „össze vannak erősítve” – mondta. – Ha az egyik mártott, a többiek is. Azt mondta: „A repülésük olyan volt, mint a motorcsónakok egyenetlen vízen, vagy hasonló egy kínai sárkány farkához, amelyet egyszer láttam a szélben fújni.” Egy ponton, ezen analógiák között Arnold megkockáztatta azt, hogy a tárgyak „csészealj-szerűen” mozogtak – mintha veszel egy csészealjat, és átdobod a vízen. A szókincs megszilárdult és megerősödött, és az egész országban, de különösen a Csendes-óceán északnyugati részén, az emberek repülő csészealjakról és repülő korongokról kezdtek beszámolni.
Arnold gyanította, hogy valami vadonatúj katonai repülőgépet látott, de a kormány ezt nem erősítette meg. A rádióban Arnold azt mondta: „Természetesen, természetes születésű amerikai lévén, ha nem a mi tudományunk vagy a hadseregünk légiereje készítette, hajlamos vagyok azt hinni, hogy földönkívüli eredetű.” Csalódott volt, amiért a katonaság nem adott magyarázatot, de megnyugtatta, amikor megtudta, hogy más megfigyelők szerint ők is látták ugyanezt.
Ugyanazon a napon Arnold csészealjakat látott, a Cascades kutatója, Fred Johnson felnézett, és öt-hat korongot látott körülbelül ezer láb magasan felette. Úgy becsülte, 30 láb átmérőjűek voltak. Elhallgattak, és az iránytű tűjét vadul mozgatták – mondta.
Egy másik jelentés aznap érkezett a washingtoni Richlandből, 125 mérföldre keletre a Mount Rainiertől, és nagyon közel a hatalmas hanfordi üzemhez, amely akkoriban teljes robbanásban forgott, és az uránt plutóniummá alakította atombombák előállításához. Egy Leo Bernier nevű richlandi lakos azt mondta, hogy több korongot vagy csészealjat látott nagyon gyorsan nyugat felé haladni, valószínűleg közvetlenül azelőtt, hogy Arnold meglátta volna őket. „Azt hiszem, egy látogató egy másik bolygóról lehet, amely fejlettebb, mint a miénk” – mondta Bernier. Aztán jött a „július 4-i özönvíz”, amelyet a Los Angeles Times számolt be : „Az egyik csoportban kétszáz, a másikban 60 személy látta őket Idahóban; több százan látták őket Oregonban, Washingtonban és más nyugati államokban.” Az Oregon állambeli Portlandben rendőrök egy csoportja több olyan korongot is észrevett, amelyek szerintük „króm agysapkáknak” tűntek; „remegtek, eltűntek és újra megjelentek”. A United Airlines egyik pilótáját és másodpilótáját Boise-ból Seattle-be tartva meglepetés érte. „Testvérem, egy tollal felboríthattál volna, amikor körülbelül nyolc perccel a felszállás után, pontosan 7100 láb magasságban Emmett felett, Idaho államban, nem egyet, hanem kilencet láttunk közülük” – mondta Emil Smith pilóta. „Egyenletesen elhelyezkedtek egy sorban”.
Smith évekig kereskedelmi pilóta volt. Az Associated Press szerint az általa és másodpilótájával elmondott történet „az első megerősítés tapasztalt, magasan képzett pilótáktól, hogy az elmúlt két hétben északnyugaton repülnek a korongok”.
„Sokan aggódnak a dolgok miatt” – mondta egy katonai PR-ember Sacramentóban. – De nincs miért izgulni. Ha lett volna valami, a hadsereg értesített volna minket.
alami szokatlan történt, ez egyértelmű. A jelentéseknek pedig voltak közös elemei: kerek, imbolygó tárgyak, fényesek, csoportosítva, összekapcsolva, megkötve.
Mit néztek ezek az emberek?
Muszáj lesz elmondanom, és sajnálom, mert tudom, hogy az ufók megforgatják a szemüket a léggömbök szó hallatán. De túl kell lenniük rajta, mert különféle típusú léggömbök – nagy magasságú időjárási léggömbök, kozmikus sugárzás kutató léggömbök, hangérzékelő léggömbök, zivatarokat vizsgáló léggömbök, légi felderítő léggömbök, rakétákat lőző „rockoonok”, propaganda léggömbök, játék léggömbök, és ami a legtitkosabb, terményháborús léggömbök
állnak ennek a magashegyi kalandnak a középpontjában, amelyen kultúraként részt vettünk. Egyik sem paranormális, de mégis furcsa.
A második világháború után kezdődött, amikor a szovjet tudósok elejtették a célzásokat, miszerint a sztratoszférában a világot megváltoztató felfedezések küszöbén állnak, amelyek a kozmikus sugarak kiaknázatlan erejével kapcsolatosak. Az Artem Alikhanian vezette csapat egy új, magasan fekvő kutatólaboratóriumban dolgozott az Aragats-hegy közelében, Szovjet Örményországban, és kutatóballonokat küldtek fel, hogy új kozmikus részecskéket halászjanak, amelyek közül az egyik, a „varitron” nehezebb, mint az összes többi. 1946 májusában Piotr Kapitsa fizikus, a moszkvai Fizikai Problémák Intézetének alapítója megdöbbent újságíróknak azt mondta, hogy az új részecskék erejét hasznosító bombák „többször nagyobb pusztítást okozhatnak, mint a Hirosimát elpusztító atombombaé. Japán." Walter Winchell, a pletyka rovatvezetője így írt a fenyegetésről 1946 szeptemberében: „Az oroszok mostanában azért olyan beképzeltek, mert állítólag kozmikus sugárbombával rendelkeznek.”
Az Egyesült Államok kormánya gyorsan megnövelte a kozmikus sugárzás kutatásának finanszírozását, remélve, hogy többet megtudhat arról, amit az oroszok találtak. (A varitron végül elhatározták, hogy nem létezik.) A New York-i Egyetemen volt egy Serge Korff nevű fizikus és ballonos vitorlázó, aki az egész országot bejárta, és segített a tudósoknak hatalmas ballonszerelvényeket felszerelni – több száz méteres léggömbök szabadon lebegő láncait. hosszú – a nehezebb rakományok magasabbra szállítása érdekében. Ezeket tíz, 15, 20, sőt 30 nagyméretű neoprén léggömbből állították össze.
A probléma az volt, hogy néha a léggömbök, amelyek hosszabbak voltak, mint a futballpályák, amikor felszálltak, eltűntek, és zavaróan néztek ki. Méreten kívüli, néma és spektrális – különösen sötétedés után, amikor a sztratoszférikus égbolton ragyogtak, még napsütötte – ezek a jelenések számtalan embert szorongattak. „Azokat a New Jersey-i lakosokat, akik ma 28 „repülő csészealjat” láttak összekapcsolódni egy blokk hosszúságú légi kígyótánc során, a princetoni tudósok megnyugtatták, hogy ez csupán egy kozmikus sugárkísérlet” – mondta a Camden Courier-Post 1947 júliusában. „A tudósok azt mondták, abban reménykednek, hogy valaki látni fogja a ballonláncot leereszkedni, hogy visszaszerezzék a kozmikus sugárberendezésüket.
A kozmikus sugárzás kutatásának felfutása mellett a légierő 1947 elején finanszírozott egy kapcsolódó programot a New York-i Egyetemen, a Constant Altitude Balloon Projectet, a Mogul kódnéven, amelynek célja a Szovjetunióban bekövetkezett nukleáris robbanás figyelése volt. Az amerikai stratégák azonnal tudnák, mikor volt a szovjeteknél az atombomba. Egy fiatal mérnök, Charles B. Moore számos Mogul-repülést indított neoprén léggömbökből álló szerelvény segítségével, hogy egy alacsony frekvenciájú mikrofont a magasba emeljen a légkör felső részébe. A keleti parton végzett néhány előzetes kísérlet után csapatával hamarosan áttelepültek az új-mexikói alamogordói Holloman légibázisra.
Északkeletre, nem messze Roswelltől, 1947 júniusában valami lezuhant egy birkafarmon. W. W. „Mac” Brazel, aki megtalálta a roncsot, nem tudta, mi az. „Leletét úgy írta le, mint amely nagyszámú, fóliaszerű anyaggal bevont papírdarabból állt, és apró pálcikákkal összerakva” – jelentette az Associated Press. „Körülbelül 200 yardnyi területen szétszórva az anyagokkal szürke gumidarabok voltak.” Brazel a maga részéről így emlékezett vissza: „Először azt hittem, hogy ez egy sárkány, de nem tudtuk úgy összerakni, mint bármelyik sárkányt, amit valaha láttam.”
Amit Brazel nem tudott, mert az titok volt, hogy megtalálta az egyik Moore Project Mogul ballonvonatot. A szürke gumidarabok neoprén léggömbök töredékei voltak, amelyek elsötétültek és megkeményedtek a napon. A sárkánynak látszó tárgy egy kissé szokatlan típusú, fóliával borított radarreflektor volt; csiszolt volt, hogy minden irányban működjön, fényesnek és kicsit csillagszerűnek tűnt. Ez lehetővé tette a ballonkilövőknek, hogy nyomon kövessék kísérletüket. Balsa fából készült.
Miután Brazel összeszedte a napsütötte neoprén törmeléket, a balsa rudakat és a fólia- és papírborítást, bement a városba a seriffhez, aki kapcsolatba lépett valakivel a roswelli légibázison. Három titkosszolgálati tiszt kereste fel a becsapódás helyszínét, és egyikük, Jesse Marcel azt mondta egy újságírónak, hogy a törmelék egy repülő csészealjból származik. A '70-es években Marcel UFO-celeb lett. A Project Mogul lemezeit csak a '90-es években hozták nyilvánosságra, így bőven volt ideje kicsírázni és beérni egy buja roswelli mitológiának.
1947 vége felé Moore és egy rivális ballonmérnök, Otto Winzen neoprént hagytak maguk mögött. Hatalmas kutatóballonokat kezdtek el készíteni újabb anyagokból – először Pliofilmből, amelyet zuhanyfüggönyök készítésére használnak, majd ultrakönnyű polietilén műanyag lapokból, amelyeket az élelmiszerboltokban sárgarépák zsákolására használnak –, amelyeket hosszú asztalokon varrtak össze a General Mills által üzemeltetett gyárban. gabonaipari vállalat, Minneapolisban. Októberben egy 70 láb széles és 100 láb magas General Mills Pliofilm ballon tömeges repülő csészealj-pánikot okozott. "A város lakói elárasztották a telefonközpontokat a Minneapolis Tribune-nál, az időjárási hivatalnál, a rendőrségnél és a rádióállomásoknál, miközben az égen lassan mozgó furcsa fény miatt érdeklődtek" - írja az újság. „A rendőrség jelentése szerint a hívások eszeveszett állapotba kerültek, amikor a nap a horizont alá ment.” Ahogy nőtt a sötétség, a gömb vörösre, majd lilára vált. A légierő felmászott egy repülőgépre, hogy nyomozzon, de az izzó dolog, bármi is volt az, túl magas volt ahhoz, hogy elérje. Végül Winzen elmagyarázta, hogy ez az egyik General Mills ballonja: „Nagy láthatóságát a Pliofilm héj visszaverő erejének köszönhette, amely a talaj méretének sokszorosára tágul, amikor elérte nagy magasságát.”
Winzen hamarosan elhagyta a General Mills-t, és megalapította saját balloncégét, a Winzen Research-t, amely 20 emeletes épületek magas műanyag léggömböket gyártott. Valamikor 1950 körül Moore átvette Winzen helyét a gabonaipari vállalat repüléstechnikai kutatás-fejlesztési részlegének vezetőjeként. „Nagyon büszke vagyok arra, hogy elkezdtük nyomni őket polietilén léggömbökért” – mondta Moore. Ahogy ezek a „Skyhook” léggömbök egyre nagyobbak lettek, mindenhol lebegtek, néha több ezer mérföldre, néha óceánokon át, és bármerre mentek, az emberek repülő csészealjakat láttak.
Olyan sikeresek voltak az új léggömbök, hogy az 1950-es évek közepére a katonai és a CIA által finanszírozott szerződésekkel elárasztott General Mills a réginél kétszer akkora ballongyárat épített St. Paulban. Közel 400 ember dolgozott ott, évente 6000 gigantikus léggömböt és félmillió kisebbet készítettek. A General Millsnél eltöltött ideje alatt Moore a Project Ultimate-en dolgozott, amely antikommunista propaganda szórólapokkal töltött párnás léggömbök csapatait indította Nyugat-Németországból Csehszlovákiába, és „repülő csészealjakkal teli jeebik ostromával” kezelte az itt élőket. Drew Pearson rovatvezetőnek. Moore a CIA Gopher projektjén is dolgozott, amely a nehéz, pilóta nélküli kamerák Szovjetunió fölé emelésére irányult; először az Egyesült Államokban tesztelték őket azzal a fedősztorival, hogy a Project Moby Dick részei, amely látszólag a széláramlatokat és az időjárási mintákat tanulmányozta nagy magasságokban. Moore pedig egy őrült tervről tanácskozott a szovjet búzatermés megsemmisítésére, az úgynevezett Repülő Felhő Hadműveletre. Az ötlet az volt, hogy a 80 kilós gondolákat megtöltsék pulykatollak és búzaszár rozsda spóráinak keverékével – egy gyorsan terjedő gombás betegséggel –, majd lopakodva lebegtetik ezt a szert az ellenséges földeken, ha megfelelő a szél.
Ennek az E-77 ballonbombának nevezett biológiai fegyvernek Ukrajna búzaföldjei volt az elsődleges célpontja. „A terményellenes program a Szovjetunió kenyérkosarát célozza” – áll a légierő 1951. december 15-i feljegyzésében. 1953 márciusára a CIA a Moby Dick projektet fedezőként három ballontesztet állított fel. és kiképző előőrsök a nyugati parton – kettő Kaliforniában és egy Oregonban –, valamint egy telephely Missouriban és egy a georgiai Moody légibázison. Egy másik, titkosított légierő feljegyzése szerint (az Országos Levéltárban találtam rá) az 50-es évek elején 2400 próbalégballon repülés szelte át az Egyesült Államokat a Pentagon által a harmadik világháborúra tervezett hatalmas biológiai hadviselési támadások előkészítéseként. "A felszínen úgy tűnik, hogy a ballon szállító rendszer megvalósítható" - olvasható a feljegyzésben.
Az Associated Press 1953 augusztusában kiadott egy hírlevelet, amelyet néhány újság címlapján tettek közzé: a Project Moby Dick „bálnaszerű táskáit” – írja a cikk – „gyakran összetévesztik repülő csészealjakkal”. Mivel nehéz volt megítélni a fényes tárgyak sebességét nagy magasságban, „a léggömbök néha óriási sebességgel száguldanak, miközben valójában 60 mérföld/órás sebességgel haladnak”.
A növényi betegségek elleni léggömbbombát soha nem használták – vagy nem? „Magyarország, amely egykor Közép-Európa magtára volt, a vártnál 40 százalékkal elmaradó búzatermésről számol be” – jelentette 1953 júliusában az Associated Press. A menekültek azt állították, hogy „Magyarországon családok ezrei voltak a közelmúltban napokig jelentős élelmiszer nélkül”. 1956-ban Ukrajna búzatermésének fele meghiúsult, az Associated Press szerint „ez a kudarc, amelyet az oroszok eltitkoltak a világ elől”. Talán csak rossz idő volt.
Ennek a hidegháborús léggömbnek az USA-ra gyakorolt hatása elég nyilvánvaló. A légierő, a haditengerészet és a CIA hélium szellemekkel hintette be az eget, és megőrjített minket. Az ország szenvedett és szenved a műanyag zacskó paranormalizációjától.
Aztán 1955-ben, amikor a katonai léggömbprogramok egy részét visszafogták, egy másik titkos zavarforrás jelent meg az égen: a CIA Lockheed U-2 kémrepülőgépe. A csészealj-észlelések, különösen a pilóták részéről, ismét megugrottak. "Az U-2 nagy magasságban végzett tesztelése hamarosan nem várt mellékhatáshoz vezetett: rendkívül megnövekedett az azonosítatlan repülő tárgyakról szóló jelentések száma" - áll a CIA két történésze által írt tanulmányban.
Ahogy a csészealjmánia érlelődött, világossá vált, hogy az emberek valójában nem csak a túlvilági fényre és a szokatlan sebességre vágynak, hanem az idegen lényekre, élőkre vagy holtakra – ugyanannak a vágynak, aminek Grusch és Kean is engedett, amikor a „biológiáról” beszéltek a becsapódási anyagok között. 1950-ben Frank Scully, a Variety írója volt az elsők között, aki táplálta ezt az étvágyat. Elmesélte egy csoport elégedetlen tudós és mérnök történetét az ohiói Wright Fieldben, akik segítettek a légierőnek elemezni a MUNITION feliratú teherautókba csomagolt leszerelt repülő csészealjakat. A hajók fénysebességgel érkeztek a Vénuszról, alacsony, szőrös arcú férfiak vezették őket hihetetlenül erős műanyagszálakból készült kék egyenruhában. Scully szerint a kisemberek meghaltak, talán valamilyen dekompressziós betegség áldozatai. A repülő csészealjak mögött című könyve bestseller lett.
A testek iránti igény szomorú álhíreket is produkált. 1953. július 8-án egy fiatal borbély, Edward Watters azt mondta az újságíróknak, hogy két barátjával Atlanta közelében „honky-tonking” volt, amikor megláttak néhány kis alakot, akik férfiként futottak egy domb tetején parkoló űrhajó felé. Watters azt mondta, hogy benyomta a féket az autóján, de nem elég hamar. Megölt „egy embert a világűrből” – jelentette be. Hazavitte a holttestet a hűtőszekrényébe, és azt tervezte, hogy kiállítja a fodrászatában. A Palm Beach Post egyik riportere kételkedve írta meg a történetet, és szakértőket hívtak: „Dr. Herman Jones arról számolt be, hogy a boncolás kimutatta, hogy a lény egy majom, amelyről szőrtelenítővel eltávolították a szőrt, és a farkát a halál után amputálták. Watters ezután elismerte, hogy megölte a majmot egy ütéssel a tarkójára. Rhesus majom volt.
Watterst 40 dolláros pénzbírsággal sújtották, mert „egy tetemet az autópályára helyezett”.
A'60-as években az UFO mozgalom sokrétű volt, és megállíthatatlan volt. Elkezdődtek a Budd Hopkins számára oly érdekes elrablásos sztorik: Betty és Barney Hill New Hampshire-ből azt állította, hogy 1961-ben kellemetlen idegen élményben volt részük, majd később, irányított hipnózis alatt, Betty leírta az űrhajón való tartózkodását, ahol a ruhája is volt. eltávolították, és egy tűt szúrtak a köldökébe. Barney elmondta, hogy a fényes bőr egyenruhát viselő, körülbelül öt láb magas idegen legénység leszedte a spermáját, és egy „hengeres tárgyat” szúrt a fenekébe. Az „Aliens and Anal Probes” című internetes esszében az UFO-szkeptikus Jason Colavito meggyőzően azzal érvel, hogy Barney félig-meddig emlékezett a több Outer Limits epizódban látott képekre, amelyeket röviddel a hipnózisok előtt sugároztak.
Hamarosan kialakult a becsapódási helyszínek, holttestek és orvosi eljárások teljes fan-fiction univerzuma. Az elrontott anekdoták és a részben visszanyert „emlékek”, hipnotikusan előhívva, úgy sántikáltak, mint a B-filmes szörnyek, mutálódtak és összeolvadtak a konfabuláció éjszakai múzeumaiban.
A Roswell léggömbmagyarázatával szembeni kifogás hamarosan a következő lett: „Mi a helyzet az idegen testekkel?” Ha nem tud számot adni a holttestekről, amelyek folyton előkerültek a szemtanúk beszámolóiban a roswelli lezuhanási helyszínekről, mondta sok UFO-hívő, akkor semmije sincs.
Nemrég eszembe jutott az a georgiai álhír. Kíváncsi voltam, hogy végeztek kísérleteket majmokkal vagy csimpánzokkal az új-mexikói Holloman légibázison?
Kiderült, hogy a válasz igen, voltak. Hollomanban egy egész kísérleti csimpánz kolónia élt. A majmok léggömbökkel és V-2-es rakétákkal mentek fel. Sokan közülük meghaltak. A csimpánzokat egy rakétaszánba szíjazták, és hirtelen lelassították; megpördültek, felborultak, kilököttek az ülésükből, széllökéseknek voltak kitéve, és csúzlilövésekkel vágták bele őket a „bopperbe”. Meghaltak, felboncolták őket, vagy éltek, de sérüléseket szenvedtek, „feláldozták” és felboncolták őket.
1958 augusztusában a légierő bejelentette, hogy egy csimpánz túlélte az 1400 mérföld/órás sebességű szélrobbanást. Ez volt a negyedik csimpánz, amelyet ebben az extrém tesztsorozatban használtak. „A másik három később meghalt, mert az öltönyük szétrepedt” – írta a projekt vezető kutatója. Ez azonban túlélte, mert „Dacron vitorlavászon öltönyt” viselt. (Az AP cikke szerint a csimpánzt elaltatták.) A Dacron vitorlavászon az a szuperfejlett, szorosan illeszkedő háló, amelyet egyes szemtanúk állítása szerint az idegenek viseltek?
Ajúliusi kongresszusi meghallgatásokon Grusch mögött két feltűnő férfi ült: Jeremy Corbell, egy dagadt, nagyszakállú paranormalista, és George Knapp, Las Vegas-i újságíró és filmproducer, aki töprengő állkapcsával és finom mozdulattal. szürke haj. Mindketten a repülő csészealjak reklámozásával foglalkoznak. Együtt készítettek filmeket a múltbeli UFO bejelentőkről. Corbell azt mondja az egyik elején: „Igyekszem fegyvert kelteni a kíváncsiságodban”.
Burchett képviselő, aki keményen szorgalmazta az UFO-meghallgatások megtartását, külön üdvözölte „a haverom Jeremy Corbellt”, egy másikat pedig Knappnak: „Ők nem tanúk, de tettek néhány kijelentést ebben a témában, és egyhangúlag kérek beleegyezik ezeknek a nyilatkozatoknak a jegyzőkönyvbe való felvételéhez, elnök úr.”
Knapp és Corbell nem tanúk; ők jelenlétek. Ezek az amerikai csészealjak ciklikus, körkörös, nyereséges természetét képviselik, amely folyamatosan visszatér ugyanazokhoz a témákhoz – a balesetek helyreállításához, az idegen testekhez, az eltitkolózáshoz, a reverse engineeringhez és az emberrablásokhoz. Használják a Grusch-ot? Igen, szerintem igen – olyan tapasztalt showmenek használják, mint Knapp és Corbell, akik sötét sztorikat akarnak eladni nekünk marhacsonkító antagonistákról, akik „büntetlenül repülnek a korlátozott légterünk körül”; az újhullámú UFO-desztigmatizálók, mint például Kean, akik normalizálni akarják azt az elképzelést, hogy vendégeink vannak távoli sztárokból; és végül professzionális fegyveresek és háborús tervezők használták, akik több pénzt akarnak egy árnyékos, de állandóan jelenlévő, nem emberi fenyegetés ellensúlyozására. A földönkívüliek tökéletes ellenségek. Csak jönnek, fürkésznek, zaklatnak és aggodalmat keltenek, és amikor utánuk mész, egy másik dimenzióba kacsintanak.
November végén elértem Loebet, a Harvard lelkes idegenfelderítőjét, és megkérdeztem tőle, mit gondol Grusch tanúvallomásáról. Nem volt lenyűgözve. „Az a bajom, hogy nem volt tanúja azoknak az anyagoknak, amelyekről beszélt” – mondta Loeb. „Számomra ez nem számít bizonyítéknak. Csak azt hallani, hogy az emberek olyasmiről mesélnek neki, amit ő maga nem látott.” Loeb abban is kételkedik, hogy vannak-e idegen testek a kormány őrizetében, vagy bármilyen idegen „biológia”, bármi is legyen az. "A biológia nem tudja túlélni a csillagközi távolságokon átívelő utazást" - mondta. – Nagyon szkeptikus lennék a biológiával kapcsolatban.
Loeb azonban egyetért Grusch-cal és más katonai emberekkel abban, hogy egyes UFO-jelentések valószínűleg valósak, és önként jelentkezett, hogy segítsen a Pentagonnak azonosítani a lehetséges fenyegetéseket. Tanítványaival éjjel-nappal elkezdték pásztázni Massachusetts egét fejlett „multispektrális” képalkotó rendszerek hálózatával, hogy megpróbáljanak jó felvételeket készíteni az esetlegesen megjelenő anomáliákról, mesterséges intelligencia segítségével kigyomlálva a drónokat, a madarakat és a műholdak – és a léggömbök. És továbbra is ragaszkodik ahhoz a lehetőséghez, hogy ő és munkatársai már felfedezhettek bizonyítékot egy nem emberi űrutazó járműre, amely a Naprendszeren kívülről érkezett hozzánk, hogy a légkörünkben égjen el. Egy 2023 augusztusában kiadott preprintben azt írja, hogy az általa összegyűjtött és elemzett 57 apró óceáni gömbből öt, egyedi berillium-, lantán- és uránmintázatával „földönkívüli technológiai eredetet tükrözhet”.
Más tudósok, a meteorok geológiájával és a kapcsolódó kérdésekkel foglalkozó szakemberek nem értenek egyet. Christian Koeberl, a Bécsi Egyetem hatásszakértője és kozmokémikusa azt írta nekem, hogy Loeb szférakutatása „nagyon felületes”. Koeberl szerint nincs bizonyíték arra, hogy a Loeb által talált gömbök a 2014-es meteorikus tűzgömbből származnának: "Ez tiszta spekuláció." Patricio A. Gallardo, a Chicagói Egyetem kozmológiai fizikusa publikált egy tanulmányt, amelyben azt javasolja, hogy Loeb állítólagos „furcsa” gömbjei egyáltalán nem furcsaak – valójában széntüzelésű erőművek szokásos termékei. "A nikkel-, berillium-, lantán- és uránkoncentrációról azt találták, hogy összhangban van a szén kémiai összetételű adatbázisából származó szénhamuval kapcsolatos várakozásokkal" - írta. – A meteoritos eredet kedvezőtlen. Steve Desch, az Arizonai Állami Egyetem asztrofizikusa, aki pontról pontra bírálta Loeb dolgozatát, azt mondta nekem: „Loebnek szokása érdekes kérdéseket feltenni. Már csak azt hiszi, hogy megvan a válasza a feltett kérdésekre.”
Loeb határozottan vitatja a szén-hamu magyarázatot. Ezeknek a „gyönyörű fémes golyóknak” – mondja –, amelyek közül az egyik Matrjoska babaként egymásba ágyazott gömböket tartogat, „a Naprendszeren kívüli elemekből álló, korábban soha nem látott mintázatot mutat”. Azt mondta nekem, hogy néhány kritikusa „terroristaként viselkedik”. Loeb "Westward ho!" Az Interstellar című könyvében megfogalmazott remény az, hogy a jövőben az emberiség visszafejtett, nem emberi technológiát alkalmazó „űrhajókat” fog építeni, amelyek képesek „földi életet terjeszteni az univerzumban”. Néha úgy tűnik, hogy szándékosan önpusztítónak tűnik, amikor arra vágyik, hogy új elméletekkel álljon elő az intergalaktikus látogatásról. Olyan, mintha egy meteorikus tűzgolyó lenne, amely eltévedt hiszékenység gömbjeit szórja a tengerfenékre.
Ennek ellenére megérintett Loeb földönkívüli technológiai civilizációk bizonyítékai utáni vágyakozásának hevessége. Jó mulatság az intelligens életre gondolni, amely évmilliárdokon keresztül fejlődik a távoli bolygók milliói közül néhányon. Az űrlények valóban „egzisztenciális fenyegetést” jelentenek az Egyesült Államok számára? Be kell vonni a Pentagont és a paranoiás politikusokat? Van rejtett flotta lezuhant űrhajókból és tégelyekből nem emberi maradványok? Valószínűleg nem. De megvan a Rák-köd, amely egyszerre meghitt és zsúfolt, üres és gyönyörű. Nincs szükségünk repülő csészealjakra, hogy félelmet érezzünk."
