Velük ellentétben az északi síkságokon a lakoták még jelentősen gyarapodni is tudtak létszámban, 1805 körül a számukat 8.500 főre becsülik, 1875-re már 16 ezren vannak, 1900-ra pedig kb. 19 ezren a népszámlálási adatok szerint.
Tehát amíg a komancsok gyakorlatilag szinte eltűntek a 19. sz. végére, a lakoták a katonai vereségeik ellenére létszámilag megerősödve kerültek ki a 19. századból, nem egészen 100 év alatt több mint duplájára nőtt a lélekszámuk.
Azért az is nagyon durva és egyben tanulságos is, hogy a komancsok - akiket egy időben a Déli Síkságok urainak is neveztek - az 1780 körüli kb. 20 ezer fős létszámukról (egyes vélemények szerint akár 30 ezren is voltak, de ez a szám nyilvánvalóan erősen túlzónak tűnik) - hogy csökkentek le 1890-re 1.600 főre.
Az 1870-es években az Északi Csorda levadászását is megkezdték, itt azonban a Por-folyó bölényekben gazdag felföldi prérijeitől a bölényvadászokat sokáig távol tartották az ellenséges lakota és északi sájen csoportok, akik 1876-1877-ig lényegében megszállva tartották ezt a területet.
Ha elkaptak egy bölényvadászt, azt halálra kínozták és megskalpolták....
Nem csoda, hogy a bölényvadászok - még a legelszántabbak is - inkább távol maradtak az "ügynökségen kívüli" lakota és sájen csoportok vadászterületeiről.
Mindamellett a bölények száma itt is megfogyatkozott, egyre kevesebb őslakos tudott megélni a bölényvadászatból és szorult rá a kormányzat által biztosított élelmiszer-adagokra.
Az 1876-1877. évi háború során a hadsereg eltávolította az ellenséges lakota és sájen csoportokat ebből a térségből.
Ezután már semmi nem állt a bölényvadászok útjába.
1882-1883 körül voltak a lakotáknak az utolsó nagy bölényvadászataik, de ekkor már az Északi Csorda is a végét járta.
1885-re lényegében az Északi Csorda is eltűnt a Föld színéről, csak néhány kisebb létszámú csorda élte túl az esztelen mészárlást.
Ezek közül a legjelentősebbet, egy mintegy ötszáz példányt számláló csordát a hadsereg közreműködésével áttelepítettek a Sárgakő Nemzeti Parkba, hogy megóvják a fehér marhatenyésztők dühétől, akik az utolsó példányig képesek lettek volna kiirtani a bölényeket.
Ennek a csordának a leszármazottai egyébként ma is a nemzeti park területén élnek, ez Észak-Amerika legnagyobb példányszámú vadon élő bölénycsordája.
Vannak arra utaló források, hogy az 1860-as évekre, főleg annak második felére a Síkságok egyes részein már jelentősen megritkult a bölények és más nagyvadak állománya.
Az 1860-as évek végére a Síkságok bölényállománya egyes források szerint kettészakadt egy Északi és egy Déli Csordára.
Nyilván itt csorda alatt több kisebb-nagyobb csordát kell érteni, de a lényeg, hogy közlépen volt egy vasutakból és fehér településekből meg farmokból álló sáv, amin a bölénycsordák már nem keltek át.
A Déli Csordával az volt a helyzet, hogy a Kansasban gyorsan szaporodó vasútvonalak, települések és farmok miatt leszorultak délre, a texasi Serpenyőnyél és a Cölöp-síkság, a Llano Estacado vidékére.
A kajovák és komancsok kezdewtben még örültek is ennek, mert a Déli Vörös Folyótól délre húzódó síkságok csak úgy barnállottak az északabbról odaszorult töméntelen sok bölénytől.
1870 körül azonban feltalálták a bölénybőr kikészítésének egy új, ipari módszerét és ekkor szervezett, ipari módszerekkel dolgozó, messzehordó bölényölő puskákkal felszerelt bölényvadász-csoportok kezdték levadászni a csordákat.
A puszítás iszonyatos mértékű volt: a Déli Csorda amely 1870 körül még mintegy ötmillió példányból állt, 1876 végére lényegében eltűnt a Föld színéről.
Már 1873-1874 körül is világosan látható volt az esztelen pusztítás, a bölényvadászok csak az állatok bőrét nyúzták le a húsukat otthagyták a napon rohadni meg a dögevőknek.
Iszonyatos bűz terjengett a prérin, a rothadó bölénytetemek betegségeket is terjesztettek. A komancsok és kajovák 1874. nyarán fegyverrel próbáltak véget vetni ennek az őrült öldöklésnek, de a tűzfegyverekkel és lőszerrel jól felszerelt bölényvadászokat nem tudták elűzni a déli prérikről, ráadásul az amerikai hadsereg is belépett a háborúba - nyilván nem az őslakosok oldalán.
1876 végére a Déli Csorda lényegében eltűnt, az utolsó példányt állítólag 1878-ban lőtték le.
Mondjuk az azért tényleg figyelemre méltó, hogy a lakoták, északi sájenek és északi arapáhók együttesen legalább háromezer, de akár négyezer harcost is számláltak, míg az apszáalokik, ha mindhárom apszáaloki területi csoport összefogott volna, akkor sem tudtak volna kiállítani ezerkétszáz - ezerötszáz harcosnál többet.
Közismert apszáaloki szájhagyomány alapján - amelyet Csinos Pajzs is megemlített Frankie B. Lindermannak, amikor már a rezervációban tollba diktálta neki az élettörténetének egy részét - ebben az ütközetben az apszáalokik kezdetben nagyon megijedtek az ellenséges lakoták és séjenek hatalmas számától, de ekkor néhány apszáaloki hős a pöttyös, festett paripáin kivált a harcosok sorából és egyenesen bevágtatott a lakoták hatalmas tömegébe.
Állítólag az ütőbotjaikkal és a harci bunkóikkal egymás után ütötték le a lovaikról a lakota harcosokat...
A lakota harcosok és sájen cimboráik az apszáalokik eme rettenthetetlen hőssiessége láttán nagyon, de nagyon meglepődtek...
A többi apszáaloki harcos viszont teljesen felvillanyozódott és eltelt emberfölötti bátorsággal: oldalba kapták a musztángjaikat, aztán usgyi neki, hurrá esetleg hajrá, neki az ellenséges élőerőnek, akarom mondani a lakota és sájen csapatnak.
Rövid, de kíméletlen ütközet után a meglepett lakoták és sájenek számos halottjukat hátrahagyva kénytelenek voltak visszavonulni.
Így esett meg a legendás, heroikus ütközet a Pryor-patak mellett, a mai Montana tagállamban.
Egyes apszáaloki vének szerint ennek a győzelemnek köszönhető, hogy az apszáalokik nem tűntek el a Föld színéről...
Van olyan vélemény is - főleg persze a mai apszáaloki leszármazottak között - hogy ezek a régi apszáaloki harcosok már-már szinte emberfölötti héroszok voltak, hogy meg tudták állítani (ha nem is teljesen) a sokkal népesebb lakoták, valamint sájen és arapáhó szövetségeseik invázióját.
Az 1860-as évek végére a frontvonalak nagyjából a Vadjuh-folyó térségében merevedtek meg.
Nyilván itt a frontvonalat nem úgy kell elképzelni, mint az I. vagy a II. világháborúban vagy mint a mostani ruszki-ukrán konfliktusban...
Olyan véleményt is lehet azért a neten olvasni, hogy ami az 1870 - 1875 közötti eseményeket illeti, hogy pont az ún. "ügynökségen kívüli" lakota és sájen csoportok voltak az ún. "rosszak", akik megszegték az 1868-as szerződést, ti. olyan értelemben, hogy nem tartották be a békére vonatkozó rendelkezéseket, mivelhogy rendszeresen megtámadták az ellenséges arikara, apszáaloki (varjú) és pani csoportokat, továbbá időnként a fehér telepeseken és az amerikai katonaság alakulatain is rajtaütöttek.
Szóval ez is tpikusan az az eset, hogy melyik szemszögből nézzük...
A lakota vs. pani ellenségeskedés jóval korábban kezdődött, mint ahogy a bölények állománya csökkenni kezdett volna.
Talán már a 18. sz. végén, de legkésőbb a 19. sz. első évtizedeiben.
Mai fogalmaink szerint egyébként a lakoták voltak az aggresszorok vagy más néven invázorok, mert ők voltak azok, akik vadászterületeiket délnyugat felé kiterjesztve behatoltak a panik területére a mai Nebraska állam területén.
Egyszer régen olvastam valami magyar nyelvű könyvben, hogy már az 1830-as években rájött valami ínyenc jenki (de lehet, hogy inkább déli volt, azok állítólag jobban tudtak főzni), hogy a bölénynyelv micsoda ínyenc finomság.
Nosza elkezdték a préribölények esztelen vadászatát, pusztán a nyelvükért, a többit állítólag otthagyták az indiánoknak meg a dögevőknek.
Állítólag egyes őslakos csoportok is bekapcsolódtak az üzletbe, whiskeyért cserébe...:-(((
Már ekkor elkezdett csökkenni az állomány, de a nagyobb mértékű csökkenés az 1860-as években kezdődött, a nyugati vasútvonalak építésével meg az ipari mértékű kereskedelmi célú vadászattal...:-(
A Buford-erőd környékén is voltak összecsapások, az első mindjárt az erőd létesítését követő időszakban, még 1866. telén.
Az erőd rövid története angolul:
On June 15, 1866, soldiers under the command of brevet Lieutenant Colonel William G. Rankin commenced building a new fort in Dakota Territory. It was named after the late Major General John Buford, hero of Gettysburg. By the end of November, the finished fort consisted of a 360-foot-square stockade, enclosing log and adobe buildings, which was constructed to house a single company garrison.
Although historically the Fort Buford region was claimed by the Hidatsa, the Sioux controlled the area after the Hidatsa population was decimated by smallpox. The Sioux, angered by the establishment of the fort, attacked a work party at the sawmill on December 21, 1866. Raids continued sporadically throughout the winter. Post Surgeon James P. Kimball noted that these attacks were led by Sitting Bull.
During January, Rankin received orders that the strength of the garrison would be increased by four additional companies that would arrive in the spring. Construction of a larger fort to house the new troops began in 1867. The old stockade was partially demolished and original buildings were either remodeled or torn down. The new fort measured 999 feet by 600 feet and was enclosed on three sides by a twelve-foot stockade. Unfortunately, the buildings were constructed from handmade adobe bricks and green lumber, which causes deteriorations within three years. The deplorable condition of the buildings, as well as increased Indian attacks, necessitated the construction of an expanded fort in 1871-1872. As part of the third construction phase, the post was designed for ten companies but was ultimately built to house six companies.
While the fort construction was underway, the Northern Pacific Railway resumed survey activities west of the Missouri River. These Yellowstone expeditions of 1871-1873 and the Black Hills expedition of 1874 violated the Treaty of 1868. The Sioux were provoked and felt the president of the United States "must stop the railroad" because it would destroy or chase away wildlife. They would not let the invasion of their lands go unchallenged.
By late 1875, the situation had deteriorated to the point that the secretary of interior asked the secretary of war to force Indians onto their respective reservations. This action began the Sioux Wars of 1876-1879 that included the defeat of Custer at the Battle of Little Bighorn and Sitting Bull's flight into Canada. Sitting Bull struggled to maintain his independence, but lack of natural game for hunting and the desire of his people to return to their relatives led him to return to Dakota Territory. Thirty-five families, 187 people in all, traveled with Sitting Bull to Fort Buford, where on July 20, 1881, the great Sioux chief surrendered his Winchester .44 caliber carbine to Major D.H. Brotherton, Fort Buford's commander.
1872. nyarán és őszén már voltak összecsapások az "ellenségesek" (washichun Hostiles) és a hadsereg alakulatai között odafönn az Abraham Lincoln erőd környékén, de lent délen a Fehér-folyó mellett is:
Ma már sokat nem fogok írni, mert m@rha fáradt vagyok, szinte az egész napot nyeregben töltöttem.
Szóval az 1873-as esztendőt lent a lakota délvidéken a lakota - pauni ellenségeskedés fémjelezte, amelynek az ősi törzsi ellentéteken felül a gyorsan csökkenő méretű bölénycsordák voltak a fő okai.
Az ütközetek Nebraska tagállam nyugati peremvidékén hullámoztak, főként a Homokdombok és az Oglala Nemzeti Füves Terület területén.
Az addigra már erősen megfogyatkozott, sokkal kisebb lélekszámú pauniknak esélye sem volt a jóval népesebb lakota-sájen koalíció ellen...
Ugyanebben az esztendőben odafönt északon a nyári időszakban került sor a Sárgakő-folyó menti katonai expedícióra, amelyet a lakoták szintén bem fogadtak tárt karokkal.
Ez is megérne 1 misét, azaz 10-15 hozzászólást...
Csak halkan jegyzem meg, hogy remélem, hogy még azért olvassa valaki rajtam kívül is a topikot...:-)
Ők nem laktak a Vörös Felhő Ügymökség mellett, hanem megmaradtak szabad, "ügynökségen kívüli" csoportnak egészen 1876. végéig. - Ja, a regénynek ezt a részét még újra el kell olvasnom, hogy hogy is volt pontosan.
A Pahá Sapa Wakhán, azaz a Szent Fekete Dombok és a Ní Ubthátha folyó felső folyása közötti területen táboroztak ebben az időben, de néha lementek délen egészen a Ló-patakig is - Horse Creek (Wyoming) a washuchunok térképein.
1873. augusztusában volt az is, hogy a Vörös Felhő Ügynökséget az Északi-Platte mellől áttelepítették Nebraska északnyugati csücskébe, a Fehér-folyó mellé, a mai Crawford városka közelébe.
A Vörös Felhő Ügynökséget 1871-ben alapították Vörös Felfő főnök oglala népe részére, miután azt a kormányzat már az 1868. évi Laramie-szerződésben, majd Vörös Felhő főnök 1870. nyári washingtoni tárgyalása során ismételten megígérte.
Az ügynökség első helye az Északi-Platte folyó mentén, a Wyoming Territóriumban volt, a mai nebraskai kisvárostól, Henrytől kb. egy mérföldre nyugatra.
1871 - 1873 között a fehér telepeseknek egy új, minden addiginál erősebb hulláma érte el a Platte folyó vidékét.
Az indiánügyi kormányzat, hogy elkerülje a harcias oglalák és a növekvő számú telepesek közötti fegyveres összecsapásokat, 1873-ban úgy döntött, hogy áttelepíti az ügynökséget Nebraska északnyugati részére, egy sivár, kevésbé termékeny vidékre, amely nem volt annyira vonzó a fehér telepesek számára.
