A minap néztem utána, hogy az ún. "magyar jakobinusok" összeesküvésében milyen szerepe volt a névadó személynek. Habár utólag mártírként kezelték (mint Kossuth vagy Petőfi), sőt a marxista "történelemtudomány" még az osztályharcos kétes dicsőségével is megillette, Martinovics Ignác valószínűleg nem volt több egy egyszerű rendőrspiclinél. Szerb származásúként előbb rátért a római katolikus hitre, majd a ferencesek közé állt, ahonnan aztán később a felvilágosult materializmus által megihletve lépett ki. Nyíltan vállalt ateizmusa sem zavarta abban, hogy szászvári apátként élte az életét, később pedig zágrábi prépostnak is jelentkezett. Végül II. Lipót titkosrendőrségében kötött ki, ahonnan azonban az uralkodóváltás után rövid úton kipenderítették.
Állástalanként túlbuzgó igyekezettel, három alkalommal is feljelentette a Pest-budai olvasókör tagjait, de jóformán ügyet sem vetettek rá. Ekkor egy váratlan húzással úgy döntött, inkább beáll a szervezkedők közé és maga teszi életképessé az addig szervezetlen mozgalmat. Kiépített földalatti hálózatot szervezve megalapította a két jakobinus társaságot, irányításukat pedig egy-egy főigazgatóra bízta. A mozgalom terveiben a francia forradalom mintájára szervezett felkelés szerepelt, amint a kellő létszámot elérték volna. Kb. háromszáz főnél a számláló megakadt, amikor Martinovicsot egy bécsi razzia során, véletlenszerűen rajtakapták és letartóztatták annak a Franz Gotthardienak a házában, aki az osztrák "jakobinus mozgalmat" vezette, nem mellesleg korábban II. Lipót tikosügynökségének irányítója volt. Martinovics hamar vallott, I. Ferenc császár rendíthetetlen hívének vallva magát, korábbi pálfordulásai alapján azonban már senki sem hitt neki. A továbbiakat akár az általános iskolai tankönyvből is ismerjük: 1795. május 20-án a Vérmezőn négy társával együtt kivégezték.
A "jakobinus" név mint vád ragadt rájuk, egyébként semmi közük nem volt (eszmei értelemben sem) a hasonnevű franciákhoz, pusztán annyit jelentett ez akkoriban, mint mondjuk az ötvenes években az "osztályellenség." Kétes hírneve ellenére Martinovics Ignác józsef bevonult a panteonba, mint a későbbi reformmozgalom előfutára. A szerepét taglaló iratok eltűntek, valószínűleg kellemetlen lett volna az uralkodó számára, hogy olyan embert végeztek ki, aki legalábbis elég szubjektív módon titkosügynöknek tekintette magát. Szerepének és az egész mozgalomnak az átértékelése még várat magára; annyi biztos, hogy a régi vélekedéseket mindenképpen érdemes felülírni.
[...] Miért pont 1809-ben kellett volna elszakadni?
A Napóleoni háborúk miatt? Szerintem Mo. (a nemesség, de akár az egész ország) nem sokat kapott volna N.-től, reformerestől, nemesestől.
Félek, hogy az élet igazolta Mo. nemességét, hogy Ausztria mellett maradt."
Szerintem a nemesi magatartásra a válasz az 1805. évi I. tcz. alábbi részében van:
"...s mivel nem kisebb veszedelem fenyegeti az országot és alkotmányt, mint az 1741. évben, azért őseik példája szerint csupán ez alkalomra, az 1741:LXIII. törvénycikkben foglalt összes föltételek és biztositékok alatt, főleg pedig, hogy ebből az ország sarkalatos törvényei, a nemességnek ősi kiváltságai, jogai és szabadságai ellen (a melyeknek megtartásáról fönt nevezett Ő királyi felsége az ország karait és rendeit ez alkalommal is kegyelmesen biztositotta) semmi módon sérelem ne származzék, s belőle jövendő időkben semmiféle következtetés ne legyen vonható, ősi lelkesedéstől lángolva ..."
Egyébként 1807-ben is 12 000 újoncot szavaztak meg mellé.(1807. évi I. tcz.)
"...oly föltétellel.... Hogy azok nem fokozatosan, hanem egy és ugyanazon, lehetőleg legrövidebb, még pedig téli időben állittassanak ki,..."
Az nem lehet, hogy valami olyasmi irracionális bizonyítási, igazolási vágyról van szó, mint pl. a Redl ezredesben megfogalmazott lojalitás a saját érdekek önmegsemmisüléshez vezető negligálása mellett, vagy a háború utáni koncepciós perek azon vádlottai esetében, akik olyan mértékben kívánták az eszméhez való ragaszkodásukat, hűségüket bizonyítani, hogy, tudatában önnön vesztüknek, bevállalják a nem létező árulás elismerését is? (Vagy miben Martinovics hitt a vallomásával, hogy akkor "feloldozást". kegyelmet nyer "apuci"-tól?)
Vagy mint az erős asszimilációs kényszer alatt "szenvedők" esetében, mikor annyira bizonyítani kívánják, hogy ők már az új nemzet részei, hogy a volt honfitársaikkal durvábban bánnak, mint új hazájuk régi állampolgária - de mégsem tudnak "belépni" Kánaánba. (én e tőről származónak érzem a hazalátogató amerikás magyarok itthoni megnyilvánulásait is, mikor enyhén szólva fikázzák a közállapotokat, és állandóan bezzegelnek.)
Szerintem ez egy olyan pszichés állapot, amit nehéz racionálisan elfogadni, de mivel tapasztalható, ezért el kell ismerni, hogy van ilyen. Akik ilyen helyzetbe kerülnek, már nehezen "jönnek vissza" - az efajta "szeretetlenség" szerintem számos öngyilkosság okozója is.
"Lehetett volna kire támaszkodni: a II. József halála utáni korban a nemességen úrrá lett az újítási láz, mindenki elkezdett magyarul beszélni, öltözködni, és egyre több reformjavaslattal bombázták az országgyűlést. Ezeket aztán lehet felszínes dolgoknak nevezni,"
Az volt: FELSZINES MAGYARKODÁS.
" a történelem elvégre egy fejlődési folyamat, a nagy tettek nem születnek meg kellő társadalmi háttér nélkül. Ideig-óráig azonban gátat lehet vetni az előrehaladásnak egy-egy jól szervezett közbelépéssel, ilyen volt a "Martinovics-összeesküvés" is, amiben szervező és üldöző egyaránt cinkos volt."
Az az "ideig-óráig" 'csekély' 54 év volt! Az 1790/91-es ogy-re készitett operátumok közül EGYEDÜL a magyar nyelv ügye nyert határozati elintézést - 1844-ben.
Az összes többi operátum (jobbágyság felszámolkása, önálló magyar kormányszervek, magyar haderő, önálló pénzügyi igazgatás, ősiség eltörlése, kereskedelmi és iparszabadság stb.) gyakorlati megvalósitására a forradalom nyomán, az "Áprilisi törvények" keretében került sor 1848-ban. És, ha hozzáveszzük a forradalom bukása után az önkényuralom korát, akkor bizonyos kérdések 1867-ig sem voltak rendezettek, és némelyek még azután is, 1918-ig lezárartlanok maradtak. (73 illetve 114 év késés...)
II. Lipót szerintem nem volt olyan tehetségtelen, csak rövid ideig uralkodott. Nézd meg, hogy mit tett toscanai hercegként az országával. Ha tovább él, akkor lehet, hogy több szerencsénk van, mint a valóban tehetségtelen, és konzervatív I. Ferenccel.
A Martinovics-összeesküvés több résztvevője (Kazinczy, Hajnóczy) szabadkőműves volt; elképzelhető azonban, hogy Martinovicsot az osztrák udvar építette be a szabadkőművességbe is. A jakobinus mozgalom lefejezése után a szabadkőművességet is betiltották, pedig korábban Mária Terézia férje is szabadkőműves volt.
A lényegi dolgokban egyetértünk. Utólag ma már nem lehet azt állítani, hogy a Habsburg-uralom minden tekintetben káros lett volna, főleg, hogy jónéhány szuverén joga megmaradt az országnak. Ettől függetlenül még nem kell rossz szemmel nézni azokra, akik változtatni akartak a fennálló állapotokon, legfeljebb a követendő módszereken lehet (és lehetett már akkoriban is) vitatkozni.
"A fejlődés szükségességét hozta volna a XIX. sz., csak hát kellett volna a tehetség néhány kulcspozícióban II. József után is."
Ilyen lehetett volna pl. Hajnóczy József, aki a korát messze meghaladó gondolkodásával és elképzeléseivel sokkal jelentősebb személy volt Martinovicsnál. Lehetett volna kire támaszkodni: a II. József halála utáni korban a nemességen úrrá lett az újítási láz, mindenki elkezdett magyarul beszélni, öltözködni, és egyre több reformjavaslattal bombázták az országgyűlést. Ezeket aztán lehet felszínes dolgoknak nevezni, a történelem elvégre egy fejlődési folyamat, a nagy tettek nem születnek meg kellő társadalmi háttér nélkül. Ideig-óráig azonban gátat lehet vetni az előrehaladásnak egy-egy jól szervezett közbelépéssel, ilyen volt a "Martinovics-összeesküvés" is, amiben szervező és üldöző egyaránt cinkos volt.
Inkább arra gondoltam, hogy ő csinált a sok amatőrből profi szervezetet, "a szakma szabályai szerint". Márpedig a szakma az áruló kezében is szakma (bárkit is árul el).
Tetszik az a felvetésed is, hogy a titkosszolg. megpróbálja igazolni létjogosultságát.
Létezik ilyen ma is, de a dolog természete miatt ezt a hozzánk hasonló kívülálló nem bizonyíthatja. Hát igen, nincs új a Nap alatt.
(Vö. még marketing: kelts fel egy igényt, majd elégítsd ki)
2. Elszakadás Ausztriától.
Igen, Lipót és Ferenc a "kevésbé tehetséges" vonulat képviselője a Habsburg-házban.
Miért pont 1809-ben kellett volna elszakadni?
A Napóleoni háborúk miatt? Szerintem Mo. (a nemesség, de akár az egész ország) nem sokat kapott volna N.-től, reformerestől, nemesestől.
Félek, hogy az élet igazolta Mo. nemességét, hogy Ausztria mellett maradt.
Ami meg a társ-i modernizációt illeti. Ennek belső gátja is volt: a magyar nemesség, aki még megélt a régi berendezkedésből, nem volt a kés a torkán. És (nagysúlyú képviselőinek, ill. a vármegyéknek) csak egyensúlyoni kellett a különállás (Ausztriától; vö. függetlenség) és szolgálat(megalkuvás) között.
Ugye nemzetközileg versenyképes hadsereget Mo önmagában már nem tudott kiállítani - viszont a Császárságban túl nagy volt a súlya ahhoz, hogy mindent ellenére lehessen csinálni. Tehát az egyensúlyozás követelménye Ausztriában is megvolt. Ezt szerintem mindkét fél belátta 1703-1711 után.
A fejlődés szükségességét hozta volna a XIX. sz., csak hát kellett volna a tehetség néhány kulcspozícióban II. József után is.
Az 1848 "eszkalálódása" háborúvá annak köszönhető, hogy mindkét fél mindent vagy semmit-re akart végül játszani, az egyensúly+lassú fejlődés helyett.
Kérdés, hogy gondolt ezekből valamire is Martinovics, azonkívül, hogy meg akart élni a szakmájából (szervezkedés, bomlasztás - tetszőleges oldalon)
"De akármi is volt M., nem lehet, hogy a jakobinus mozgalom túlnőtt rajta? Nem lehet, hogy tiszta "jószándékból" (a császár iránt) a birodalom számára nemkívánatos erőket szabadított fel?"
Ugyanabba a társulatba állt be, amit előtte már háromszor próbált sikerültelenül feljelenteni. Jól tudta, milyen nézetei vannak az ott lévő embereknek, a kiadott röpirataik erről később elég világosan nyilatkoztak. Sokkal inkább arról lehet szó, ami a korban bevett szokásnak számított: titkosügynökök beépítésével megszervezni az összeesküvőket egy bizonyos szintig, nyíltan uralkodóellenes röpiratokat terjeszteni a nevükben, majd miután leleplezték őket, példát lehet statuálni azok előtt, akiknek szintúgy csípik a szemüket Habsburg őfelségék, de egyébként jóval jelentősebb erőt képviselnek az összeesküvőknél, esetleges későbbi szervezkedésük pedig sokkal több kárt okozna (amire a napóleoni háborúk alatt lett is volna aztán lehetőség).
Martinovics túlbuzgósága egyáltalán nem volt meglepő, állás hiányában megpróbált beférkőzni a király jóindulatába. A régi, kirúgott titkosügynök-gárda Gotthardieval az élen megpróbálta bizonyítani a hűségét, ehhez végezniük kellett egy kis maszek munkát.
"És még egy kérdés: Mennyire volt kívánatos a jakobinus mozg. Mo.-n?"
Utólag nézve, az egész ún. "jakobinus-mozgalom" egyedül arra volt hasznos, hogy Magyarországon elfojthassanak minden reform-és uralkodóellenes mozgalmat. Az az újító szellem, amit II. József elindított és ami 1790 után további előreható gondolatokat váltott ki a nemesség jó részéből, megszűnt. Lett helyette egy Habsburg-király által irányított, talpnyalókra épülő, bürokratikus állam, amely elszalasztotta a lehetőséget 1809-ben, hogy elszakadjon a birodalomtól. Ha idáig legalább idáig eljut az ország és a reformfolyamatok nem Széchenyiék idején, hanem már korábban megindul, másként alakul az ország későbbi történeleme, szabadságharcostúl, világháborústól, trianonostúl.
Úgy, ahogy mondod. Akkoriban ez azért nem volt egyenlő radikáljobb pártvezérek lózungjaival, inkább a fennálló renddel szembeni állásfoglalást fejezte ki (pláne nem csak zsidók részéről...)
Csaka tankönyvekre, meg a jó történelemtanárokra tudok hagyatkozni.
Azt, hogy I. Ferenc nem tartott igényt M. szolgálataira, pl. elég apróbetűsen emlegetik.
Hogy M. sértődöttségből átállt, vagy kettős ügynök volt, nincs eszközöm eldönteni, Tudtommal a szakmai (történész) álláspont az előbbi. A történész és a titkosszolgálati gondolkodásmód eltérő, itt is. Kettős ügynököket ui. iratok alapján nehéz elemezni - márpedig itt a történész iratokból dolgozik. (Régészet meg nem jön szóba...)
De akármi is volt M., nem lehet, hogy a jakobinus mozgalom túlnőtt rajta? Nem lehet, hogy tiszta "jószándékból" (a császár iránt) a birodalom számára nemkívánatos erőket szabadított fel?
És még egy kérdés: Mennyire volt kívánatos a jakobinus mozg. Mo.-n?
Egyfelől modernizálni kellett, ennek egyik eszköze egy efféle mozgalom is.
Másfelől kissé az az érzésem, hogy az élet inkább igazolta a Szent Szövetséget (Metternich, Wellington, stb, meg a koronás statiszták), mint Franciao. forradalmát (gironde-ostól, jakobinus diktatúrástól, Bonaparte -ostól)
A lényeg nagyjából az, hogy van egy ürge, aki mint hazájáért életét áldozó ember került be a történelemkönyvekbe, a közvélemény ezen felül gyakorlatilag nem tud róla semmit. Az én szülővárosomban, Móron például Martinovicsról utca is el van nevezve, de gondolom, a nagy számok törvénye alapján ez nem feltétlenül kézenfekvő egy tizenötezres településen. Az eddigi történelemírás nem nagyon hántotta le róla a sztereotípiákat, az tehát a minimum, hogy egy internetes fórumon beszéljünk róla.
A minap néztem utána, hogy az ún. "magyar jakobinusok" összeesküvésében milyen szerepe volt a névadó személynek. Habár utólag mártírként kezelték (mint Kossuth vagy Petőfi), sőt a marxista "történelemtudomány" még az osztályharcos kétes dicsőségével is megillette, Martinovics Ignác valószínűleg nem volt több egy egyszerű rendőrspiclinél. Szerb származásúként előbb rátért a római katolikus hitre, majd a ferencesek közé állt, ahonnan aztán később a felvilágosult materializmus által megihletve lépett ki. Nyíltan vállalt ateizmusa sem zavarta abban, hogy szászvári apátként élte az életét, később pedig zágrábi prépostnak is jelentkezett. Végül II. Lipót titkosrendőrségében kötött ki, ahonnan azonban az uralkodóváltás után rövid úton kipenderítették.
Állástalanként túlbuzgó igyekezettel, három alkalommal is feljelentette a Pest-budai olvasókör tagjait, de jóformán ügyet sem vetettek rá. Ekkor egy váratlan húzással úgy döntött, inkább beáll a szervezkedők közé és maga teszi életképessé az addig szervezetlen mozgalmat. Kiépített földalatti hálózatot szervezve megalapította a két jakobinus társaságot, irányításukat pedig egy-egy főigazgatóra bízta. A mozgalom terveiben a francia forradalom mintájára szervezett felkelés szerepelt, amint a kellő létszámot elérték volna. Kb. háromszáz főnél a számláló megakadt, amikor Martinovicsot egy bécsi razzia során, véletlenszerűen rajtakapták és letartóztatták annak a Franz Gotthardienak a házában, aki az osztrák "jakobinus mozgalmat" vezette, nem mellesleg korábban II. Lipót tikosügynökségének irányítója volt. Martinovics hamar vallott, I. Ferenc császár rendíthetetlen hívének vallva magát, korábbi pálfordulásai alapján azonban már senki sem hitt neki. A továbbiakat akár az általános iskolai tankönyvből is ismerjük: 1795. május 20-án a Vérmezőn négy társával együtt kivégezték.
A "jakobinus" név mint vád ragadt rájuk, egyébként semmi közük nem volt (eszmei értelemben sem) a hasonnevű franciákhoz, pusztán annyit jelentett ez akkoriban, mint mondjuk az ötvenes években az "osztályellenség." Kétes hírneve ellenére Martinovics Ignác józsef bevonult a panteonba, mint a későbbi reformmozgalom előfutára. A szerepét taglaló iratok eltűntek, valószínűleg kellemetlen lett volna az uralkodó számára, hogy olyan embert végeztek ki, aki legalábbis elég szubjektív módon titkosügynöknek tekintette magát. Szerepének és az egész mozgalomnak az átértékelése még várat magára; annyi biztos, hogy a régi vélekedéseket mindenképpen érdemes felülírni.
