antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Nem sajnálom rá az időt. A függönyöket kikeményítem… a terítőket… Sok fiatal asszony megnézhetné! Az ágyak! Ilyen ágyakat ma már nem csinálnak, ilyen szekrényeket sem! Kinyithatod az ajtaját, ott is a régi rend, csipkék a polcok szélén… Ezt nézd meg! Kinek van ma ennyi fehérneműje? Ingek… azok még szegény Vendi bátyádé voltak… itt meg a ruhái… Próbáld csak fel ezt a kalapot. Szép, ugye? Egyszer lehet, hogy neked adom. Csakhogy ti már nem tudtok vigyázni semmire. Nincs már értéke a szép holminak előttetek. Velúrkalap. A télikabátjához viselte, a Károlyinál vettük, huszonhétben. A szőnyegeim becsomagolva szépen a szekrény tetején… Valamelyikőtöknek jó lesz. Ezek meg a régi selyemruháim, régi divat, nem hordanak ma már ilyen szép, hosszú szoknyákat, a térd kivillan most, nem is értem… Az anyagát nézd, micsoda anyag. Szerettem szépen öltözni. Láthatod ezen a fényképen. Vendi bátyád is, csinos, fess ember volt. Akkor már az Anzenbergeréknél dolgozott a pékségben. Hogy szerette a tiszta holmikat! Délelőtt hazajött a pékségből, lefeküdt aludni, délután meg kiöltözött. Olyan volt, mint egy tanár vagy mint egy postatanácsos. Az Anzenberger Nándi is mondta mindig, hiába, ez a Vendi, ez egy úr! Úriember… Néha éjjel látom, eljön, beszélgetek vele… meg a többiek is jönnek, Róza nénéd, Géza bácsi… eljönnek hozzám éjjel… Magam vagyok, látod, magam… A múltkor bementem az ólba, fejni a kecskét, az ajtó kallantyúja meg valahogy kintről rácsapódott egy szögre, vagy mi, bennragadtam a kecskénél. Egész délelőtt kopogtam, kiabáltam, hogy majd csak meghallja valaki. Azt hittem, már ott lelem a halálomat. Szerencsére a szomszéd gyerek átjött a vaslábosért, az hallotta meg a hangom, kieresztett… Apád szidott, agyoncsapja a kecskét, azt mondja, ha nem adom el. Meg a telek felét. Emezt a részt meg hagyjam benőni fűvel. Már hogyan hagynám?! A kecske is kell, jó a teje, egészséges. Eldolgozgatom én a kertben még egy kicsit… Ha valami rossz, kitaposott, szemétre való cipőd akad megint, hozd csak ki nekem. Majd elhordom. Aztán majd adok virágot nektek, cserepeset, kaktuszt vagy vízipálmát, jó lesz az új lakásotokba. Másként úgyse lenne, ha nem adnék, mert nincs nektek már türelmetek semmihez…
Legeza Dénes István: Nagypéntek - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom
Biblia - Jn 19, 17-27 - A keresztre feszítés
Szent István Társulati Biblia
Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!”
Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek.
Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.
De velünk aztán vége a munkaszeretetnek. Egyikőtök se szorgos már, egyikőtök se! Pedig a holnapra is gondolni kell… Harmincban itt egy faház állt… és fele ekkora volt a kert. De jött hozzá szépen még háromszáz négyszögöl, és a ház is felépült, szorgalommal, takarékoskodással. Mert a mi életünkben nem a herdálás volt szokás, nem ám! Én kicsi koromtól kezdve dolgozom. Nekem soha nem volt tétlen a kezem. Meg is haltam volna a semmittevéstől. Most is felkelek hajnalban. Ötkor. Megetetem a tyúkokat, megfejem a kecskét, takarítok. Télen a havat kell elseperni a ház körül, ilyenkor meg, tavasszal, elkezdem a kerti munkát, és be nem végzem őszig… Nézd, itt lesznek megint a virágok, szegfű, dália, tulipán… Ez itt az eperágyás. A lucerna még jó lesz az idén, kell a nyulaknak. A kukorica közé babot ültetek… itt a tök helye… a borsóé. Annyi sóskám, káposztám volt, hogy el is adtam belőle. Virágot is árultam a piacon. Emlékszel az Anzenbergerékre? Azok gyűjtik nekem a kenyérhéjat, papírzsákban, ha jövök a piacról, beugrom érte… Vénasszony – nevetnek –, vénasszony, hogy cipekedik. De milyen jó a tyúkoknak! A nyulaknak is… Apád azt mondja, adjak el mindent, aztán éldegéljek a pénzből. De hát vesszen minden?!… Uborkát tettem el húsz üveggel, tudod, azt az aprót, csemegét, cukros ecetben. Majd bemegyünk a házba, bontok föl belőle. Van még a padláson finom kolbász a tavalyiból, hamuba teszem, ahogy szoktam, olyan, mint a szalámi. Sonkám is van húsvétra… Hát arra emlékszel-e, itt ültünk az almafa alatt nyáron, esténként, itt vacsoráztunk… Amikor még éltek ők is… szegény Vendi bátyád meg Róza néni meg Géza bácsi… Elkorhadt a pad, az asztal is, minden pusztul, amihez férfikéz kellene. A ház is, látod, a házat is vakolni kéne, omlik a vakolat. Még a bomba, tudod, a bomba, ami a töltésoldalba esett, az tette tönkre a falakat, azóta se volt rá pénz, hogy megcsináltassuk. Pali, a sógorod meg apád segítenek, de ők se győzik. Pénz kellene ide, húszezer forint, akkor bepucoltatnám. Húszezer. Nagy pénz, igaz-e? A csatornákat megreperáltattam, hatszáz pengő… ó, mit beszélek! – hatszáz forintba került, két ember szöszmötölt vele, megittak három litert a ribizliboromból, mégse lett jó. Csorog, áztatja az eső a falat… Na, csak töröld le jól a lábad itt az ajtó előtt, látom, tudod még, hogy nálam mindig rend van. Most is csillog a kilincs, meg a rézpánt a küszöbön.
Biblia - Lk 22. 14-23 - Az Oltáriszentség alapítása
Szent István Társulati Biblia
Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.” Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal:”Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak. De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja. ” Erre kérdezgetni kezdték egymást, ki az közülük, aki ilyet tesz.
Tudjuk, Pilátus megostoroztatta Jézust, s kiállíttatta a nép elé, hogy könyörületre bírja őket.
Felületes és rossz pszichológus volt ez a Pilátus. Tudnia kellett volna, hogy akit tönkretettünk, azt meg is tagadjuk, arról nem merünk tudni többé. De még ez a tétova ember is egyetlen gesztusával és egyetlen mondatával fokozhatatlan erejű kifejezője a dráma ráeső pillanatának. A gesztusa: megmosta kezeit. A szava: Ecce homo. Íme, az ember. – És Jézusra mutat.
De melyik ember lenne hajlandó e kiállított roncsban elfogadni önmagát? Ezt már csak letagadni szabad, és sietve eltüntetni.
És mégis: talán senki nem halászott annyi lelket Jézus számára, mint Pilátus e tévedésével. Az elmagányosodás e vigasztalan jelenete, a vérző Jézusnak e közszemlére kitett ácsorgása, ez lesz majd legbensőségesebb hódítása is. Nem itt és nem most. Majd az egyes emberben, később, tökéletes magányban és fokozhatatlan intimitásban.
Mert ki az közülünk, aki ne érezte volna legalább egyszer, hogy „tönkretették”, elárulták, hogy valaki nem akar, vagy talán már nem is mer tudni róla?
Tapasztalatból tudom: az ilyen szívért Jézus föltétel nélkül, azt kell mondanom, automatikusan hajol le, s legtöbbször anélkül, hogy sietségében megnevezné magát.
Jó reggelt, szép napot, kellemes húsvéti készülődést kívánok Mindenkinek!:-)
Radnóti Miklós
Száll a tavasz
Előhang az eclogákhoz
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábnyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég.
Szál a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó!
Nagyhét, Somogyi Eleknél sanyarúhét, az őrségi Bajánsenye reformátusainak ajkán videshét (vizeshét). A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az ember egészségének és jólétének biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányulnak. A velük összefüggő mágikus műveletek népünknél leginkább nagyhéten történnek. Ez egyúttal a húsvéti előkészületnek és vallásos megindulásnak, olykor telítettségnek testi, de főleg lelki tisztálkodásnak ideje, alkalma még a század elején is. Töredékei egyének, olykor még falusi közösségek mágikusnak érzett cselekedeteiben, munkájában máig fölcsillannak.
A palóc még a századfordulón is megtisztította egész portáját. Kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. Szerszámait rendbehozta, néha ki is fényesítette. Minden holminak, még a legkisebbnek is ragyognia kellett a tisztaságtól. Mikor a házával rendbejött, akkor elhalt hozzátartozóira gondolt: sírjukat fölfrissítette.
Hasonlóképpen történik az ország többi vidékén is. Így Magyarpolány német népe éppúgy rendbeteszi és felkoszorúzza a sírokat, mint halottak napjára. Szil rábaközi faluban nemcsak a temetőt, hanem még árkait is megtisztítják húsvétra. Minden sírt rendbehoznak. Azokét is, akiknek már nincs családbeli gondozójuk. Végül a sírokra barkacsokrot raknak. A tisztálkodás főképpen nagypénteken és nagyszombaton érte el mágikus-szakrális teljesedését.
Zöld helyiérdekű szerelvény fut a töltésen, az utasok belátnak a kertbe. Ámbár itt, a végállomás előtt, már kevés az utas; a kalauz cigarettára gyújt a peronon, és a lehúzott ablakon kifújja a füstöt.
Csend van. A sínek zengése, a szerelvény csattogása kicsit tovább hallatszik a kertek fölött mint nyáron, amikor a dús lombok elnyelik a zajt. De már melegen süt a nap, a léckerítés árnya végignyúlik a kerten, s a kifli alakú virágágyásban, a ház előtt, sárgán virít az aranyeső. Piros ágak, új hajtások serkennek a téltől még fekete fák ágabogából. Olló csattog – fejkendőben, posztómellényben, vastag, foltos szoknyában és a tavaszi földtől sáros férfi félcipőben Annus néni nyesegeti a törpebarack ágait.
– Jó ez a cipő, amit hoztál – mondja. – Kényelmes. Teletömködöm újságpapírral az orrát, éppen jó. Egész nap csoszogok benne, mégsem fáj a lábam.
Köténye zsebébe süllyeszti az ollót, elindul előttem, háta hajlott, derekát kissé félredűti, mintha egyensúlyozná öreg testét, óvakodva, hogy fel ne billenjen. Csontos, sovány kezével fáradt mozdulatokat tesz, amint beszél.
– Szép lesz a kert megint, csak sok a munka. Hétfőn elkezdem az ásást. Tubuly segít, üzentem neki. Elpiszmog a munkával, de egyedül nem bírom. Öreg már ő is. Foga sincs, enni sem igen tud. Nem kér nagy napszámot… Apád mindig azt mondja, el kéne adni a kert felét, a hatszázból háromszáz négyszögölt. Azon pöröl velem, minek dolgozom annyit. Na, mondom, jó lesz tán még valakinek a családból ez a kert… a ház… Minek elherdálni? Hiszen tudom, senki sem viseli azután gondját, ha már én nem leszek. Senki. Nem becsülitek ti a munkát semmire. Csak az kell, amivel nincs gond, igaz-e? Nézd a ribizlibokrokat. Hat liter bort csináltam tavaly is a ribizliből. Kukorica is kell, felcseperedik azon egy malacka. Apád azt mondja, minek vesződöm a disznóval. Mondja, mondja, de ő is mennyit dolgozik szegény, régen nyugdíjas lehetne, de mennyit dolgozik! Ez már a vérünkben van nekünk.
Szervusz Bajkálifóka, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
BABITS MIHÁLY
HÚSVÉT ELŐTT
S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva belül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zúgásán át, dalomnak izét a kínnak izén tudnám csak érezni, akkor is -- mennyi a vér! -- szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hűlni borogatott ágyúk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szűz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat:
és mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érzeni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Szia Parsifal Hendrix, jó reggeelt, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
A Tanyacsárdában még nem voltam, pedig sokat elmegyek előtte, ha lányomékhoz jövök/megyek Pestre. Ajánlani tudom még a Kígyósi csárdát is, ahol a kezdetektől sokat voltunk/vagyunk.:))
Örülök, hogy tudtam újat mutatni az Ady-verssel!:))
Petőfi Sándor
A CSÁRDA ROMJAI
Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája, Lelkem legkedvesebb mulatótanyája. Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, Amelyet egyszerre általolvashatok; S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok. Mint sajnálom én, hogy egész életemet Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet! Itt szeretnék élni a puszták közepin, Mint Arábiában a szabad beduin. Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, És, szabadság, te vagy lelkem istensége! Szabadság, istenem, még csak azért élek, Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg, S síromnál, ha érted onthatom véremet, Meg fogom áldani átkos életemet. De mi ez? sír... halál... hova nem vetődtem! Nem csoda különben, mert rom van előttem. Nem váromladék ez. Csárdának romjai. Hanem hiszen azt az idő nem keresi: Mely'k milyen épület? vár-e avvagy csárda? Ennek is, annak is reálép falára; S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas, És neki semmi nem alacsony, nem magas. - Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle? Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle. Itt régente falu avvagy város állott, Míg nem nyögte hazánk a török rabságot; (Szegény Magyarország, szegény édes honom, Be sokféle bilincs volt már lábaidon!) E hajdani várost földúlta az ozmán, Kő kövön nem maradt, csak az isten házán. A templom maradt meg - de ez is betegen - Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen. És gyászolt a templom több hosszu századot, Míg végre bujában össze nem roskadott. Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének, Belőle e helyen csárdát épitének. Az isten házából csárda!... és miért ne? Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére. És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek? Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek. Az isten házából csárda!... és miért ne? Itt és ott élhetünk az isten kedvére; S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, Mint kit naponként lát térdelni az oltár. - Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned Utasok vigadtak, utasok pihentek! Fölépít tégedet újra képzeletem, S vendégidet színről-színre szemlélhetem: Itt görcsös botjával egy vándorlólegény, Ott zsíros subában egy pár szegénylegény, Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó, Amott egy drótostót s több ilyen borozó. Hát a szép csaplárné fiatalságával? Mostan ölelkezik egy hamis deákkal, Kinek a bor kissé megzavarta fejét, De a szép menyecske még jobban a szivét. S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan? Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan... Kazal végén akkor, most már lenn a sírban, És a szép fiatal menyecske is ott van, És a hamis deák s mind, kik itt boroztak. Ők valamennyien már rég porladoznak. A csárda is vénült, vénült és roskadott, Leüté fejéről a szél a kalapot, A födelet.. ekkép áll hajadon fővel, Mintha urával beszélne, az idővel, S kérné alázattal, hogy kissé kimélje; Hanem sikeretlen esdeklő beszédje. Dűledez, dűledez; félig ismerni csak: Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak. Még áll s emelkedik az éghez kéménye, Mint a haldoklónak utósó reménye. Pincéje beomlott, a kút is mellette, Honnan az ostorfát valaki elvitte; Csak az ágas és a gém van meg épségben, Egy mogorva sas űl a gém tetejében. Legmagasabb hely a pusztán e gém vége, Azért ült föl a sas ennek tetejébe. Fönn űl és merően maga elé bámul, Mintha gondolkodnék a mulandóságrul. Fölötte lángol a nap, az égnek ifja, Lángol, mert kebelét a szerelem vívja; Szeretője, aki epedve néz rája, Délibáb, a puszták szép tündérleánya.
Jó reggelt, szép napot, kellemes húsvéti készülődést kívánok Mindenkinek!:-)
Babits Mihály
Tavaszi szél
Tavasz van, vagy tavasz se még. Ez a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly: szöveg nélküli könnyü dal, mely maga se tudja talán hogy a témája szerelem , csak a világba mosolyog gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még hogy a földben zavart csinál amely nem lesz se szelidebb, se tisztább a tavalyinál; sötét csirák kéjeiről semmit se sejt; csak mosolyog s édesen ömlik mint a must mely bor lesz majd s égetni fog.
Égetni, részegíteni… És úgy sugárzik ez a nap, mint egy uj eszme, csupa fény mig nyájasan erőre kap. Csupa fény, ígéret, jövő, olyan mint egy szebb, új világ tárt kapujának súgara, mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat, vagy mint lesükből a sötét csirák tolúlva fény felé nyomják a vad fű késhegyét, mig nemsokára proletár zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás vad ágyuharca, s a tömeg győz; a virágok fölveszik vérvörös jelvényeiket; a jégparkett földulva rég, a padló csupa sár, latyak… Hol a szelíd és tiszta láng? Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül sáros csizmában egy paraszt staféta futkos a nagy ég kék templomívei alatt. Csizmáját szárogatja és hetykén fütyülve mond rekedt szókkal tüsszögtetőn igaz s félőssen betyár híreket.
Istenem. Az az alkony. A földbe döngölt örökzöldek. A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek. Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva. Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben. Istenem. Ez a piszkos alkony a hamis csillogású nappal után – Mert semmi sem volt a híg fényben valódi: sem a csődület, sem az ujjongás, sem az integető pálmaágak sem a fejhangon intonált hozsanna. Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk. Nem itt dőlt el a sorsunk. Istenem. Alkony van. Kivérzett eufória. A tömeg berekedt. Vedel, zabál: Vacsorál. A Tévé elé ül. Új üvöltésre készül. A „feszítsd meg” élvezetesebb. A kereszthalál érdekesebb. Istenem. A nagypéntek a valóság. Nem csap be engem. A virágvasárnap illúzióját engedd elfelednem.
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csirázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Érezd, hogy nő benned a feszület,
Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, Ős-fádnak ezer apró másaképen. Forgácsolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra,
A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett, Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg a szavát, - Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát.
Kolozsvár, 1928 március 1
Csontváry Kosztka Tivadar: Egy cédrusfa Libanonból (később az utókor átkeresztelte Magányos cédrusra
Azt mondom, amit mindig mondok: Ne háborgassanak a gondok, Ne háborgassanak bennünket! Legyen vidámság, tréfa, nesz; Ifjak vagyunk és ifjuságunk Idő jártával odalesz.
Járjunk a szerelem kertében, Virág ott nyílik minden lépten; Ha meg talál tüskéje szúrni: Illatja gyógyulást szerez. Szeressünk! mert erőnk szeretni, Idő jártával odalesz.
Midőn a szerelem kertében A nap tikkasztón süt az égen: Térjünk hüs árnyékú lugasba A borgyümölcs tőkéihez. Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk Idő jártával odalesz.
E kép a legszebb élet képe; Adjunk érette bút cserébe. Mint fellegekre a szivárvány, Reánk mosolygani fog ez, Ha majd derengő ifjuságunk Idő jártával odalesz.
Nem nézem én az ibolyát Kakukra én nem hallgatok, S nem jóslom ebből a tavaszt, - Ez már igen kopott dolog. Falunkban a zsidógyerek Rongykérő sípja hangozik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset, A gólyákat sem bámulom, Én a tavaszt egészen új Költői pontról jósolom. Fölöstökömre a biró Már nem pálinkát, bort iszik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező Virágira nem ügyelek, A legelőre kimenő Tehéncsordának nem hiszek. Itáliából a goróf Magyar honába költözik: Ez legbizonyosabb jele, Hogy nálunk is tavaszodik.
Ha már tűz... 30 évvel ezelőtt a Halascsárda megnyitásakor ezt a verset mondtam el a beszédem végén.:) A tulajdonos és családja - úgy vélem - megértette a költő szavait...
Ady Endre
A Tűz csiholója
Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.
Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra.
Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét.
Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb.
S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója.
Tavaszi szél fújja már a varga kötényét, Ki görbe utcában, kicsi boltja elé Kiűlt, kirakta műhelyét is és alkonyi órán Lámpafénnyel a sötétet melegíti. Hej, szeszélyes még az idő s a lánykáknak pajkos Szél hulláma mossa csiklándó nyakát!… Hej, elfeledem én is búskomorságomat… Föltettem életem egy lenge levélre És én is elmegyek, hová a szél sodor!…
