Sajnos sokan (főleg az orvosok) azt hiszik, hogy ebben az állapotban nyugtatót kell szedni.
Hát egy nagy .....t. Éppen ellenkezőleg. A depresszió ezen fokán éppen, hogy nem nyugtató, hanem élénkítő szert kell szedni (ha a gyógszeres kezelésben hiszel). A pánikbetegség fő oka az agyba a szerotonin (boldogsághormon) szint alacsony volta. Ez pillnatnyilag gyógyszerrel gyorsabban helyrebillenthető, mint egyéb úton. Az autogén tréningben én is hiszek gyakorlom is, autodidakta módon.
Na látod, ez az, amit mondtam: a gyógyszer függővé tesz. Csak akkor és addig van hatása, ha szeded. Ki vagy szolgáltatva a gyógyszernek, gyógyszertárnak, orvosnak, a pénzednek. Mert mi van, ha eccercsak pl. hiánycikk lesz? Vagy megszüntetik a gyártását, vagy ilyen-olyan okok miatt nem lehet hozzájutni?
Az autogén tréning (a kezdeti segítséget leszámítva) mindíg kéznél van, csakis tőled függ, hogy mikor, hol alkalmazod, olcsó, függetlenséget, biztonságérzetet ad.
A pszichiátereknek és egyéb orvosoknak szerintem halvány fogalmuk sincs, milyen ezt átélni. Hacsak nem estek ők is bele. Vagy kivételesen érzékeny empátiás képességük van. De az ilyen kevés. Nagyon nehéz olyan orvost találni, aki valóban akar is, tud is segíteni. Engem is sok helyről kidobtak így vagy úgy. Manapság meg megint divat a gyógyszer kultusz. És gondold csak meg: Sokkal egyszerűbb és könnyebb az orvosnak 2 perc alatt lefirkantani 1 receptet, és mielőbb túladni rajtad, mintsem 1 teljes órán át veled kettesben, csakis rád figyelve, mintegy a Te tudatodba férkőzve, szinte belédköltözve minden figyelmével, erejével rádkoncentrálni, csakhogy segíthessen. És azt is beláthatod, hogy ha a gyógyszertől Téged függővé tesz, akkor a saját rendszeres bevételét is biztosította egyúttal , hiszen rendszeresen vissza kell hozzá menned, és az ugye, általában sosem ingyenes. Tehát nem érdeke, hogy hosszútávú, tőle független módszert adjon a kezedbe. Ezért aztán nagyon kevés orvos ismeri, vagy propagálja ezt a módszert. Nekem olyan szerencsém volt (2x is), hogy végül valami csoda folytán véletlenül eljutottam olyan orvoshoz, aki tényleg meg akart gyógyítani.
Egyébként vannak ebben a témában könyvek is, pont most jelent meg egy újabb, szerintem érdemes esetleg legalább belelapoznod, valószínűleg több árusnál is ott van még:
Dr. Kai Kermani: Autogén tréning, Maecenas Könyvek, 650 Ft.
Bár én kicsit a magam képére és hasonlatosságára formáltam a gyakorlatokat, ahogy figyeltem a hatásukat, tehát nem minden mozzanatában azonos a könyvben leírtakkal. Pláne, hogy az egyes könyvek sem teljesen egyeznek meg minden részletben. Ezt szerintem mindenkinek magának kell kitapasztalnia. Súlyos esetben persze eleinte kell a külső (hozzáértő!) orvosi segítség, hogy a saját önszuggeszciódat a külső megtámogassa, erősítse, esetleg korrigálja. De elég hamar függetlenné lehet válni. És az igazi orvos igyekszik is minél előbb a saját kezedbe adni magadat. :-) Hiszen egy jó orvosnak nem kell félni, hogy kevés lesz a betege, mivelhogy az ilyen orvosokat kézről kézre is adják a betegek, szóval híre megy a dolognak....
Az azért érdekelne, hogy Te vajon tudod-e, hogy mitől van / lett ez Neked? Mert biztos vagyok benne, hogy valami olyan hatás(sorozat) érhetett, ami ezt kiváltottta. Nem is feltétlen közvetlenül előtt, hanem esetleg korábban... érdekes módon, a stressznek van késleltett hatása is.
Te tévedsz 1 nagyot!!! Épphogy nem kell a tudatodat kikapcsolni, hiszen csakis a tudatod segíthet abban, hogy rávedd a tested a helyes működésre. Én is eleinte a homokba dugtam a fejem, hogy eh, nem gondolok rá és kész. De ez nem müxik. Csak romlik, és romlik. És ami a legrosszabb: rögzül. Szembe kell nézned EGYEDÜL a szituval, ami elente inkább ront a helyzeten, tudom. Marhára ellen tud szegülni a test. Olyan, mint a dacos kisgyerek: csak azért se teszi meg, ha kéred / parancsolod. Bizony. Szerintem ez másoknál is így müxik.
Bocsi, hogy megint szómenésem lett, de olyan kevesen ismerik szerintem ezeket a dolgokat, pedig rengeteg embernek lehetne segíteni ezzel.
Továbbra is mindenben számíthattok rám, ha kell / tudok, segítek.
(Nekem jelenleg a vérnyomásomat igyexik a stressz piszkálni, úgyhogy igencsak aktuálisak a számomra is az általam propagált gyakorlatok. És segíteni fog, tudom.)
Sziasztok, és jobbulást :-)))))
(10 év nagyon sok! Nem szabad ezt tovább így hagyni! Jogod van a gyógyuláshoz, és hidd el: nagyrészt Rajtad múlik!!!!!)
Én eléggé gyerek voltam, mikor elkezdődött nálam ez az egész borzalom. Mivel nálam konkrét okokra vissza lehetett vezetni, könnyebb volt a gyógymódot is megtalálni. De mire idáig elértem, hogy egyáltalán elhiggyék nekem/nekünk, hogy tényleg beteg vagyok, a poklok poklát jártam meg. Orvostól orvosig jártunk, mindegyik hülyének nézett. Akadt olyan, aki egyenesen az arcomba nevetett, hogy ilyen betegség nincs, ne akarjak lógni(!) az iskolából ezzel a tünetegyüttessel, mert nem létezik ilyen, volt, aki közölte anyuval a fülem hallatára, hogy a gyereknek túl sok ideje van és hála istennek élénk fantáziája, úgyhogy küldjenek különórákra, sportolni stb. Én pedig szenvedtem, már ott tartottam, hogy az utcára nem akartam kimenni, annyira féltem, és ez persze csak még rosszabbá tett mindent. Aztán új háziorvosunk akadt, akinek feltűnt, hogy bár szervileg egészséges vagyok, mégsem vagyok "normális". Anyu már senkinek nem merte említeni, nehgoy még jobban megalázzanak, de ez a doki kihúzta belőle, hogy mégis mi van. És miután elmeséltük, közölte, hogy ez egy elég komoly betegség és bizony sokan nem ismerik el, hisztinek tartják, holott. Ő ajánlott egy pszichodokit, aki először csak beszélgetett velem, visszavitt a múltba, úgy, hogy észre sem vettem, és olyan dolgokra világított rá, amit én simán száműztem az agyam legporosabb zugába. Onnantól kezdve, hogy tudatosodott bennem, hogy ez okozza nálam a bajokat, rohamosan javulni kezdett az állapotom. Kaptam mellé alibigyógyszert - azért, hogy átvágjuk az agyamat és a testemet, hogy nem lehet rosszul, mert gyógyszert szedek rá. Persze évek múltán derült ki, hogy ez bizony az égvilágon semmi panaszt nem enyhíthetett, mert valami műgyögyszer volt:-) És mégis elég volt a tudat, hogy biztonságban vagyok a dilibogyóm szedésével. Közben persze tartottak a kezelések is, sokat beszélgettünk, és megtanította nekem a doktornő, hogyan kell a rohamot leküzdeni. Sokféle módszer van rá, mi kiválasztottuk a nekem legmegfelelőbbet, leghatásosabbat. Kb. két- két és fél év kellett, hogy eljussunk arra a pontra, hogy gyógyszer nélkül. Akkor kicsit hanyatlottam, hiszen nem volt meg a biztos támasz, de nálam például bevált, ha éreztem, hogy mindjárt jön, akkor akárhol voltam, elmosolyodtam, és azt gondoltam, egy frászt! Én vagyok már az erőssebb, és különben is, ne légy már nevetséges. És így lassan, de biztosan eljutottam odáig, hogy már csírájában el tudom fojtani, ha pedig nem kapok észbe időben és jön, pár pillanat az egész, mert magát a rohamot is fékezni tudom. De ez tényleg éveken át tartó, nagyon kemény munkának az eredménye volt, és sajnos tényleg nem lehet végleg elmulasztani...
Mindenesetre megnyugtató érzés, hogy mások is szenvednek ilyen betegségben, nem vagyok bolond, viszont nagyon sajnálom is, mert tudom, hogy borzasztó érzés:-(
Őszintén örülök, hogy találkoztam sorstársakkal, máris jobban érzem magam. Az én betegségem sajnos már több, mint egy évtizede kínoz hol erősebben, hol gyengébben. Eleinte én is nyugtatókat és bátorító szavakat kaptam, nulla eredménnyel, sőt hetekig voltam pszichiátriai osztályon is. Ezt követte az évekig tartó pszichoterápia ismét csak kevés eredménnyel. Végül sikerült egy olyan orvosra találnom, aki a "biológiai pszichiátriát" művelete, és adott két olyan gyógyszert, amitől az állapotomban 90%-os javulás állt be. Sajnos a gyógyszer abbahagyása után kb. fél évvel kezdődött minden elölről. Most ott tartok, hogy közösségben, orvosi segítség elérhető közelségében semmi panaszom, nem is tud senki a bajomról. Ellenben ha egyedül vagyok, rögtön az az érzésem támad, hogy a szervezetem el akar pusztítani, a szívem meg akar állni (apám és nagyapám szívinfarktusban halt meg). Az egészben a röhej, hogy ők tudtak a bajukról, le is voltak emiatt százalékolva, mégsem féltek attól, hogy bármikor meghalhatnak. Erre itt vagyok én,akinek sem EKG eltérése, normális koleszterinszintje,stb., stb. és mégis állandóan rettegek. Nem merek pl. erdőben túrázni még társasággal sem, attól félve, hogy ott pusztulok el, segítség meg sehol. Régen pedig egyedül tettem hatalmas túrákat. Ha ésszel fel is fogom, hogy irracionális ami velem történik, mégsem tudom legyőzni ezeket a őrjítő gondolatokat. Tudom, hogy az egész gond a cortex-ben van, és nem a szívnél, ezért sokszor arra gondolok, olyankor ki kéne kapcsolni a tudatomat, hogy az életműködéseim "zavartalanul" működhessenek. Az autogén tréninget érdekes módon még senki sem ajánlotta, pedig van egy olyan érzésem, hogy igazán ez lenne a jó megoldás. Másnak is segített már?
Sziasztok. Én szerintem igazán tudom mi az.... egy másik, rokon-"disorder"-hez (torticollishoz) kapcsolódott, majdnem 1 évig szenvedtem tőle, kb félévig intenzíven. Ez azt jelentett, hogy folyamatosan szinte megszakítás nélkül tartott a rohamszerű állapot. Bár a tipikus állítólag az, hogy hosszabb időn keresztűl, és időnként jön a roham. Hát én ebben (is) outsider vagyok / voltam.
Én pontosan tudtam, mi az oka, teljesen tudatában voltam, ahogyan fokozatosan, de gyorsan rögzültek a tünetek, a feltételes reflexek. Vagyis: állandó halálfélelmem volt, mivelhogy ténylegesen alig kaptam levegőt, ui. egyszerűen a légzési reflexem nem tudott működni rendesen, továbbá (ebből is adódóan) szédültem, egész testemben reszkettem, mint a nyárfalevél, enni nem tudtam szinte semmit, mert a gyomrom és a torkom görcsben volt;
egész nap épp hogy csak fél szelet kenyeret tudtam szinte morzsánként elszopogatni, meg egy kis csokoládét, hogy mégis valami energiát vegyek magamba. Ezenkívül olyan szapora, de leginkább erős szívdobogásom volt, hogy úgy éreztem, az egész testemet kitölti a szivem, szinte én magam váltam egyetlen lüktető szívvé. Na. Én, aki pedig egyébként jó alvó vagyok, hát bizony alig tudtam aludni, féltem és rettegtem, hogy mikor robban szét vagy áll meg a szivem, mikor fulladok meg... pedig amúgy nem nagyon rajongok az életért. De ilyen beteg állapotban az Mber más dimenzióban, más perspektívában látja a dolgokat. És én, aki szeretek egyedül lenni különben, és nem szeretem, ha segítségre szorulok, hát bizony akkor baromira átéltem, milyen a magárahagyatottság, és ugyanakkor a kiszolgáltatottság. Mivelhogy senki sem volt mellettem valójában, bár valaki, egy idegen mégiscsak segítségemre jött valamelyest. És támolyogtam egyedül, éjszaka az üres lakásban, kínomban a falat kapartam volna, hogy most mi van, mi lesz? Melyik percben jön értem a halál. Iszonyú volt. Vagy leültem a telefon előtt, és tipródtam: hívjam-e az ügyeletet, vagy ne? De ugyan, mit mondjak nekik? Hogy az idegtől nem kapok levegőt? El sem hinnék, nem is értenék, mi ez... na és ugyan mit tudnának velem csinálni? Erre nincs gyógyszer, bármit is mondanak. És ez így ment heteken, hónapokon keresztül. Nem hittem, hogy túlélem. Az ellenségemnek sem kívánom. És aki ilyet még nem élt át, fogalma sincs, milyen ez. És mivel nappal mennem kellett ilyen állapotban dolgoznom, vagy egyéb dolgokat intézni, vásárolni, stb., hát bizony, az emberek csak néztek rám furcsán... és akinek próbáltam mondani, hogy mi van, láttam, el sem hiszi. Hogyhogy nem tud valaki levegőt venni pl, ha semmi fizikális baja nincs? Hát rosszul esett, de végülis megértem: én sem hinném el, ha nem éltem volna át. Viszont tökéletesen átéltem azt is, hogy milyen érzés a másság. Úgyhogy mostmár így utólag visszatekintve végülis gazdagabb lettem lelkiekben.
No, és hogy mi a gyógyszere? Nincs gyógyszere. Nem hiszek benne. Próbáltam ugyan nyugtatót szedni, de csak még fokozódott tőle a rosszullétem. Viszont van gyógymódja. Ami sokkal tartósabb, nem tesz függővé, nem csak tüneti hatású. Persze nem mindeki lehet rá alkalmas talán.... De érdemes kipróbálni. Számomra az autogén tréning jelenette a gyógyulást. Eleinte orvossal (pszichiáterrel) gyakoroltam, majd otthon már egyedül. Nem könnyű gyógyulást ígér, meg kell dolgozni érte keményen. A saját testeddel kell felvenni a harcot, ami persze eleinte ellenáll. Sőt: még tiltakozik is, visszabeszél, visszautasít. Merthogy ő jobban tudja, hogy kell működnie. De folytatni kell: rábeszélni, hogy igenis, emlékezzen csak újra a helyes, eredeti reflexekre, működésre. És újra meg kell tanulni lélegezni, ellazulni, a szivdobogást szelíddé tenni, tudatosan összhangba hozni a vegetatív funkciókat. Ez a módszer megelőzésnek, karbantartásnak is jó. Amikor érzed, hogy gyűlik a feszültség, és esetleg közeledhet a kritikus határhoz, újra csinálni kell. Mert a szervezet nem felejt könnyen. Ha már volt ilyen pánikos állapotban, bizony, a kellő feltételek esetén emlékezik a korábbi reakcióiára, és szépen felidézi, és újra kezdődhet minden.
Bocsika, hogy hosszú lettem, de segíteni szeretnék. Ha van valami, kérdezzetek itt, vagy emilben, és segítek, amennyiben módom van rá. Csakis a saját tapasztalatom alapján tudom ezt megtenni. Lehet, hogy másoknál másképpen van.
Hát akkor most sziasztok, és van megoldás.
Azért nyitottam ezt a topikot, hogy olyanokkal kerülhessek kapcsolatba, akik ebben a betegségben szenvednek. Én régóta szenvedek tőle, és nem akarom elhinni, hogy nincs kiút ebből betegségből.
Sorstársak hozzászólását várom, akiket régebben "szívneurózis", "vegetatív disztónia" diagnózissal kezeltek. Mára a "panic disorder" nevet adták ennek a szörnyen kellemetlen betegségnek. Kíváncsi vagyok a gyógymódra, a tünetekre és hogy hogyan élitek meg ezt az egészet.
