Nos, 7708-ban már 'véletlenül' érintettem, amiről most szó van a poláris és északi szimbólumok kapcsán, bár akkor még csak gyanakodtam. Ezek után már abban a helyzetben vagyunk, hogy pontosabban látjuk azokat a mintákat, amiket valószínűleg a a különböző alkimisták felhasználtak. Természetesen a Világheggyel kapcsolatos átvett ábrázolási módok és szerkezetek felismerése mellett azt is meg kell jegyezni, hogy sokban módosították az alkimista szerzők ezeket, illetve az is látható, hogy néha már nem is igen lehettek tudatában azok eredeti értelmének (ahogyan azok a poláris heggyel kapcsolatos mítoszokban megjelentek), és valamilyen új értelmezési sablont húztak az ősi szimbólumokra. Ide most újra becitálom a Flamel idézetet, mivel ez szinte szó szerint idézi az előzőleg ismertetett mítoszi szerkezetet egy igen érdekes kontextusban. Flamel fakéregkönyvéről van szó: "A negyedik lap másik oldala egy gyönyörű virágot ábrázolt, mely egy magas hegy tetején nőtt, és amelyet az északi szél rázott hevesen. Kék szára volt, fehér és vörös virágai, levelei pedig úgy ragyogtak, akár a legfinomabb arany. Körülötte az északi sárkányok és griffek fészkeltek..." Burckhardt mindezt ekképp kommentálja: "A virág színei a munka három fő fázisát, és két gyümölcsét, az ezüstöt és az aranyat jelölik. Itt a kék veszi át a fekete helyét, összhangban a virág természetével, de a sötétség és az éjszaka ugyanazon jelentésével. A virág az esszenciális Lét magányos hegyén nő, amely azonos a világheggyel. E körül forognak az egek, rajta keresztül húzódik a poláris tengely, és körülötte suhannak a kozmikus erők sárkányai" Akkor ezt a kommentárt fűztem hozzá: "Hozzáteszem, érdemes felfigyelni az 'északi' jelzőre, amely valóban poláris (és hyperboreus) szimbolikát sugall, és érdemes összevetni a luciferi északi 'Egybegyűlés hegye'-vel."
Akkor még úgymond ilyen töménységben nem állt rendelkésemre a megfelelő információ, most azonban tisztán látszik, hogy itt is az Északi Világheggyel van dolgunk, ahonnan a Boreász fúj, s ami körül a 'griffek', 'sárkányok' élnek. A további ábrázolásokon látható lesz, hogy az alkimisták is úgy tekintettek a Filozófikus Hegyre, mint ami körül a Nap, a Hold és az összes csillagok keringenek, különös tekintettel a hét bolygóra persze, amely hetességre a Meru kapcsán az indiai források is utalnak. Nyilván megőrizték a 'nehéz eljutás', vagy a 'természetfelettiség' motívumát is, a csak kiválasztottak, vagy a beavatott bölcsek által látható 'Mons Magorum Invisibilis' kapcsán. Egyáltalán, a Poláris Hegy szimbolikája teljesen ráillik az alkímiai doktrínára, hogy azon töpreng az ember, hogy csupán egy alkalmatos ruhát lássunk, vagy valamilyen 'genetikus' összefüggést is meg lehet-t állapítani. Felmerül pesrze az a kérdés is, hogy alkímiába miképpen épült be ezek a mítoszok, ez sem egyszerű, sem pedig unalmas feladvány, mivel úgy néz ki, hogy eléggé összetett módon jelentkeznek a görög-szkítha, iráni, vagy az indiai motívumok; és mellesleg az alkimisták maguk is 'orientálták' az olvasót ezügyben. A Flamel-féle képen a főszereplő persze az a furcsa növény, amely a tetején nő, és amely miatt anno egyáltalán foglalkoztunk vele. Most már látjuk, hogy itt a Szóma-Haoma növényről van szó, mint ősképről, ami persze meglehetősen passzol is az alkímiába, mint a 'halhatatlanság' forrása, és mellesleg persze prototípusa lehet az 'aranytermő' növénynek, mely az arany hegyén nő. Erről már korábban írt Schenouda meglehetősen érdekes dolgokat, de akkor még nem láttuk világosabban az összefüggéseket. Azóta én is feltúrtam némi információt arról, hogy még a középkor folyamán is tartotta magát az elképzelés, hogy növényekből arany állítható elő; éppen ábrázoláson is előfordul kertben tevékenykedő alkimisták, akik az athanorba hordják a növényi összetevőt. Bár ezen persze ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a Bölcsek Köve a maga paradox módján az alkimisták kijelentései szerint egyesíti magában a minerális, a növényi és az állati jellemzőket. Viszont Gershom Scholem említ szintén középkori, zsidó eredetű, alkimista beütést hordozó műveket, amik növényekből való aranykészítést említenek. Scholemnél egyébként jó helyen járunk, mivel ő megjegyzi, hogy valószínűleg nem lehet eredeti a Fakéregkönyv kabbalisztikus származtatása, pontosabban fenntartásai vannak az állítólagos szöveg tartalmával, mivel nem tűnik eredetinek a zsidó tanok ismeretében. Furcsa problémával állunk tehát szemben, hogy valaki miért akart volna a zsidó forrásnak tulajdonítani egy alkímiai művet? Talán későbbi kompilációról lehet szó, és kabbalisztikus eredettel akarták volna legitimálni a könyv tartalmát? Furcsa módon, ez rengeteg egyéb alkímiai műnél nem merült fel szempontként... Akárhogy is, gyanús, hogy Scholemnek igaza van, és erre éppen az északi Világhegy szimbóluma utal. Ugyanis az ilyesmi maximum úgy kerülhet ezoterikus zsidó műbe (ismereteim szerint legalábbis, szeretném, ha kijavítanának, aki esetleg másképp tudja), mint Pilátus a krédóba. Ugyanis az északi heggyel az a helyzet, amire utaltam korábban az 'Egybegyűlés hegyével' kapcsolatban: meglehetősen utálatos volt ez az ószövetségi szerzők számára, sőt tulajdonképpen Lucifer-Vénusz lakhelyének tekintették: Izajás 14:13 "Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag, hajnalnak fia? Hogyan buktál a földre, te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket? Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. Az egybegyűlés hegyén telepszem majd meg, messze fenn, északon. Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba." Tehát az indoiráni istenek északi hegye nyilvánvalóan nem állott túlságosan nagy becsben.
Alkimistáink azonban nem voltak ennyire 'válogatósak': Az első képen láthatunk a szokásos 'hegy körül elhelyezkedő égitestek' téma mellett (amiről most már tudjuk, hogy 'keringő'-nek kell képzelnünk őket) egy másik jellemzőt, miszerint ez a hegy 'tüzes' - gondoljunk csak arra, hogy a Merun helyezkedik el Agni is. Ez a titkos tűz, amit féltékenyen őriznek az istenek - még lesz szó erről Prométheusz kapcsán. A második, kedvenc ábránkhoz most már túl sok magyarázat nem kell: Az axiális hegy körül keringő csillagok és állatöv, egyik oldalon a Nap, másikon a Hold, valamint a bolygók a piramisszerűen kiképzett hegyen (érdekes, hogy középponti pozícióban a Merkúr), valamint persze a hegyen lakó Madár, ami szintén gyakorta visszatérő téma az alkimista ábrázolásokon mindenféle mennyiségben és pozícióban, de főképp a hegy tetején vagy fészkükben. Sejthetjük, hogy igazából ez a Főnix lesz, Garuda és Szimurg 'fajtársa'. Végül egy érdekesség a harmadik képen, ugyan nem gondolnám, hogy az illusztrátor a korábbi "Merut tekintették ama hét anyag (vagy sziget - dvipa) lelőhelyének is, amiből a létező világ felépül" szentenciát akarta volna ábrázolni, ám mégis remek párhuzamot teremt, nyilván a két komplexum azonos immanens logikájából adódóan, mindenesetre a 'hét csúcsú hegy' a Meru és a Hará-Alborz esetében is jellemző.
Egyelőre ehhez szerintem ennyi elég, persze megint csak a párhuzamok 'iskolapéldáit' hoztuk a rengeteg lehetséges közül. Azt mindenestre látjuk, hogy a filozófikus hegy kabirikus összetevője mellett ama másik, 'szimbolikus' része sem véletlenszerű, avagy középkori alkimista lelemény, hanem nagyon is ősi hagyományra nyúlik vissza. A nagy kérdés, hogy a poláris hegy miképpen viszonylik a kabír barlanghoz, és ez meglehetősen érdekes, annak fényében, amit az Anahita forrásról olvashattunk.
A szkítha eposz szinte véletlennek köszönhetően ránk maradt részleteiben az indiai regék 'sarki' országainak meglepő párhuzamait találjuk. Így például Hérodotosz azt mondja, hogy a szkíthák és a tőlük távolabb lakó törzsek szerint mögöttük, távol észak felé olyan emberek élnek, akik "hat hónapon át alusznak". Nyilvánvaló, hogy a szkíthiai törzsek elbeszéléseiben szó esett az északi területekről, ahol az éjszaka féléves időtartamú. Pomponius Mela római földrajztudós és Plinius is megemlékezik erről a Szkíthiától északra elterülő országról, ahol évente egyszer nyugszik le, és egyszer kel fel a nap. Hérodotosz tudósít a Szkítháktól távol élő népekről, a thüsszagétákról és jürkákról, akik vadászattal foglalkoztak az erdős sztyeppén. Ezektől távolabbra északra "köves, dimbes-dombos föld" terült el, melyen keresztülhaladva lehet elérni az argippaioszok országába, akik sajátos nyelvükkel, arcvonásaikkal és csodálatos szokásaikkal különböznek szomszédaiktól; tőlük nem messze volt az isszidénoszok országa. Mindezekről a népekről sok más antik szerző is tudott ... A Fekete-tenger melletti Szkíthák és szomszédaik országát meglehetősen jól ismerték a görögök; az argippaioszok és isszédonoszok területéig való ismereteik azonban már korántsem voltak olyan megalapozottak. Ott állítólag "kecskelábú emberek" éltek, és egyszemű arimaszposzok, akik állandó harcban álltak "az aranyőrző griffekkel". Ezt a népszerű történetet illesztette be Aiszkhülosz Leláncolt Prométhesuz c. tragédiájába, a következő szavakkal:
"A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz dühös kutyáit és az egyszemű lovas arimaszposzok hadát; az alvilági rév mellett, aranypatak körül tanyáznak ők"
Az aranymederben folyó folyók, a griffek őrizte arany a Rhiphai-hegységhez kapcsolódik: az antik szerzők ezen a néven említik a vidék hegyeit. E hegység egyik barlangjában tanyázott a kegyetlen Északi Szél[Boreász]. Távolabbra, ahegyeken túlra képzelték a tengert vagy az óceánt, és a "legendás csodáiról híres" hüperboreusz['Boreászon túli'] népet. itt nyilvánvalóan összekeveredett a valóság és a mítosz, de nem a görög szerzők fantáziája, hanem a szkítháké és szomszédaiké, akiknek meséit a hellének hallgatták. A szkíthák, és nyomukban antik szerzők egész sora, hitték, hogy a valóságban is léteznek ezek a legendás népek északon ... Pompeius Trogus történetíró adatai szerint Szkíthia területét délről a Pontosz Euxeinosz[Fekete-tenger], észak felől pedig a Rhipai-hegység határolja. Pomponius Mela földrajzi művében a szkíthákon túli terület felosztásáról az áll, hogy az argippaioszok országa felett emelkedik a Rhipai-hegység, amelynek túloldalán az északi óceán "felé elterülő tengerpart fekszik". Arisztotelész Meteorologika c. művében olvashatjuk: "Közvetlenül észak alatt, Szkíthia szélső határain túl található a Rhipai". Sőt, északra helyezték a griffeket is, amelyekről több szerző is beszámol a szkítháktól hallott elbeszélések alapján. Plinius szerint az arimaszposzok "az Aquilo[északi szél] keletkezési helyétől nem messze" laknak. ... Az észak felé eső területek valóságos képének vázlatos rajzát mintegy kiegészítik a zord éghajlatról szóló beszámolók. De itt ismét valami váratlan dologgal kerülünk szembe. Vajon minél északabbról van szó, annál nagyobb a hideg is? Az az ország azonban, amely őrzi a 'sarki jelenségek' titkát, a még távolabbi északon terül el, a Rhipai-hegység magaslatai és az Északi-óceán között, s úgy tűnik, ott meleg az éghajlat, nem tombolnak hideg szelek, és bőséges termést hoz a föld. Éppen annak az országnak a ligeteiben, erdeiben él egy boldog nép, ahol évente csupán egyszer kel és nyugszik a nap. (Itt élnek a 'boldogok' Apollón védelme alatt, ide helyezi a 'boldogok országát' Ariszteász, Damasztész, Hellanikosz, Hérodotosz, Pomponius Mela, Plinius és több más antik író, ezt énekelte meg Phereküdész és Pindarosz.)
A Rhipai aranyos csúcsai oly magasak, hogy az égbe fúródnak, mögéjük és miattuk tűnik el a nap, elérik a csillagokat, s a csillagok körölöttük forognak. Tehát ismét mitikus vonásokkal állunk szemben, amelyek az egész Rhipai-mondakört jellemzik: valóság és csoda egybeolvadásával. ... Szkíthia lakói szerint, mint Hérodotosz feljegyezte, a távoli északi területeken túl "sem előretekinteni nem szabad, sem előrehatolni". Pomponius Mela számol be arról, hogy a Rhipaihoz vezető úton "az állandóan hulló hó ezt a vidéket oly mértékben járhatatlanná teszi, hogy távolra látni nemigen lehet...". Ezek a területek, amelyeket Boreász fagyos lehellete leng körül, "zordak", és "ember nem él rajtuk", "sűrű köd borítja". Solinus szerint: "Örök sötétség fonja körül őket, ott minden a griffeké, amelyek vadak, és a legnagyobb kegyetlenségre képesek, darabokra tépnek mindenkit, akit csak megpillantanak..." A keresztény egyház egyik pátriárchája, Hieronymus (348-420) szintén megismételte az északon található aranyhegyekről szóló mondát, azt, hogy e hegyek ember számára elérhetetlenek, mert "griffek, sárkányok és más nagytestű szörnyek őrzik". Ez természetesen más későbbi adat, de már az i. e. 7. és 4. század közt, amikor még közvetlen hírek jutottak Szkítiából a hellénekhez, a görög szerzők arról írtak, hogy messze, a szkíthák országán túl, az északi hegyeknél laknak az aranyukat féltékenyen őrző griffek, az egyszemű arimaszposzok, akecskelábú emberek, emberevő és csodálatos boszorkalányok.
És itt némi igen 'pikáns' adat következik:
Ez utóbbiakat a gorog költők Phorküsz titán lányaival - a Phorküászokkal -, a Graiákkal és Gorgókkal azonosítják, akik szintén emberevő-vérszívó lények hírében álltak. Ide képzelte a Gorgókat Pindarosz elégiaköltő is. A griffekkel és arimaszposzokkal együtt említi őket Aiszkhülosz, amikor Prométheusz szájába adva a szót, elsorolja a Zeusz felesége, Héra főistennő által üldözött szerencsétlen sorsú Ióra leselkedő veszedelmeket: " Ha átléptél a két földrészt határoló vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz, átkelsz a tenger habjain, s megérkezel a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt, ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű három leánya, egy fogú, közös szemű hattyúleányok, ott a nap se süt soha, s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár. Nem messze három szárnyas nővérük lakik, hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll a szívverés az emberben, rájuk ha néz. Vigyázz tehát magadra, óva intelek, s figyelmeztetlek egy más borzalomra is. A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz dühös kutyáit és az egyszemű lovas arimaszposzok hadát; az alvilági rév mellett, aranypatak körül tanyáznak ők. Közel ne menj! A messzeségben vár a föld, ahol sötét népet találsz a Nap forrása és az Aithiópsz folyó körül. A part mentén haladj, amíg a vízesést eléred: ott Biblosz hegyormáról a szent Nílus folyó édes vizét hömpölyögteti. Útját kövesd s Neilótisz deltájába jutsz, a végzet rendelése az, hogy ott, Ió, nagy várost rakjatok, te és utódaid. " Talányos geográfia, mintha Ió elérné minden Vizek eredetét, a nagy vízesést az északi világhegynél, és a minden bizonnyal innen eredő Níluson jutna vissza annak forrása felől...(hasonló 'talányos geográfiával' még fogunk találkozni.)
A görögök mitológiai képzetei szerint a Graiák és a Gorgók az Éjszaka istennőjének országában éltek, messze nyugaton, túl Észak-Afrika homoksivatagain és Atlasz oszlopain. A régi legendák szerint ott volt az a hely is, ahol Perszeusz levágta a Medusza-Gorgó fejét. Aiszkhülosz azonban egészen másfelé helyezi a Phorküászokat és Gorgókat, északra vagy északkeletre, a griffek és arimaszposzok szomszédságába. S ha hihetünk Pindarosznak, Perszeusz a hüperboreuszok országánál pusztította el Gorgót, azaz a távoli északon. Pindarosz elbeszélése szerint Perszeusznak majdnem sikerül a hüperboreusokhoz is eljutnia; ez a történet nem szerepel a Perszeusz mondák korai változataiban. Az újítás nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a hellén világ már Pindarosz és Aiszkhülosz előtt megismerkedett a szkítha eposz hasonló alakjaival.
Ha ez valóban így van, akkor ez egy igen érdekes dolgot jelenthet, mégpedig, hogy a görögöknél összetalálkozott egy különböző 'nyugati' illetve egy 'északi' jellegű hagyomány, amik azonban mégis lényegileg hasonló elemekből kellett, hogy álljanak... és ez itt most eléggé messzire vezetne, mert így képbe kerülnek azok az elméletek, amik éppen két ilyen jellegű vonallal operálnak, vagyis az Atlanti illetve a Hüperboreusz tradíció-ágakkal. Erre utalnak a következők is:
Perdöntőek azok az új vonások is, amelyeket az Északi Szél, Boreász titán eredeti tulajdonságaihoz kapott. A szkíthákon túli területekről beszámoló antik források Boreászról beszélnek, "aki" a Rhiphairól fúj, dermesztő hideget hozva; Boreász lakóhelye az északi hegyek egy barlangja. A legrégibb görög mondákban ilyenfajta elképzelésről nem esett szó. Az Odüsszeia szerint minden szél uralkodójuknak, Aiolosznak a szigetén tanyázott. Később néhány antik szerző már egy bizonyos barlangotemlít az Északi Szél otthonaként. Plinius szerint a barlang az arimaszposzok közelében található. A hegyi barlangokban élő hideg szél mitikus alakja jól ismert az északi területek lakóinál, Finnországtól Szibériáig. Az ilyenfajta elképzelések beszüremlettek a görög irodalomba, és ott a Boreász titánról szóló ősi mítoszt gazdagították.
Nos, a kép egyre 'zavarosabbnak' tűnhet (bár szerintem inkább bizonyos szempontból tisztul). Később láthatunk majd példát arra is, hogy nem csupán a mitikus nyugatra és északra, hanem keletre és délre is elképzelhetőek furcsa hegyek és barlangok...
Térjünk most át az iráni szent hegyről, a Hará Berezaitiról (Magas Haráról) szóló hagyományokra.
A zóroasztriánus irodalom ekképp ír az iráni-perzsa szent hegyről: A Hará az égig magasodik; csúcsa körül keringenek a Nap, a Hold, és a csillagok. "Kelj fel, gyors lovú Nap, a Magas Hará felett, add fényedet a földi világnak; kelj fel, Hold a Magas Hará felett, hintsd fényedet a földi világra... keljetek fel, titokzatos csillagok, szórjátok fényeteket a földi világra..." "Amikor te, ó jámbor Rasnu, a legragyogóbb Magas Harán tartózkodsz..., a Hukairja fenséges szépségű arany csúcsán, ahonnan az Ardví makulátlan zuhataga omlik alá... a Haráiti-hegy legmagasabb csúcsán, amely körül a csillagok, a Hold s a Nap forog..." Az avesztai elképzelés szerint a Magas Harát maga Ahura Mazdá, a leghatalmasabb isten, a világmindenség teremtője alkotta. A Hará köré helyezte az égitestek útját, a gyors lovú Napét, a Holdét, a csillagokét. Az ind hagyomány szerint is maga Brahmá, a teremtő isten jelölte ki az égitestek mozgását a Meru körül ... ugyanúgy a Magas Harát is állandóan körbejárja a Nap "az Ahura Mazdá éltal megállípított pályán". Ahura Mazdá és égi angyalai a Hará magaslatain építettek palotát a hatalmas Mithra isten számára. "A széles legelőjű Mithra lép először az istenek közül a Hará fölé, a halhatatlan, gyors lovú Nap előtt jár; őfogja át elsőként a gyönyörű, aranyos hegycsúcsokat". "A szépséges és győzelemhozó Szraosa számára csodálatos, ezeroszlopos házat emeltek a Haráiti hegyeiben, a legmagasabb csúcson". Sok isten tartózkodik a Harán: a hatalmas, szeplőtelen Ardví, a termékenység istennője, a világ minden vizének ősforrása, aki a Hukairja aranyos csúcsának gigászi magasságából lezúduló hatalmas vízesés formájában jelenik meg; Haoma, a halhatatlanság szent italának istene (az indiai Szóma megfelelője). Haomát Ahura Mazdá az istenek papjává tette, meghatározta imái és áldozatbemutatásai helyét: "a Haráiti hegyének legmagasabb csúcsán." .. A Hará Berezaiti a Meru szikrázó ormához és az arannyal borított Rhipaihoz hasonlítanak. A zóroasztriánus hagyomány is említi a Magas Haráról aláömlő aranymedrű tavakat, folyókat, vízeséseket. A zóroasztriánus Teremtés könyve (a Bundahisn) százezer arany csatornát említ, amelyek a Harán levő tóba vezetik a vizet. Az irániak és indek mitikus hegye az égi folyammal és a Világóceánnal volt kapcsolatban. A Haráról, miként a Méruról (és a Rhipairól) erednek a földi folyók is. A Magas Hará lábánál nagy kiterjedésű víz - "tenger" (zraja) terül el, amelyet Vourukasának, azaz 'szélesöblűnek' neveztek. Ez a föld minden vizénél nagyobb, "hatalmasabb, gyönyörű formájú, mély, távoli területekről gyűjtött vizekben bő"; hullámai a partot verik, felkavarodik a Vourukasa a Hará óriási aranycsúcsairól aláhömpölygő Ardvi hatalmas folyamának belezúduló vizétől. A "tenger" közepén sziget található, azon szent állatok élnek, és csodálatos növények nőnek (olyanok, mint a Hará magaslatain). ... A ragyogó Jima ezer esztendeig uralkodott. Nem sokkal halála előtt, a teremtő isten, Ahura Mazdá parancsára és segítségével, Jima gyönyörű lakhelyet létesített, amelyet "elkerített" a világtól. Ez nem messze a Harától, a Vourukasa "tengernél" történt. Ott csodálatos életet élnek az emerek, "sok kutya, madár és gyönyörűen lángoló tűz" van, kristálytiszta vizek folynak, és aranyos rétek terülnek el. Ott vannak "a legjobb és legszebb férfiak és nők...". A boldog hon lakóit nem gyötrik testi hibák, sem őrület, sem betegségek. Az ország lakóinak különleges élettartamot állapítottak meg. "S a leggyönyörűségesebb életet élik ezek az emberek" - így fejeződik be a boldog országról szóló elbeszélés Vendidád második fejezetében. Az óirániak úgy vélték, hogy ezek a hegyek északon terülnek el, és kelettől nyugatig húzódnak a föld peremén. A Magas Harát és a Vourukasát távolra "helyezték" azoktól a területektől, amelyeket az Aveszta-szerzők közvetlenül ismertek, voltaképpen a föld azon két részén túlra tették, amelyre a lakott világot osztották. Figyelemre méltó, hogy az avesztai szövegek úgy említik a Nagymedvét, hogy az a Hará és a Vourukasa-tenger fölött áll. A Magas Harában is sok földi folyó ered, közöttük a hatalmas Ranyhá félmitikus folyó, amelynek hollétéről ugyancsak nem rendelkeztek valós ismeretekkel az Aveszta himnuszköltői. A forrásvidékének zord teleiről szóló hagyományt azonban továbbadták. Firdauszi költeménye alapján...valaha az irániaknál is megvolt az áthághatatlan északi hegyeknek és a hozzájuk vezető út hóakadályainak a képe. Erről árulkodnak az Aveszta régebbi adatai: éppen abban az országban, ahol Jima megteremtette a boldogok honát, "pusztító, zord téli fagy" uralkodott, s a Hará legmagasabb csúcsaitól indulnak a hófelhők, amelyek bajt és pusztulást visznek az emberekre és minden élőlényre. Ugyanebben az országban tíz hónapon át uralkodik a tél, csupán két hónap jut a nyárra, mely azonban "hideg a víz, hideg a föld, hideg a növényzet számára". "Ez az ország a tél szíve." Ugyanakkor ugyanebben az országban található a szent haza, ahol állandóan csodálatos vizek folynak, örökzöld rétek virulnak, és jó illatot árasztanak a magas növények. A 'boldog' honban lakozók évente csupáne gyszer látnak "napkeltét és napnyugtát", s náluk "egyetlen nap annyi, mint egy év."
A sok érdekesség közül most csak egyre térnék ki, amivel kissé elhelyezhetjük egy kissé ezt az egészet méginkább a 'scheonudai' komplexumban. A fentebb említett Ardvi termékenység és vízistennő alakjában természetesen az örökké kísértő istennőnket meg a najádokat látjuk viszont, a arany vízcsatornák is persze különösképpen érdekesek (ld. wikipedia): Aredvi Sura Anahita nem csupán egy istenség, hanem a világfolyó, és a világfolyó nevének forrása is. A kozmológiai legenda szerint: A világ minden vizét Ahura Mazda teremtette, forrásukat pedig Aredvi Sura Anahitába helyezte, az életserkentőbe, a nyájnövelőbe, a csorda-gyarapítóba, aki gyarapodást hoz mind az országoknak. E forrás a világhegy tetején, a 'Magas Harán' van, ami körül az ég forog, és ami az Airyanem Vaejah, a Mazda által elsőként teremtett földek középpontja. Ez a víz, langyos és tiszta, százezer arany csatornán át folyik a Hugar-hegy, a 'Magasságos' felé, ami a Hara Berezaiti egyik csúcsa. E hegy tetején van az Urvis-tó, a 'Forgatag', amibe e vizek ömlenek. Itt teljesen megtisztulnak, és egy másik arany csatornán át távoznak. Ezen a csatornán keresztül, amely ezer embernyi magasságú, a víz egy része Aredvi Sura Anahita hatalmas forrásán keresztül nedvességgel teríti be a földet, amivel elűzi a szárazságot a levegőből, és a teremtmények egészséget nyernek belőle. A másik része a Vourukashába ömlik, a hatalmas tengerbe, amin a föld nyugszik, és ahonnan ez a többi tengerbe és óceánba folyik, megtisztítván azokat. A Bundahishnben az 'Ardwisur Anahid' két részét helyenként egymástól elkülönítve értelmezik, vagyis, Ardwisur a vizek megjelenítője, Anahid pedig a Vénusz bolygó...Míg máshol a szöveg azonosítja a kettőt, 'Ardwisur aki Anahid', aki a Vizek atyja s anyja. Hegy, arany, víztárolok és csatornák kavalkádja, kettős-forrás, Vénusz-istennő...
Nézzük most meg e mítoszi komplexum egyik érdekes elemét, a hegyen lakó óriásmadarat, és egyéb érdekességeket (később majd még visszatérünk rájuk, az alkímiai és más párhuzamok vizsgálatánál):
Régebben - közli az ind hagyomány - az emberek nem ismerték a szómát. Az istenek teremtették, és a legmagasabb hegycsúcsokon termett, ott, ahol az ég van. De az elérhetetlen magasságból lehozta egy bátor, a szelekhez hasonlóan gyors röptű madár. A védikus papok is megénekelték ezt a madarat, mert ő hozta az éltető italt, vallási és költői ihletük forrását. A szóma elrablásának a Rigvéda külön himnuszt szentel... A Rigvéda himnuszai éginek nevezik a szómát, égből hozottnak, ugyanakkor hegyen születettnek, hegycsúcsról elraboltnak is. "Ahogy Agnit is az égből hozták, ugyanúgy rabolta a Madár a hegyről a szómát". Ezt a hegyet "égig érőnek" nevezték. Az eposz szerint a szóma és Szóma isten a Meru-hegyen lakozik: azon a tájon, ahol félévenként kel fel a nap, ott található a szóma-amrita, "amit az istenek isznak". A Hará Berazaiti szent hegyein ültette el a teremtő isten a "csillagokkal ékes" haomát, a Hará legmagasabb csúcsát jelölte ki Haoma isten számára, beszéli az Aveszta. Onnan vitték a haomát a földi világba: "Téged, Haoma, a teremtett hős alkotójául, az isten a Haráiti-hegyre rendelt. Azután szent madarak vitték szét minden irányba...s azóta ott nősz te, sokalakú, nedvdús, aranyos Haoma." Kétségtelen, hogy mindkét mítosz - mind az Aveszta, mind a Rigvéda-beli, ugyanazt az ősi hagyományt közvetíti...a rituális szent növény valamikor a mitikus nagy hegyeken nőtt, onnan hozta el a Madár(madarak) a földi világba. E következtetés alapján visszatérhetünk [a rigvédai Ripa hegységhez, melyet a gorög Rhipaival vetett össze]: a Ripa csúcsa a Madár lakhelye, a nap útja, az istenek "vidámságának" hona, a köldök, a föld közepe. Hasonló motívum kapcsolódik a szómához a neki szóló himnuszban: "a föld köldökén található a szóma - az ég oszlopa"; "ott a szóma, ahol a nap van ..., a halhatatlanság elpusztíthatatlan világában". A 'Madár' a 'Ripa' csúcsán nyilvánvalóan ugyanaz a 'madár', mint a Rigvéda más himnuszainak Sjéna madara...mindazonáltal az eposzban is megörződött az ősi alap, noha a hegyet már Merunak, a madarat pedig Garudának nevezik. A Rigvéda kommentátorai és mai kutatói úgy vélik, a Sjéna madár sas vagy sólyom volt. A védahimnuszok szerzői azonban nem gondoltak valóságos madárra. Hasonlóképpen, az Aveszta-beli Szaéna madár (az óind Sjéna megfelelője) mint valami mitikus madár vagy madárhoz hasonló hatalmas lény jelenik meg...Sok legenda forgott közszájon a Garuda madárról a régi Indiában...Az eposz gyönyörű külleműnek rajzolja a Garudát, a "tollasok királyát": teste aranyból való, szárnyai vakítóan pirosak, emberfejű, de csőre van; Garuda ember módra is tudott beszélni, birtokában volt a szó varázsereje, és tetszése szerint változtatta alakját. ... Mindenki rettegett tőle, aki csak az útjába került. Íme, hogy írja le az eposz a Garudának a szóma-amritáért vívott küzdelmét: az istenek és az amritát őrző lények...körülállták az amritát, közöttük volt a mennydörgő Indra. A legfőbb lények aranyból készült páncélba bújtak. És elkezdődött az ütközet. Hangosan felkiáltott a madár, "kiáltása hatalmas felhő dörgésére hasonlított, minden élőlény megriadt. Levegőbe emelkedett akkor a tollasok királya, pusztította a hős ellenséget...Csőrétől és karmaitól megsebesítve, azok sok vért veszítettek. A Garuda által legyőzött istenek meghátráltak...A legkiválóbb tollas pedig az amritához indult." Az eposz és a buddhista irodalom gyakran nevezi a Garudát a "kígyók pusztítójának", aki örök ellensége a nágáknak['kígyófaj']. Égbe emelkedvén gyakran vett hátára isteneket vagy "égi utasokat". .. A zóroasztriánus szövegek Szaénát a madarakhoz sorolják, de azt mondják róla, hogy ragadozó foga van, és még néhány más vadállati vonással is rendelkezik...Ez a legendás madár jelenik meg Firdauszi Sáhnáméjában Szimurgh néven. A Szimurgh pedig az óiráni "Szaina-mriga" - szó szerint "Szaina-madár" - újperzsa nyelvi folytatása...Szimurgh az Alburz hegyen lakik (Alburz a korábbi perzsa "Har-Burz"-ból, az Aveszta Hará Berezaitijéből származik): "Volt egy hegy, Alburz volt a neve, közel a naphoz, távol az emberektől; és ott volt a Szimurgh otthona...". Ez a hegy a földtől a csillagokig emelkedett; csúcsai elérhetetlenek, embernemjárta puszta utak vezetnek hozzá; senki sem képes oda eljutni, sem ember, sem állat. De Szimurgh képes elvinni bárkit, aki jóindulatát elnyerte. Így vitte fel az Alburzra a kicsiny Zált, ott felnevelte, aztán pedig az "elefánthoz hasonló testű" óriást (?) hátán visszavitte a földre...Szimurgh jóindulatú énje a Sáhnáméban Zállal kapcsolatos. Zált varázslónak hitték, "ősz bűbájosnak". A boszorkányság tudományát Szimurghtól tanulta. A szent madarat a jövőbe látónak tartották, aki előtt a jövő nyitott könyv... Szimurgh Firdauszi leírásában már nem valóságos madár. A kora középkori zóroasztriánus szövegek, amelyek általában Szászánida-kori (i.sz. 3-7 század) anyagot közvetítenek, Szimurghot "kutya-madárnak" nevezik.
- Szimurg - Szimurg az Alburz tetejére viszi Zalt, a hegycsúcson levő fészkébe - Thaiföld címere: A Garuda
Az uráli népek fantasztikus madarának a képe pontos megfelelője az iráni Szimurghnak és az indiai Garudának. Az természetesen nem bizonyítható, hogy pontosan ilyen elképzelés már a közös árja korban is létezett az indoiráni törzsek és szomszédaik mitológiájában...hiszen hasonló vonásokkal felruházott fantasztikus madárral több más nép irodalmában is találkozhatunk, például az araboknál (a Rukh madár), az oroszoknál (a mesebeli Tűzmadár). Mindamellett feltételezhetjük, hogy Garuda, Szimurgh és az uráli mitológia csodálatos óriásmadara egy nagyon régi közös ősforrásra vezethető vissza.
"Szóval, hol járhatott az a bizonyos görög expedíció a nagy hellén kultúrális felvirágzás idején...???" Úgy érzem a nagydíjas kérdés, de távol állok attól, hogy meg tudjam v álaszolni :-) Viszont az alkimisták hegye eléggé elgondolkodtatott. Ugye azt feltételezzük, hogy rendelkeztek valódi helyeket ábrozoló leírásokkal, esetleg ábrákkal, amik a Kabír Barlangot, vagy egy ahhoz hasonló 'bázist' mutattak, és aztán ezt vegyítették a szimbolikus ábrázolásokkal. Most erre az utóbbi összetevőre fogok koncentrálni, mert egy kissé alaposabban alánézve a témának meglehetősen érdekes gyökerekhez jut az ember. A probléma egyáltalán nem egyszerű, rövid idő alatt rendkívül szerteágazó területre jutunk. Most a téma összelapátolásán és a nagyvonalú összefüggések meghúzásán kívűl nem vállalkoznék, de remélem Schenouda már járt korábban e tájak némelyikén. A részletek önmagukban is megérdemelnének alaposabb kutatásokat, de néhányat már érintettünk korábban.
Az alkímiai ábrákat áttekintve láthatjuk, hogy kis túlzással nagyítóval kell keresni az olyat, amelyen nem szerepel valamilyen formában a 'Filozófusok Hegye' motívum. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen ez alkotta az alkimista munka eszmei gerincét. Mint említettük, ezek az ábrázolások a középkori felbukkanásukkor is erősen szimbolikusak, ez a hegy (vagy a hozzá közelálló fa) inkább egyfajta mnemonikus segédeszközként van jelen az alkimista doktrínában, és néha alá is húzzák, amikor 'láthatatlan' hegyről, vagy csak a beavatottak számára hozzáférhető locusról szólnak, tehát tulajdonképpen egy valóban mitikus, a mítoszi-mágikus-imaginatív valóságban létező, vagy 'természetfeletti' hegyről szólnak.
Mons Magorum Invisibilis
Vizsgálódási horizontunkat kissé tágítva, áttekintve a rendelkezésünkre álló mítoszkincset azonban látjuk, hogy ez megint csak egy általánosan létező kép, amit a piramis alakú poláris-axiális 'Világhegy' megnevezéssel illethetünk, és nagy valószínűséggel az alkimiába is ezek szivárogtak át. Úgy tűnik, ez a kép leginkább az indoiráni, illetve az ehhez kapcsolódó kultúrkörökbe ágyazódott be, vagy legalábbis ezekben találjuk meg a leginkább ismert illetve hozzáférhető előfordulásait. Tekintsük át ezek jellemzőit először; a következőkről lesz szó: az indiai Meru, az iráni Hará, és a görög Rhipai. Az dőlt betűs részeknél és az idézeteknél az alábbi kitűnő összefoglaló művet használtam: G.M. Bongard-Levin, E.A.Grantovszkij: Szkíthiától Indiáig (1981, Gondolat)
Elsőként a Meruról kénytelen vagyok kínosan hosszan idézni, részint mert mint általában, az indiai anyag a leggazdagabb, részint pedig azért, mert itt megtalálható lesz minden olyan elem, amihez az egyéb területek mítoszainak elemeit kapcsolhatjuk; így nem lesz szükség hosszasabb magyarázatokra, a párhuzamok önmaguktól kibomlanak majd.
A Meru, bár valóságos hegyként is létezik, mint az indiai vallások leginkább tisztelt hegye, valójában ez csupán 'pótléka' a valódi Merunak. Indiában ez már a Védák korában is, tehát mintegy legalább három évezreddel ezelőtt, a teljesen mitikus réteghez tartozott már, mint az istenek és isteni lények elérhetetlen 'északi' otthona, ahol isteni években mérik az időt, egy nap az egy év, és fél évig van sötétség és nappal. A források a következőképpen szólnak erről a térségről:
ez a vidék, az angyalok birodalma, "a hideg övezetben található, a föld bármely más helyénél északabbra", "az istenek a Napot az égitest körforgása felének folyamán szüntelenül látják", a Hét Risi (Nagymedve) magasan járja útját a Sarkcsillag körül, "félévenként kel az aranyfürtű nap", "a megnyugvó vizek gyönyörűséges díszek formáját öltik".
A Mahábhárata és a puránák a Meruval kapcsolatban ugyanerről szólnak, és isteni világot festenek le:
A Méru a lekhelye a mindenható isteneknek ... Ott épült Indra csodás palotája, Váju, a hatalmas szélisten végigszáguldja egész birodalmát, Szóma pedig a halhatatlanság italával ajándékozza meg ott az isteneket. "Itt istenek, aszurák, kinnarák, gandharvák, kígyók(Nagák)", különféle isteni lények, égi nimfák élnek, apszaraszok lejtik körtáncukat. "csodálatos madárrajoktól tündöklik a Fehér-hegy. Ott található az istenek gyülekezete és az isteni risiké, hangjuk mint a viharfelhők hangja, mint háborgó óceáné, hangzik." Szúrja, az aranyfényű Nap istene a Méru fölé emelkedve sosem hagyja el e birodalmat, minden oldalról körüljárva újra visszatér a legfőbb csúcsra, melyet Mandarának neveznek. "napról-napra pradaksinát jár a Nap és Hold, körben haladva, ó Kuruk gyöngye! Ugyanígy minden csillag, kivétel nélkül, körben forogva pradaksinát végez a Méru-hegy körül, ó mahárádzsa!" Az óind hagyomány általánosan elfogadott tétele volt az az elképzelés, hogy a Méru körül forog minden égitest. Az égitestek "körpályáján" a purána-szerzők a napnak és a csillagoknak a Méru körüli állandó útját értik. A matematikus-csillagász Brahmagupta írja: a Méru "a pólus alatt található, a csillagok pedig a lábazatánál keringenek;". A Mahábhárata "Arany-hegy"-nek nevezi a Merut, mivel hegycsúcsai aranyosan ragyognak. Varáhamihira asztronómus és geográfus írta: "A Meru hegy aranylemezekből épült- közülük különféle színű, jó illatú virágokkal telehintett fák nőnek". Ott aranymederben folynak a folyók, s a tavak az aranyos tófenéktől úgy csillognak, akár a hold. Víztárolóikból szent források erednek, legtisztábbak, minthogy vizük a legtisztább arany fölött folyik. A folyók közül is az "égi Gangá" a legjobb, a "Mandara leánya", a föld minden vizének forrása. A nagy folyamokat is innen indítják az istenek az emberi világba.
Az északi Meru az északi 'Fehér Óceán' mellett terül, mely a Indiában a mítikus Tej-tenger nevet kapta. Az egyik legfontosabb mítosz, a Tej-tenger kiköpülése szintén erről a koplexumról regél: az istenek a Meru-hegy szent csúcsával a Mandarával köpülik ki a Tej-tenger kincseit, köztük a halhatatlanség italával. E történet a poláris-axiális mítoszok közé sorolandó, benne láthatóan a világtengely pörgése jelenik meg, kozmológiai, vallási, metafizikai értelmezései pedig igen messzire vezetnének. A Mahábhárata így szól erről a mesés vidékről:
"Az áldozati edényt véve az emberek a Keleti- és a Déli-óceán felé indulnak, s ugyanígy a Nyugati-óceánhoz. Az Északi-óceánhoz nem mennek, mert az a madarakat kivéve senki számára nem érhető el." "Senki, a madarakon kívűl, soha senki sem megy az Északi-óceánhoz" "A Tej-tenger északi részén van egy sziget, amelynek Svétadvipa (Fehér-sziget) a neve. A Meru hegységtől északra, harminckétezer jódzsána távolságra található, így mondják a brahmanok. Ott élnek a jó illatúak..., fehér férfiak, akiktől távol áll mindenféle gonosz..., közömbösek a becsületes és becstelen iránt, isteni külleműek; életerő tölti be lényüket, csontjaik kemények, akár a gyémánt..., s a világmindenséget betöltő Istennek örömmel szolgálnak." Az óind papok, eposz-éneklő bárdok, a szent bráhmana és purána-szövegek létrehozói sok történetet ismertek a Méruról és az azon túli területekről. Gyakran meséltek boldog emberekről, akik abban az országban élnek. A "boldogság országát" a Mérutól északra elterülő tej-tengerbeli Fehér-szigetre, s a Meru hegy északi lankáira, a hegyláb és az óceán közötti területre képzelték.
Ehhez a területhez az elérhetetlenség képzete társul:
A Meru magaslataira és lejtőire, az északi Tej-tenger partjára a földi világból csak kiválasztott szent életűek kerülhettek, s ők is csak földi életük befejeztével. Ott volt Indra isten paradicsoma is: "Oda távozva többé nem térnek vissza e világba" Ebbe az országba élőként csak a legdicsőbb hősök vagy legbölcsebb risik juthattak. Ők is csodálatos módon kerültek, isteni beavatkozással. Esetleg a szent madár, Garuda vihette oda őket szárnyain. Nehéz és hosszú út vezetett az északi ország határához, és mindenki, aki megkísérelte, hogy túljusson rajta, elpusztult a Hatalmas Hegy lábainál. Éppen a "sarki" országba, oda, ahol a Nagymedve, a Kassziopeia és az Ökörpásztor körbejárták a Sarkcsillagot, éppen "Oda csábít hőn óhajtott gyönyörök ezere, Gálava. Ám amint az ember kicsit is tovább hatolna, Meghal minden esetben, ó kétszer születettek legkiválóbbika, Gálava! És senki másként még tovább még nem jutott, ó bráhmani bika", így beszél a messzi északi országról a Garuda madár. ... "Gálava, ne késlekedj..., ülj fel rám, kétszerszületett, ülj fel a hátamra!" És Gálava felült a szent madár hátára, és repült, közben pedig az ég magasból előtáruló látvány lelkesítette: 'Ó, repülő, látom, mintha szembejönnének az előttünk álló fák, s a föld, a tengerekkel, erdőkkel, fenyvesekkel, hegyekkel, mintha hajladozna a szárnyaid kavarta vihaban... Sokféle halat látok, csodalényt, nagát[kígyót] s embereket...' A legkiválóbb harcos, Ardzsuna, átjutva a Himaláján egymás után hódította meg az északi népeket és országokat, mesebeli törzseket és fantasztikus lények birodalmát. Végül a boldog északi nép országához közeledett. De ekkor "hatalmas termetű őrök jöttek vele szembe, nagybátorságúak és erősek...és ilyen szavakkal szóltak hozzá: 'Ó Ardzsuna! Fordulj vissza innen... Az az ember, aki ebbe az országba behatol, feltétlenül elpusztul..., itt csata nem lehet. És ha belépsz is, semmit sem látsz, minthogy emberi szemmel semmit sem lehet látni'. Ekkor így szólt a hatalmas harcos: 'Nem lépek országotokba, ha ez tilos halandó számára'. És visszatért Indiába" A régi hagyományok figyelmeztették azokat, akik megpróbáltak szembeszegülni a tilalommal, hogy a Méru-hegynél elterülő országhoz vezető út végtelen pusztaságokon halad át, a sötétség országán, ahol szörnylények, pisácsák élnek, meg gonosz, vérszívó lények, vriddhikák, emberevő asszonyok, ártó szörnyek, ráksaszák pusztítják el hajítódárdákkal és más fegyverekkel.
A Rámájanában Szugriva így mesél: A Himalája elérése és átlépése után észak felé kellett haladnia, túljutnia a pusztaságon, s azután más hegyláncokon kellett kín-keservesen átkelnie. Ezen országoktól még északabbra terül el a köd és félelemkeltő sötétség országa, ahol halál vár mindenkire, aki csak megközelíti. De távolabb már a fény boldog hona található, ahol égi tündérlányok és szent munik élnek. Ott mindenfelé gyümölcs terem, aranyvirágok nőnek, aranymederben folynak a folyók, ott van az örök óceán és az Arany-hegy, amelynek csúcsai az eget érik.
A Rigvédában feltűnik egy másik figyelemre méltó hegy is a Ripa (vö. gorog Rhipai): "Agni (a tűzisten) őrzi a Ripa óhajtott csúcsát, a Madár lakhelyét; ő, a fürge, őrzi a Nap útját; ő, a magasztos, őrzi az istenek derűjét."
A Merut mind a hindú, mind a buddhista művek 'a föld közepének' nevezik. Nyilvánvaló, hogy ugyanerről 'a világ közepéről' van szó az adott Rigvéda himnuszban is, ahol e mitikus hegyeket (vagy 'a föld magaslatait') a föld köldökének nevezik. Ismeretes, hogy a Merut tekintették ama hét anyag (vagy sziget - dvipa) lelőhelyének is, amiből a létező világ felépül. A Meru vonulatait olykor úgy írják le, mint a nagy hegyek 'hét bogát', vagy mint aminek hét csúcsa van. Ezt a hagyományt számos purána őrizte meg, s Bírúni is továbbadja. Azt nehéz megmondani, hogy a Rigvéda ezen képzetei közvetlenül kapcsolatosak-e azzal az elképzeléssel, hogy 'a középpontban (a 'köldökben') őrzi Agni a hétfejűt', de feltehetjük, hogy a későbbi ind hagyomány ebben az esetben is olyan ősi motívumokból táplálkozik, amelyek már a Rigvédában is felbukkantak. Végül az utolsó motívum: a hegycsúcson madarak laknak. Az ind és iráni források különös gonddal hangsúlyozzák, hogy a Hará Berezaiti és a Meru csúcsain állandóan madarak tanyáznak. 'Égi madárrajtól szikrázott a Szent Hegy' - meséli a Mahábhárata a Meruról (mellesleg az antik írók szerint a Rhipai hegyeit is madarak 'mérhetetlen fellegei' borították). A szent hegyen élő madarak említése azonban nem csupán a leírás színesítésére szolgál: ez a motívum szerves részét képezi annak az indoiráni mítosznak, amely a szent növénynek, a szómának a magas hegyről történő elrablását meséli el. [melyet a hatalmas Garuda lop el az istenek hegyéről] A Rigvéda itt vizsgált részének valamennyi részlete közvetlenül Agni isten 'tevékenységével' függ össze. Az epikus hagyomány szerint Agni azon istenek egyike, akik abban a távoli országban élnek, ahol Meru emelkedik. A Mahábhárata így beszél erről az országról: 'Itt állandóan ragyog Agni aszura, a víz-faló; Aki e tájon amritát iszik... Az látja majd, Szóma miként nő s fogy. Itt félévenként kel az aranyfürtű nap...' Az adott szöveg, mint azt B.L. Szmirnov, híres Mahábhárata kutató és -fordító megállapította, igen ősi tradíciót közvetít. Erről tanúskodik Agninak a Mahábhárata korában már archaikus aszura-megnevezése - ezzel az óindek csak a Rigvéda korában illették isteneiket.
Szakács Gábor alább látható filmje, a boszniai piramisok feltárásainak eddigi eredményeit mutatja be. A filmben kikövezett utakat, párhuzamosan lerakott hatalmas kőlapokat láthatunk és bejutunk a Nap piramis földalatti járataiba is ahol szintén meglepő dolgokat kaptak[...] Bővebben!Tovább »
Piramisok Európában? Még a gondolat is eretnek. Ám ahogyan a középkor ártatlanul meghurcolt áldozatai, úgy a boszniai Visoko-ban feltárt piramishegyek sem vétkeztek. Közös bűnük csupán annyi, hogy a fennálló hamis és álszent nézetek átértékelésére késztettek másokat. Ezt a mindenkori hatalom, úgy akkor, mint napjainkban, nem tűrhette és tűrheti. A bosnyák származású piramiskutató, Semir Osmanagić a tudományos világ nagyhatalmú uraival került szembe, amikor a Sarajevo környéki Visoko melletti hegyekben mesterségesen épített piramisokat feltételezve 2005 őszén ásatásba kezdett. Szakács Gábor rovásíró-újságíróként 2006 nyarától követi nyomon a feltárás fejleményeit. Eddigi hét útja során filmeket forgatott a helyszínen, feleségével, Friedrich Klára rovásíráskutatóval a székely-magyar rovásírás mintegy húsz betűjével azonosította a bosnyák piramisokban felfedezett jeleket. A 6 részes, négy és fél órás film az elmúlt négy év eseményeit foglalja össze a két szerző tapasztalatai alapján. Friedrich Klára a visokoi rovásjelek európai párhuzamait veti össze, Szakács Gábor a helyszínen tett utazásairól számol be, amit Osmanagić budapesti előadásával és dobogókői kirándulásával egészít ki. Izgalmas, mindamellett tényszerű időutazás, ami első ízben mutatja be átfogóan és magyar szemmel az európai piramishegyek eddig ismert történetét.
Az igazság, hogy vagy három éve találtam meg a Faber kép jobb szélét, már akkor furcsáltam a sziklán lévő szerkezetet, de tudtam, hogy a kép többi része hiányzik, így nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Kissé beütött, mikor láttam azokat a rajzokat a görögök fényjelzőiről, vagy mi a fenéről, ami abszolut nem érdekelt. Végel rájöttem, azon a helyen az nem lehetett semmilyen jelzőgép... Akkor mi a helyzet?
Végül a következőre jöttem rá: az ókori görögök fényjelzője egyfajta cargó-tárgy vagy valami hasonló lehetett. Mintha a 20. században majdnem elpusztult volna a világunk, de egy tank beszorult egy barlangba és kiégett. Pár ezer év múlva egy fejlődő civilizáció kályhakészítője arra járt volna, és megvizsgálta volna a kiégett, rozsdás tankot. És azt gondolta, hogy ez egy "kályha": van csöve és tartálya, majd elkezd tankra hasonlító kályhákat rakni... Kicsit olyan ez, mint a pisztolyt utánzó öngyűjtók vagy más egyebek... Az athanor, meg kapcsolatban állt a tűzzel, az izzással, s a fényjező tervezője, hasonlóra csinálta meg a szerkezetét, adva neki új funkciót...
Ezeket a képeket -amiket adsz- láttam (vagy legalábbis sokat ezekből), tudtam, hogy majd felfogod rakni őket, hisz azért írtam, hogy lehetett volna jobbakat is találni.
A bronztáblán talált rajzról: valójában sokkal értékesebb a 15-18. századi alkimisták rajzaitól. Hisz láthatod, mindenféle szimbólumok, sejtelmes jelképek nélkül ábrázolja a helyet, nyilván aki ezt látta és lerajzolta, csak egy művész, s nem egy alkimista-adeptus volt.
A másik, a régisége, hisz 1549-ben csak megtaláltak, nyilván legalább ezer éves volt ekkor, hisz a reneszánszig (15. sz. közepe), nem ábrázoltak a művészek ilyen ókori "pogány" szentélyeket. Hogy bronzlapra metszették, az római munkát sejt, és hogy az i.sz. 3-4, század előtt kellett keletkezzen. Viszont éppen ezek a fény-vagy vízitávirók felbukkanása adhatja meg a kulcsot. Bár kevés az adat, de sejthető, hogy azokat a nagy hellén felvirágzás idején, i.e. 7-5. században kezdték el alkalmazni.
A phókiszi, milétoszi, szamoszi és masszaliai görög hajósok ekkor már bejárták az ismert világot: Kolkhisztól, Egyiptomon át Ny-Afrikáig. Valószínűleg egy expedíciójuk vetődött el erre a helyre, mely akkor már legalább ezer éve elhagyatott lehetett (ekkor készült az eredeti rajz, és ezután kezdtek athanorra hasonlító fényjelzőberendezéseket használni).
Tehát arra gondoltam, hogy a rajz készítésének ideje valahogy összefüggött a görög jelzőkészülékek megjelenésével. Ha ez igaz, akkor a kép eredetije vagy kétezer évvel megelőzi az alkimista rajzokat (azaz nagyjából 2500-2600 évvel ezelőtt rajzolhatták).
Ez teljesen hihető is, az ábrát nézve. Ráadásul a görög művészet ebben a korszakban már képes volt ilyen pontos tájképek megalkotására, hisz láthatólag nem lehet babilóni vagy egyiptomi agyonsématizált rajz sem a kép eredetije. Az eredeti rajz nem tudom, hogy papiruszra vagy kőlapra került, de nyilván néhányan tisztában voltak az ábrázolt hely szerepével. Valószínűleg valami templomi raktárban őrizték, s innen kerülhetett a római művészhez, aki bronzlapra véste a képet.
Ehhez képest az alkimista rajzok nevetséges karikaturáknak hatnak, hisz aki ezt lerajzolta eredetileg, a saját szemével látta helyet! Viszont igazad lehet abban, hogy az alkimista rajzok kiegészíthetik a bronzlap ábráját. A középkori alkimistáknak valószínűleg semmilyen ábrájuk nem lehetett erről a helyről, amit az ábrázolások összevisszasága is mutat, viszont olyan ókori mágikus papíruszok kerülhettek a birtokukba, melyek leírták ezt a helyet!
Mi sem bizonyítja jobban, hogy a Barbarini palota kertjében kiásott bronzlap képe fel sem tűnt a mindenféle titokra vetődő középori alkimistáknak, észre sem vették (!), pár filológuson kívül... Még csak eszükbe sem jutott, hogy az az athanor hegye, amit már annyira szimbolikusan akartak ábrázolni, hogy nem tudták meglátni az "eredetit"....
De Faber-rajzán látható, hogy ez egy romos hely, ledölt oszlopokat is látunk. Minden azt sugallja, hogy néhány dolog már hiányzik róla, vagy lerombolták már. Szóval, valóban az a helyzet, hogy a középkori alkimisták megszereztek olyan ókori papíruszokat, melyek nemcsak leírták ezt a helyet, de a leírás sokkal korábbi időkből származott, mint a bronzlap képe: tehát még abból az időből, mikor funkciója szerint működött a hely. A leírás nem lehetett görög, mert jóval régebbi, v.leg egyiptomi vagy babilóni munka volt, amit az alexandriai könyvtárban lefordítottak görög nyelvre.
Ilyen alapon valóban jól gondolhatod, hogy alkimista rajzok ki is egészíthetik Faber-rajzát. Pld. az ókori görög művész érkezésének idejére már eltűnt (lerombolták?) az a medence, amiben sokszor ábrázolják a Nap és Hold képét, amint fürdenek benne (lásd a 3. színes képet). Régebben beszéltem már erről, mert ez is egy alkímista rítus része volt, mikor csecsemők-gyermekek vérével öntötték tele ezt a tartályt, s a középkori alkimisták azt hitték ez összefüggött az "aranycsinálással", pedig nem... Némely ábrán meg beleültették a királyi párt a kádba, mintha a gyermekvérben fürödnének, pedig ilyen király soha nem volt, de kétségtelenül, ez valamivel közelebb járt az igazsághoz...
Faber rajzáról természetesen mindenféle rejtett szimbólum hiányzik, de éppen maguk az ábrázolt építmények a rejtélyesek...
Aztán felfigyelhet arra is valaki, hogy az alkimista rajzokon sokszor ott van egy fejjel lefelé zuhanó madár, ami szintén látható Faber-másolatán (a bal oldali építmény tetején lévő oszlopon).
Nagyon meggyőző ez a kép is, de ez is azt sugalja, hogy nem egy "eredeti" ábra volt alkimistáknál, hanem egy "jelentés" vagy "leírás" a szerkezetekről és a hegy kinézetéről, és ő megpróbálták mindet igy-úgy rázsufolni a helyre:
Mikor Holstenius másolatán megláttam az egész helyet, mindjárt arra gondoltam, hogy ez lehet az a hegy, amit a rózsakeresztesek Athanor-hegyének neveztek. Nem csak a barlang, hanem a fölötte évő átjáró vagy gyűrűs szikla miatt, ami egy csomó alkimista rajzon előjön, mint kisebb barlang, vagy éppen kapu van rajta, vagy ugyanilyen gyűrűs sziklának mutatva... Szóval, aki járatos a középkori alkimista képekben, szimbolikában, annak nem lehet kétsége, hogy a bronzlap metszete ugyanazt a helyet kell ábrázolja, mint az alkimisták és rózsakeresztesek beavató hegye, szent hegye...
A bronzlap metszetén tehát hiába keresnénk alkimista szimbólumokat, hisz nem is alkimista készítette a rajzot. Így nem találjuk, a szinte üzemszerűen ott lévő Nap és Hold ábrát, mint pld ezen a képen (Michael Maier rajzán), de itt is jól látszik a hely:
Nagyon jó, amit példaként a fává alakulás szimbolikus fázisáról hozol képet:
Ezt pld. nyugodtan összehasonlíthatod azzal az oszloppal, ami a bronzlap másolatásnak balszélén lévő építmény tetején van. Ezt már elemeztem:
A fönti sziklán lévő lévő építményről azért nem beszéltem bővebben, mert az utalásom, hegy ez-meg az nem lehetett, és az egész helyet egy ősi alkímista telepnek tartom, jóformán elmondott mindent, hisz más találgatásba már nem kívántam belemenni, mikor nem láthatok a belsejébe (s talán a középkori rajzok egy ilyen műhely belsejéről is félrevezetők lehetnek). De a képek nagyon tetszettek, amiket hoztál a műhely belsejéről.
Nolanus: "Az is megfigyelhető, hogy miképpen változtak át a konkrét ábrázolások szimbolikussá, de még a késői 'rózsakeresztes', teljesen szimbolikusnak tűnő, illetve a szellemi vagy belső alkimiát bemutató ábrákon sem tudnak néha szabadulni attól, hogy ne konkrét ősi sémákra utaljanak vissza."
Igen, ez tökéletes megállapítás. Valóban ez a helyzet. A másik, hogy nagyon is elfogadható - mint írod is -, mivel a barbarini bronzlaptól teljesen "független", sőt eredetében régibb forrás volt a középkori alkimisták kezében, úgy ha lehántjuk ezekről az alkimista szimbólumokat, és szokásos sémáikat, úgy akár össze is rakhatjuk, hogyan nézhetett ki ez a hely "működése" fénykorában. Hiszen a bronzlap metszete kétségkívül jó alap arra, hogy elhelyezzük a már hiányzó részeket arra, mert az nagyjából hitelesen ábrázolhatta a hegy formáját, az ott lévő építmények kinézetét, de a romossága is arra utal, hogy több részlet hiányzik róla, arról nem is bezsélve, amiről már írtam, hogy a rajzoló szándékosan "árnyékban" hagyott bizonyos részeket, mint a baloldali építmény belseje, vagy maga a barlang...
Szóval a bronzlap képét lehet még tovább elemezni, a középkori alkimista és rózsakeresztes képekkel, leírásokkal kiegészíteni.
Gondoljuk meg, ez a hely tehát nem a középkori varázslók agyszüleménye volt, mert kétezer évvel korábban egy görög expedíció járt a hegyen. Mivel ez egy realista ábrázolás, éppenséggel megadhatja a kulcsot, amit a középkori grálkeresők, kik az Adeptus-hegyét keresték sohasem találtak meg, hogy végre megtaláljuk ezt a helyet...
Szóval, hol járhatott az a bizonyos görög expedíció a nagy hellén kultúrális felvirágzás idején...???
Hoppá ! Ezt most találtam a Nimrud csillagképpel kapcsolatosan.Szerintem talán ennek valamilyen köze lehet a piramisok építési helyének kijelőlésében.
"Az Orion karácsonyi megjelenése, mint azt már említettük, az égboltozat legtetején válik valóra és nem jelent mást, mint az égi Karácsony misztikus ünnepének a „fenti” megülését. Ha jól megnézzük, az Orion övénél ott találjuk azt a beavató jelet, amit az európai okkult hagyományok máig megőriztek. Ez nem más, mint az a „tökéletes” háromszög, amit a Betelgeuse alkot a Kis Kutya csillagkép főcsillagával a Procyonnal és a Nagy Kutya felső állkapcsán világló sötét fényű Szíriusszal. Mindezt a régi magyar hagyomány is tudja, és úgy beszél erről, mint „Nimród övén lévő pecsétes háromszögről”. Ez a „pecsétes háromszög” okkult jel, a beavatottak, a „tudást ismerők” háromszor szent háromszöge. Ez a háromszög magában rejti a szentháromság hármasságát vele a mitikus tökéletességet és a halhatatlanságot is. Tudnunk kell azt, hogy ennek az ősi okkult jelnek mindenütt ott kell lennie, ahol a halál és újjászületés ősi rítusa beteljesedik, Nem kell ahhoz Cambellt vagy Eliade-t olvasnunk, hogy tudatában legyünk annak a felismerésnek, hogy a „Nimródcsillag”, vagyis az Orion csillagkép az ősi népek gondolkozásának legmélyén nem jelentett mást, mint a halál és az újjászületés, az átváltozás misztikus szimbólumát, annak nagy fontossággal bíró beavató csillagát. Gondoljunk csak Nimródra, mitikus személyére ő sem volt más, mint maga a halál és az újjászületés, a nagy átváltozás ura. Hiszen maga az átváltozás, a metamorfózis a leglényegesebb tulajdonsága ennek a mitikus metamorf tulajdonságokkal rendelkező magyar őskirálynak. Egyiptomban, a negyedik dinasztia idejéből származó gizai piramis alapját úgy „fektették le” a földre, hogy az Orion földi kiterített mását formázza – miközben (és ez nagyon fontos) magát a Tejutat szimbolizálja. Tovább menve a Nílus név jelentése minden bizonnyal összefügg a nyíllal, a Nyilassal és az arab hagyomány által megőrzött „égből aláhulló termékeny egyenessel.” 423 A vizsgált magyar őshagyomány szerint Nimród csillaga őrzi azt az „élő vizet”, ami átfolyik azon a térségen, ami Nimród őskirálysága alá volt és van rendelve. Elvégre: „Nimród nyila nyomán élő víz fakad”. Többen is hivatkoztak már arra az építészeti remeklésre, hogy a szóban forgó piramis déli obeliszkjét az Orion övcsillagához igazították. Mégpedig pontosan ennek a Kr.e. 2700-2600-ban elfoglalt helyzetéhez. Ne feledjük ezen az „övtájon” található az a bizonyos okkult háromszög is az égen, amiről már beszéltünk, és formájával, mondhatjuk úgy is égi mértani alakzatával magának a piramisnak a képét formázza meg ott fenn az ég kulminált pontján. Pontosabban az Orion övcsillagának a Kis Kutyának és a Szíriusznak a sajátos kapcsolódása egy tökéletes okkult háromszöget képez. A régi egyiptomiak ehhez az égi háromszöghöz sorolták be a Nagy Piramist és ami talán a legfontosabb, ennek a környezetében emberkéz alkotta építmény formájában a teljes égi család is jelen van. Elvégre: „három szöme van az őskirálynak, három szöge van az égbe szúrt várnak akárcsak Nimród birodalmának.,.” Az egyiptomiak Orionban Oziriszt, első királyukat tisztelték. A régi magyar hagyományban az első király Nimród volt, aki Oziriszhez hasonlóan mítosszá vált, majd eltűnt és felköltözött az Égbe. Ozirisz az égen Nimród-Orionhoz hasonlóan köd lepelbe burkolódzik. Ez a spirituális és fizikális köd az, ami a hagyomány szerint az égbe költözött Jézust is eltakarja üldözi elől. Erről a ködlepelről az archaikumhoz tartozó és verbális úton fennmaradt néphagyomány egyértelmüen megemlékezik: „ködlepelben kísérik az égig Nimród birodalmának tetejéig” Ez a köd ott lebeg az égi Nimród (Orion) és két kutyája (Kis Kutya, Nagy Kutya) körül. "
"volt egy athanor, volt mellette egy oszlop és volt két forrás a sziklában. Ez mind ott van (és még több más is) Faber másolatán. Az athanor "valamit" csinált a vízzel, amit már nehéz kiderítenünk, de úgy néz ki, az hatással volt a környék vegetációjára, termékenységére, élővilágára, sőt magára az emberre is: életük meghosszabbodott, ellenálltak a betegségeknek, elméjük megnyilt..."
Nos, lehet hogy semmi köze nincs az egészhez ,de nekem most az eszembe jutott az hogy villámláskor a nagyfesz hatására ózon keletkezik s az is hogy vannak olyan helyek ahol ózonizátorokat használnak a víz vagy a levegő tisztítására...
Ez megint fenomenális Schenouda, teljesen igazad lehet, eddig nem gondoltam a közvetlen összehasonlításra. Most, hogy már tudjuk mire kell figyelni, átnézve csak McLean-féle gyűjteményt több tucatra rúg csak azoknak az emblémáknak a száma amik valamilyen szempontból szorosabb összefüggést mutatnak. Az is megfigyelhető, hogy miképpen változtak át a konkrét ábrázolások szimbolikussá, de még a késői 'rózsakeresztes', teljesen szimbolikusnak tűnő, illetve a szellemi vagy belső alkimiát bemutató ábrákon sem tudnak néha szabadulni attól, hogy ne konkrét ősi sémákra utaljanak vissza. Az is megállapítható, mivel néha képileg 'elszólják' magukat, hogy a középkori alkimista szerzők (legalábbis egy részük) kellett, hogy rendelkezzen a Faber-rajz eredetijéhez hasonló, sőt akár részletesebb ábrázolásokkal.
"A kép jobb oldalán, a szikla tetején két „építmény” is látható. A balfelőli egy masszív kőépítmény, félig egy szikla takarásában. Apró ablakaival, nem látszik sem szentélynek, sem valamiféle ókori "túristaháznak". Előtte két álló alak (meztelen?) szobra, az egyik egy szarvakat vagy nagy füleket viselő „férfié”, aki éppen magáévá teszi (?) az előtte álló nőalakot.
Jobboldalt, megint egy fura „építmény”, mely leginkább az ősi görög „fényjelzőberendezésekre” hasonlít." A szoborról szólva, valószínűleg igazad lehet. Ha valóban alkímiai apparátusról van szó, akkor az alakok bizonyára a conjunctio-t szimbolizálják, érdekes módon itt Holstenius változata külön is utalhat erre 'szemérmesen'. A szamárfüles alak tényleg feltűnik Andreas Friedrich Emblemes nouvelles c. művében a hegyek és athanorok társaságában, a földalatti tartállyal együtt (az ábrázolás már az erősen szimbolikus fázisban van, de egyértelműen előtűnnek a minket érdeklő motívumok): Az alak feje egyértelműen valamilyen kutyafélét ábrázol, így valóban elég gyanús a Széth párhuzam.
Az épületekről diplomatikusan óvatosan nyilatkozol. Én a 'bunker'-rel kapcsolatban bátrabb lennék(legfeljebb tévedek), szerintem az maga a alkímiai vagy metalurgiai műhely. A műhely külső ábrázolásai viszonylag ritkák, de néhol előfordulnak, és hasonló, 'nem túl bonyolult' házacskát mutatnak. A belső ábrázolások viszont elég gyakoriak, és itt is uralkodó a rendkívül egyszerű, szögletes, pragmatista stílus, és ami a legfőbb párhuzam, a magasan elhelyezkedő, viszonylag kicsi ablakok. Látunk erre majd néhány példát.
A legérdekesebb talán Domenico Beccafumiábrasora. Ennek keletkezési idejét 1515-1540 közé teszik, tehát majd száz évvel azelőtti, hogy a Barberini palotánál ásni kezdtek volna. A képek félig szimbolikusak, félig pedig valószínűleg konkrét dolgokat ábrázolnak. A téma az alkimista műhely a hegyszirtek között, ahol az alkimista a bolygók szimbolikus alakjaival dolgozik (valamiféle narratíva is jelen van). Kiemelem az érdekesebb részeket:
Az első ábrán láthatjuk magának a műhely építésének befejezését, illetve a belső athanor-kemence építését. Figyeljünk fel a bal sarokban hátul felhalmozott csövekre! Ezek ugyanazok a gyűrűs oszlop vagy csőszerű struktúrákra emlékeztetnek, amik a Faber-féle épületekből állnak ki. Az előtérben is látszódik egy ilyesmi, látszik, hogy összetett alakja van, számomra valamiféle lefúvató csőre emlékeztetnek szeleppel, hasonlít orgonasípra stb., eziránt nyilván jobb ha tényleg nem találgatunk, valóban mi lehetett, csupán a érzékeltetés kedvéért idézhetjük, mire hasonlít. Láthatóan Beccafumi sem tudott ezekkel mit kezdeni. A második képen már folyik a munka, mintha valamiféle fémöntési műveletet látnánk, bár lehet itt is Baccafumi torzít kissé, én úgy látom, ő ezeket 'ágyúcsöveknek' nézte (ld. az utolsó kép, nyilván nem volt meg az információja, hogy ezeket vertikálisan kell felállítani, és az athanor csatolmányát képezték. Más szerzőknél később egyébként szórványosan előfordul az ágyú és az orgonasíp szimbólum is - azonban ezek már láthatóan a szimbólummá alakulás végső fázisába értek). Nézzük csak meg a lelógatott harangokat, nonszensz (hacsak nem harangöntőnek vélte a derék alkimistát :-), valószínűleg itt sem tudta, valóban mire szolgáltak azok a tárgyak a feltételezett forrásában, ahonnét vehette ezeket. A negyedik képen az előzőek metalurgikus és kovács mestersége már egyértelműen alkímiai folyamatot láthatunk (eredetileg ezek a munkafolyamatok nyilván szervesen egybeépültek). És persze figyeljük csak magának a műhelynek az alakját. Ugyanaz a szögletes, egyszerű forma, a magasra helyezett ablakokkal.
Az ablakok ilyen ábrázolása egyébként később szimbolikus célokat kezdett el szolgálni, ilyet láthatunk a Mutus Liber-ben is (melyekről McLean is megemlékezik az ehhez fűzött kommentárjában).
Érdekes ábrázolás található Denis Zachaire Die Natürliche Philosophia c. művében is. Ez eléggé késői, és már erősen szimbolikus, a Schenouda által már illusztrált 'Filozófusok hegye' motívumot jeleníti meg. Számomra ez azért érdekes, mert mutatja, hogy még mindig mennyire követték az ősi mintákat. Piramisszerű sziklahegy, barlangok, a Nap és a Hold folyadékmedencéje, a hengeres Athanor egyik oldalon, másik oldalon az alkimista műhely, stb.
Hogy létezhettek a Barberini táblához hasonló források, arra Heinrich Kunraths Amphitheatrum Sapientiae Aeternae (1609, tehát a Barberini ábrától megint csak független) c. műve szolgáltat még némi támpontot. Itt is már félig szimbolikus 'sziklahegyes tájkép'-ekkel van dolgunk. Az első kép az ismerős stílus mellett tele van érdekes apróságokkal (aki megtalálja), érdemes a linkelt oldalon bogarászni. A második kép már megint egy szimbolikus piramis, itt az érdekesség jobbra található, ezt McLean színezésében kiemeltem, mert jobban látszik, azt hiszem a jelenet megint csak ismerős...
Az oszlopszerű dolgokról szólva, valóban tele vannak velük az athanor ábrázolások, és a legtöbbször valamiféle vízkeringetéses hűtő vagy fűtő tornyot alkotnak (és néha és/vagy kéménnyé fajulnak). (Ezzel kapcsolatban megint csak nagyon értékes Schenouda megállapítása az asera szóról, ugyanis az alkímiai ábrákon éppen azt láthatjuk, hogy ezt a függőleges oszlopot kezdik el fává alakítani a szimbolikus fázisokban.) Kérdés persze, hogy az alkimisták mennyire találták el ennek az eredeti funkcióját, vagy ezzel is az a helyzet, mint a görög víztávíróval. Hozok néhányat az érdekesebb külső ábrázolások közül, a már ismerős ehhez járuló motívumokkal:
Kimondottan szerkezeti ábrázolások: Az utolsó hármas athanorhoz nagyon hasonló keresztmetszeti rajza egyébként látható a Mutus Liber sorozatban. Egyéb érdekességek találhatóak még itt:
Hogy egy kicsit érthetőbbé váljon, amit az fává alakulás szimbolikus fázisáról mondtam, hozok néhány ilyet is:
Persze lehetséges, hogy a Faber illusztráción látható oszlopok nem mind ugyanezt a célt szolgálták, Schenouda hozott jópár forrást valamiféle villámhárító (vagyis éppen inkább villámösszeszedő?) funkcióról, ez azonban, úgy tűnik, a középkorban már eleveszett (vagy én nem találkoztam ezzel).
Sok ábrázoláson látszik, hogy kimondottan építettek a piramis szimbolikára, vagy alakra, valószínűleg korábbi források alapján. Nagyon valószínűnek érzem én is, hogy valóban az erre alkalmas hegyeket, dombokat, sziklákat, kőzettalajt (ahol lehetőleg volt valamilyen vízforrás a közelben) mintegy természetes piramisként használták kivájásuk után (és mint ezt korábban Schenouda bemutatta, tulajdonképpen egy a piramisok előtti fázist képviseltek ezek a félig természetes építmények). Ez a 'bányamunka' a középkorra már érezhetően szimbolikus aktus volt, és egyre inkább azzá is vált. Az ősi bányászokról azonban árulkodnak pl. az Aurora Consurgens és a Splendor Solis egyes ábrái, de ez megint csak általánosan elterjedt motívum volt.
Igen, ez a "pre-szanszkrit"-írás nagyon messzire vezet.
Tény, hogy a Bolíviában vagy másutt talált köveken, leleteken talált írásjelek hasonlóak a Húsvét-szigetek rejtélyes karaktereihez...
Ebből, az egységes "ősírásból" következtetnek egyesek arra, hogy létezett valaha egy egységes "mega-civilizáció", mely aztán szétszóródott (szétszóratott) és tovább élt a hagyományaiból, ugyanazokat kezdték el ábrázolni, építeni (piramisok), stb. Ez számomra elképzelhető.
Érdekes, hogy ez egybevágna az egyik modern elmélettel a földi élet kialakulására vonatkozólag, az ún. pánspermia-elmélettel, amely szerint az élet magjai szétszóródtak az Univerzumban, így - elméletileg - bárhol, bármikor kialakulhat ugyanolyan civilizáció... Úgy tűnik "kicsiben" ez már a Föld nevű bolygón megtörtént.
És hogy az idegenek hogy jönnek a képbe és kik voltak (esetleg mi magunk a jövőből)...? Ez egy nagy kérdés. De hogy voltak "égi látogatók" (kacsinák, ahogy a puebló indián-törzsek hívják őket), az ma már biztos. A legtávolabbi helyeken teljesen hasonlóan ábrázolták őket.
"A filmben megfigyelhetőek egyes leleteken különleges írásjelek. Ezekről több helyen üvölt a rovás és ékírás alapú ősi kultúrákkal való rokonság, illetve párhuzam. A fenti kép a filmben Klaus Dona szerint preszanszkrit írásjeleket tartalmaz, és ő igen óvatosan fogalmaz. Ám aki ismeri a magyar rovásírást annak nem kell nagy erőlködés hogy felismerjük rajta rovásábécénk jeleit. Az Orion (Nimród!) csillagjegy szerepe a bemutatott tárgyak egy részénél pedig a sumír-pártus-szkíta-hun-magyar vonal szempontjából nézve enyhén szólva is nem elhanyagolható súlyú kérdéseket vet fel. De nem folytatom, inkább mindenkire rábízom, hogy miként értelmezi a filmben szereplő tényeket. "
A kép jobb oldalán, a szikla tetején két „építmény” is látható. A balfelőli egy masszív kőépítmény, félig egy szikla takarásában. Apró ablakaival, nem látszik sem szentélynek, sem valamiféle ókori "túristaháznak". Előtte két álló alak (meztelen?) szobra, az egyik egy szarvakat vagy nagy füleket viselő „férfié”, aki éppen magáévá teszi (?) az előtte álló nőalakot.
Jobboldalt, megint egy fura „építmény”, mely leginkább az ősi görög „fényjelzőberendezésekre” hasonlít.
Viszont azt is gondolom -mint azt már korábban megjegyeztem-, hogy a jelzőberendezés formáját az ősi görögök is csupán átvették egy még régibb kultúra eszköztárából, melynek relikviáit ők még láthatták. Azt gyanítom, hogy valamiféle ősi alkimista eszköz volt, funkcióját nem akarom találgatni. Mikor a görögök birtokba vették a szigeteket, ott talált nagyon ősi, romos építményekben találhattak hasonlókat. Ennek szerkezetét lemásolták, funkcióját nem ismerték, és egy sajátos jeladóként funkcionált. Faber rajzán, vagy annak eredeti -nem torzított rajzán- ez a szerkezet állt a szikla tetején, és ősi alkimista funkciójának megfelelően működött.
Ha jól gondolom, az alkimisták "igazi" athanorját mutatja, ami az ősi civilizációk nagy titka volt, egyformán jelölték olyan titkos szavakkal, mint a Grál, Hórusz Szem vagy Frigyláda. Megszerzésükért hadseregek keltek utra, varázslók kezdtek könyörtelen háborúkba. Louis Charpentier a templomosok Baphometjében is egy athanort látott. A középkori alkimisták már jórészt hiába próbálkoztak az athanor megépítésével, hiszen nem volt megbízható leírásuk. De néhány elem a kinézetéről és elhelyezéséről bizonyára fennmaradt a középkorig.
De vigyázni kell magával az athanor szóval, hisz értelme mélyebb, mint csak alkímiai kemence, hisz "átalakító" lehet egy mesterséges halom, piramis, templom vagy kőgyűrű is, csak attól függ ki építi...
Faber képén ez a tárgy sokkal kidolgozottabb, mint Holsteniusén. Ez utóbbién, inkább építménynek hat, míg Faberén inkább valami hatalmas, tetején lezárt fémhengernek. Ebből is oszlop áll ki, mint a barlang baloldali építményének tetejéből, de ezen valamiféle fémgyűrűket látunk.
Itt egyáltalán nem a "népszerű" aranycsinálásról van szó, hisz jól mondja Charpenier: az athanornak vegetációra gyakorolt hatása eléggé ismert alkimista körökben, azaz kapcsolatban állt a magok csirázásával, a fák virágzásával. Ezt az ősi technikai eszközt hol csak egy barlangban, hol piramisban, hol meg templomban állították fel: de mindig valami kő vette körül. Aztán két forrást emlegetnek. A forrás vizét - ahogy a hagyományok mondják- az athanor „áldásdús” vízzé változtatta, amit csöveken keresztűl vezetettek szét a talajban...
Faber képén a masszív épület és a fémhenger között láthatólag egy függőleges, és elég magas oszlopszerűség áll. Ez teljesen hiányzik Hostenius képéről, az ő másolója egy távoli kősziklát rajzol be oda (kétségtelenül Faberé a pontosabb).
Amúgy nem hat kőoszlopnak és éppenséggel lehet fémoszlop is, kicsit a híres delhi-i Vasoszlopra is hasonlít, melyet arányos foszfortartalma védett a rozsdásodástól. Ez valamikor egy Visnu templomban állt, Visnu egyik jelvényeként. Talán eredetileg a kaukázusi khalübok ún. „fehér vasából” kovácsolták. Az ősi hagyományok emlegetnek ilyen vasoszlopokat, „démonkötözőnek” is nevezték. Ilyenhez láncolták a Kaukázus hegyei közt egy barlangban Prométhusz titánt vagy Egyiptomban a lázadó Széth istent.
[Az első két kép, középkori athanort mutat Gebertől, a harmadik a rózsakeresztesek Adeptusok hegyét, amit az Athanor hegyének is neveznek - meggyőzőbb képeket is találhattam volna az athanorról, de most nem keresgéltem]
Viszont sokkal érdekesebb, ha egy ősi technika eszközeként vizsgáljuk szerepét: a régi hagyomány szerint ilyen rézzel borított, tetején aranyozott fémoszlopokat vertek a talajba az ősi mágusok, hogy a villámokat a földerekbe vezessék. Hasonlóról már itt is írtam a telkhinek kapcsán:
Ha a kép valóban a kabirok-telkhinek ősi technológiai bázisát mutatja, akkor ahhoz valóban hozzá kellett tartozzon egy magas fémoszlop. Ennek sémáját még a középkori alkimisták is őrizték. Rajzaikon az alkímiai kemence mellett egy oszlopot is ábrázolnak sokszor, melyet csövek öveznek.
De ezt a sémát az ősiek is ismerték. Az egyiptomiaknál Széth építi meg a prehisztorikus időkben az athanort (ezért nevezi néha az egyiptomi alkímai hagyomány "Oziriszt" is egy athanornak). A Hórusz Szem alkímiai értelemben egy tökéletes athanor. Az alkímiai egyesülés vagy átalakulás a Szemben ment végbe. Az eszköz másik tulajdonsága, hogy "tüzes". A víz átalakítását a hegy, a vízerek, az ég villámai és az athanor által nevezték "Ozirisz kiáradásának". Az athanor hegyének (egyik) ősformája valószínűleg Atlantisz székhelyének ősdombja, mely sziget volt a szigetben.
A Hórusz Szem mellett egy dzsedoszlop állt. Manasszész héber király a Frigyláda mellé egy Asera bálványt helyeztetett, ami valószínűleg nem egy szobor volt, mint hiszik, hiszen az asera szó maga is oszlopot, fatörzset jelent. Szóval a jelképek és szavak mögé kell látnunk: volt egy athanor, volt mellette egy oszlop és volt két forrás a sziklában. Ez mind ott van (és még több más is) Faber másolatán. Az athanor "valamit" csinált a vízzel, amit már nehéz kiderítenünk, de úgy néz ki, az hatással volt a környék vegetációjára, termékenységére, élővilágára, sőt magára az emberre is: életük meghosszabbodott, ellenálltak a betegségeknek, elméjük megnyilt...
Az egész képről én azt tartom, hogy a vízözön előtt tudomány, az alkímia gépezeteit és eszközeit mutatja, egy elhagyott, romos helyen, mely hely egykor az egész vidék központja volt. Azt is gondolom, hogy az egész ábrázolás egy újabb támpont lehet ezen elfeledett "technika" megismerésében...
"Sok köze így nem igen lehet Pasiphaéhoz (bár gondolom ezt iróniának szántad)."
Most kivételesen nem annak :-) Elmerengtem, hogy miféle homályos szimbolizmus derenghet át a Mezopotámiától Mezoamerikáig előkerült különös anya-gyermek figurákon. Igen sajátos arcberendezés, állat, vagy állatszerű anya és/vagy gyermek; a legfurcsábbak persze azok, ahol mindehhez a törpe testalkathoz társul.
"A baalbeki főisten, Juppiter Heliopolitanis némely szobrocskáján az isten trónszéke mindkétt oldalán egy-egy oroszlán űl..." Cybele oroszlánjai azonban alkímiai titkokat is rejthetnek, hiszen éppen Maier emlékezik meg erről az Atalanta Fugiens címadó történetében. A középkori ábrázolásokon is mint a két oroszlán húzta felvonulási-szekéren ábrázolják.
Csupán azért jutott eszembe, mert 1785 körül rajzolta Cassas, s csak arra mutattam volna példaként, hogy akkoriban kicsit illuzórikusán adták vissza mint másolatot, egy régi műalkotást...
Egyébként Baalbekben az oroszlánfej ill. az oroszlán sűrűn feltűnik a domborművek és szobrok között. A Nagy templom leesett sok tonnás frízein is ott virit az oroszlánfej. Gennaioszt egy sémi, dzsinnszerű istenséget is oroszlánkép formájában ábrázoltak Baalbekben. A baalbeki főisten, Juppiter Heliopolitanis némely szobrocskáján az isten trónszéke mindkétt oldalán egy-egy oroszlán űl...
Sok köze így nem igen lehet Pasiphaéhoz (bár gondolom ezt iróniának szántad).
"A temlom belső mennyezeti falfülkéjében ált ez a szobor, cagy féldombormű, ami Íziszt és a gyermek harpokrratészt mutatja" Hm, miért jutott ez most eszedbe? Az ősi 'Madonna gyermekével' életkép valóban jellemző Íziszre, mégis némi hasonlóság fedezhető fel Cybele-vel is (szintén Baalbekből): Oroszlánkölyköt tart az ölében (a közel-keleti 'termékenység' istennők hagyományosan közeli kapcsolatban állnak az oroszlánokkal).
Vagy talán Pasiphae királynőre kellene emlékeznünk, aki oly büszkén tartja kezében egy kihalófélben lévő faj talán utolsó reménységét...?
