A Phaszisznak nevezett széles folyam (a Kaukázus déli lejtői alatt), ami több mint két évezreden át összekötötte a Fekete-tengert a Kaszpival, akkor keletkezett, mikor a Boszporusz i.e. 5500 körül átszakad és a Földközi-tenger vize gigantikus erővel bezúdult a Fekete-tengerbe, és a túloldalon végig rohant a Kaukázus alján, utat törve magának a kaszpi-tengerig. Ez az ősi csatorna az i.e. 3. évezredre -a szárazabb klíma hatására- kiszáradt. Eghyébként ennek a természetes medrébe hozták létre az oroszok az egyik legnagyobb víztározójukat Mingachevirnél, s ahol több mind ötezeréves településnyomokra is bukkantak a harmincas években, mielőtt a hatalmas víztározó vizét ráengedték a területre. Éppen ezen a vonalon fut az Iori-nak nevezett folyó, amit a helyi törzsek az ősidők óta elég különös módon Kabirlinek ill. Qabirrinek neveznek…
Argonautica Orphica szerzője arról beszél, hogy a Kaszpi-tengerből a kijutás nehéz volt. Áthaladtak egy szűk szoroson (Turgai-kapu). Majd kilenc teljes napig hajóztak északnak. A partok mentén vad sarki törzsek éltek. Egy teli csésze vért áldoztak a „hüperboreaszoknak, a nomádoknak és a kaszpinépeknek”, amiből látható, hogy valójában a Kaszpi-tengeren át mentek. A tizedik nap megközelítették a Rhipai völgyeit, majd leereszkedtek a hüperboreuszi óceánba (amit az itteniek a „Halál tengerének” neveznek).
A Szibérián átívelő széles vízi úton hajózva elhaladtak a hosszúfejű makrobiusz nevű gazdag nép vidéke mellett, akik ezer évig éltek. Majd a kimmerek mellett hajóztak el, akik „örökre meg vannak fosztva a nap melegétől”.
Majd az Orphica írója mondja, hogy „rohantunk az Atlanti-óceánba”. Elhaladtak az Ír-sziget (Ierne) mellett. Majd „távolabb” felfedeztünk egy tűlevelű erdők borította szigetet, ahol Démétér királynő hatalmas templomai álltak. Innen rabolta el Hádész Perszephonét. A szigeten „káprázatos házakat” láttak, viszont a sziget partját körös-körül gyűrűként körbefogva, magas sziklafal alkotta, és sehol nem láttak kikötőt. Ebből azt szűrték le, hogy a sziget nem a halandók otthona.
Orpheusz ezután rögtön azt tanácsolta, hogy sietve távolodjanak el a szigettől. A harmadik napon elérték a nap lányának, Kirkének szigetét. Az argonauták nem győztek csodálkozni a lány szépségén, lángként lobogó haján. Innen kedvező széllel a tartésszoszi-öbölig hajóztak, majd elérték a közelben lévő Héraklész Oszlopait (Gibraltári-szoros). A hegyfok királyát Dionüsziosznak nevezték és nála töltötték az éjszakát.
Azután behajóztak a Földközi-tengerre, elérve a Szárd-tengert, majd az etruszk partokat… de innentől már nem követjük az Argonautica Orphica szerzőjét, aki sajnálatosan ekkor félre tette a legrégibb forrást, amiből addig merített, és ettől nagyjából azt az útvonalat követte, amit Apolóniosz Rhodiosz is megénekelt. Ugyanis a kései orphikus szerző már nem volt képes a számos argonauta-beszámoló közt különbséget tenni és a legrégibből csupán az északi utazás menetét vette át. Éppen ezért az állomások többi helyét, akár Apollóniosz és társai már mind a Földközi-tengerre tették.
*
Yves Nourissat úgy gondolja a Don folyóból elérve a Volgát, majd az Szkítha óceánt, előbb a szkíthák, majd a hüperboreuszok mellett elhajózva jutottak ki a Jeges tengerre. A kimmerek pedig –szerinte- a Kola-félsziget északi részén éltek. A Skandináv partok mentén délnek fordultak és Írország nyugati oldala mellett hajóztak el, majd keletnek mentek.
Démétér szigetét a walesi partoktól 13 km-re fekvő lakatlan kis sziklaszigettel, Grassholmmal azonosítja. Erről a szigetről gondolják, hogy azonos Mabinogion által említett Gwales szigettel, ahol egy csodálatos kastélyban az óriáskirály, Bran fejét őrzik.
Innen délnek hajózva elérték az Ibér-félsziget ény-i csücskét, aminek közelében a Sisargas szikla-szigetecskék vannak (a parttól csak 750 m-re!), s ezek egyikén élt –szerinte- Kirké, majd a part mentén elérték a Gibraltári-szorost.
*
Nos, elvetem, hogy Grassholm azonos lenne azzal a szigettel, ahol az argonauták Démétér templomait látták. Grassholm egy apró sziklasziget, közel a brit parthoz, s csupán madarak fészkelő helye.
A welszi hagyomány ugyanúgy járt el, mint a mitikus Avalon esetében, amit áttettek a kis Man-szigetére, pedig ott éltek rajta. Ugyanúgy azt a kastélyt is –ahol Bran fejét őrzik- közelebb hozták a kicsiny Grassholmra.
Azt gondolom inkább, hogy az 1862-ben felfedezett víz alatti Purcupine-zátony lehetett Démétér-szigete. Ez a zátony a jégkor idején még akkora sziget volt, mint Madeira, és az i.e. 4. évezredben is kiállt még a tengerből egy darabja. Ezt nevezték Hy-Brazilnak a mítoszok. Kétségtelenül valamiféle őr-sziget volt, talán egy még korábbi tengeri királyságé.
[Az 1375-ös ún. Katalán-atlaszon Írország déli csücskétől balra látható Hy-Brazil kör alakú szigete, amit egy szigetgyűrű vesz körül.]
Odüsszeusz utazása kapcsán felvetettem, mint egyik lehetséges helyét Aiolosznak, a Szelek Őre szigetének (Aiolié), ahol Odüsszeusz megfordult. A szigetet Homérosznál „ércfal” vette körül, az Orphica írója szerint gyűrűként vette körben egy magas sziklafal, ugyanakkor Hy-Brazilt a régi térképek szintén valamiféle gyűrűvel ábrázolták körülötte. Odüsszeusz egy félig halott várost látott itt, hatalmas kőbunkerokat, de ugyanezt a hajdani dicsőségre engednek következtetni a többi beszámolók is. Hy Brazilon arany tetővel fedett épületekről beszéltek, egy magasan fejlett civilizáció halódó támaszpontjáról. Sőt, mind Aiolosz Hippotadész szigetén ugyanugy kiváló szarvasmarhákat tartottak, akár Hy-Brazilon. Aiolosz pedig ugyanúgy "kedves volt az égilakoknak" (Homérosz), mint az Orphica írója mondja "Démétér királynő" csodálatos szigetéről, hogy az égilakók egyik otthona...
Az ókori szerzők még régebbi forrásokra hivatkozva beszéltek Démétérnek és lányának, Perszephonénak szentelt szigetekről az Atlanti-óceánon. A geográfusok említenek pld. egy ilyen szigetet a galliai Bretagnénál. Marcellus pedig hét kis szigetről beszél az óceán közepén, amit Perszephonénak szenteltek. Az argonauták által látott atlanti szigetről rabolta el Hádész Démétér lányát, Perszephonét és vitte a phaiákoktól délre lévő – és akkoriban még a víz felett lévő - hosszúkás szigetére, melyen a mitikus Erebosz vulkán is állt.
Ami logikusabb magyarázat is, mint hogy a görögországi Küllené hegyéről rabolta volna el Perszephonét és vitte az óceán egy szigetére.
A lényegtelen Sisargas-sziget azonosítása Kirké szigetével– szintén az európai partokhoz közel – már eleve elhibázott dolog, mert ha az áramlatok hasonlóak voltak egy emberöltővel Odüsszeuszék előtt is –ami elég valószínű- úgy a Kirké szigetét is hasonlóan érték el, azaz Terceirára jutottak…
Hozzáteszem, hogy a kolkhiszi hajóhad üldözte folyamatosan a hajót, a Kaszpi-tengeren át ők is kijutottak a Jeges-tengerre, majd az Atlanti-óceánra. Az argonauták elhagyták Kirké-szigetét.
De sem az ókor, sem korunk tudósai nem gondolkoztak el azon, ugyan miféle okból kellett az Aranygyapjúért indult argonautáknak ugyanazokat a helyeket bejárnia, mint egy emberöltővel későbbi Odüsszeusznak, aki meg eleve nyugatra indult…?
A klasszikus kor görögjei már értetlenül álltak az ilyen beszámolók előtt, s nem hittek régi költőiknek és mitográfusaiknak, hogy ezek az események az Atlanti-óceánon játszódtak le, és a szigeteket inkább a Földközi-tengeren keresték, és lelték is meg…
Biztos vagyok abban, hogy ezen szigetek és földségek érintése összefüggött azokkal a technikai eszközökkel, amiért magát az expedíciókat is szervezték. Ahogy Odüsszeusz egy aranyozott ládát hozott el a phaiákoktól, benne egy korábbi civilizáció alkimista athanorjával, úgy az argonauták is egy másik hasonló technikai eszközt hoztak el, amit az út során egyszerűen „használatba is vettek”. Ugyanis volt a hajón egy héliupoliszi beavatott, Orpheusz, aki ismerte működésének módját.
*
Az klasszikus kor görögjei már valóban összevissza magyarázták a hajó útvonalát a Földközi-tengeren, illetve Iászón tevékenységét. Így egyszerűen a legrégibb forrásokat figyelembe véve a következő, teljesen logikus útvonalra jutottam, amiben segítségemre volt Odüsszeusz szigeteinek korábbi magyarázata…
Írország nyugati partjaitól délnyugatnak hajózva elérték „Démétér királynő” akkor még víz felett lévő szigetét, amit a kelták Hy-Brazilnak és Plutarkhosz Ogygiának nevezett. De csak körülhajózták, partra nem szálltak…
Innen Terceirára mentek Kirkéhez, aki őket ugyanúgy igazította útba, mint később Odüsszeuszékat. Tehát elhaladtak –tudjuk meg például Apollodórosz Mithológiájából- a Szirének Szigete mellett (Sao Miguel), ahol Orpheusz varázshatalma erősebbnek bizonyult a szirénekénél, majd Szkülla és Kharübdisznél (Formigas-szigetek) jutottak át. Utána Héliosz szigete, Trinakia következett. Mivel ők Héliosz kegyében álltak, akinek Médeia az unokája volt, nem is pusztította el a haragvó isten hajójukat (mint később Odüsszeuszét). Hozzáteszem ők járhattak a Kaukázus keleti oldalán, a Kaszpi-tenger partján, ahol Héliosz másik palotája volt egykor, benne az isten aranyágyával.
Trinakiáról tehát mindenféle kitérő nélkül Szkheriára utaztak, az akkor még az Azóroktól keletre lévő hosszukás szigetre, ami a felszínen volt, mely bizonyára fontos állomásuk lehetett, ahol használták az Aranygyapjúnak nevezett eszközt, egy nagyon bizarr eljárás során.
Egy kolkhiszi hajó itt érte be őket, de mivel a phaiák király nem adta át nekik az Aranygyapjút és Médeiát, úgy inkább ők is letelepedtek a phaiákok közt.
Odüsszeuszt egy emberöltővel később egy phaiák hajó vitte haza, viszont az argonautáknak ott volt az Argó. Az Orphica szerzője, akár korábban Timaiosz, a Gibraltári-szorosan vezeti vissza őket a mi tengerünkre, de akkoriban nagyon veszélyes volt még a zátonyok miatt az átkelés a szorosban. Ellenben a régi költők, mint Pindarosz, Mimnermosz vagy Hekataiosz arra tettek utalásokat, hogy „Afrikán át” tértek vissza, mégpedig egy széles folyamon, ami átvezetett a legendás Tritónisz-tón. Ezen az útvonalon jutott ki annak idején Odüsszeusz is az Atlanti-óceánba, ha pedi ki lehet jutni, úgy vissza is...
Nagy kár, hogy az Orphica szerzője csupán az északi útvonal ismertetésénél vett igénybe azt a nagyon ősi forrást, ami rendelkezésére állt, mert a Földközi-tengerre érve már Apollónioszt követi. Hogy milyen ősi volt az a forrás, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Argonatica Orphica megírása előtt 7-800 évvel már ismernie kellett Timaiosznak, aki ugyanerről az északi óceáni hajózásról beszélt.
Viszont tudjuk, hogy Apollóniosznak volt egy korábban írt változata az Argonautikára, mely rossz kritikát kapott az alexandriaiaktól, s ezért újra írta az egészet. Csupán legendák maradtak fenn ezen korábbi Argonautika tartalmáról. Livio Stecchini tudománytörténész azt írja, hogy talán az Argonautika eredeti verziója tartalmazta a kalandok leírását a Thule-Atlantisz meridián mentén.
Egyébként Stecchini úgy gondolta, hogy az Aranygyapjú a nap sugarait szimbolizálta és tkp. nem különbözik Athéné Aigiszától (pajzsától), amit kecskebőrrel vontak be. És amikor az argonauták a föld nyugati határához érkeztek, elérték azt a helyet, ahol ez az Aigisz eredetileg volt.
[Az Argó atlanti-óceáni útja (-pirossal), s itt is látható, akár a Kaszpi-tengerből való kitörésnél, hogy a mai föld-tengerek állapotából kiindulva -ahogy a tudósok és mániákus hajós-felfedezők teszik- már félrevezető és megmagyarázhatatlan egy prehisztorikus utazás menete, mert jelentősen változtak az adott vidékek geomorfológiai tényezői, s ezt valahogy nem akarják figyelembe venni...]
Azt gondolom tehát, hogy az argonauták az akkor széles Draa-folyamon jutottak el a Tritónisz-tóba, majd onnan ki a Földközi-tengerre. Anaphé lakatlan szigetére éjszaka érkeztek, egy világító égi jelenség mutatta nekik a szigetre az utat. Itt újból megjelent Apollón isten, ahogy az odafelé útjukon, Thüniasz szigetén. Innen nyomban Krétára utaztak, ahol ártalmatlanná tettek a szigetet védő és azt naponta háromszor körberohangászó hatalmas bronz-automatát, Talószt. Itt behatoltak a híres knósszoszi Labürinthoszba, amiről már szóltam, s szintén azon okból, hogy használják az "Aranygyapjút". Majd még néhány jelentéktelen szigetet érintve visszatértek Orkhomenoszba…
Sajnos, a baj máris megtörtént, jelentős rablás, rongálás történt a Múzeumban, bár a legértékesebbeket, feltételezem, a Tut kincsekre gondolnak, megvédte a zár és állítólag aqkatonák. Valamint több piramisban is történt fosztogatás, ahogy a híreket hallom, bár nem nagyon értem, mi van onnan ellopni való a poros villanykörtéken és a nem működő szellőző ventillátoron kívül.
Úgy néz ki, egy időre elhalaszthatjuk a dolgok helyszíni kutatását, még szabad szemmel is, mert amíg nem tisztázódik ez a politikai helyzet, meg még pár esztendő, aligha lehet nemcsak kutatni, de még látogatni is a helyet.
Egy időre biztos. De reméljük nem sokiág!
Hinni akarom, hogy új korszak kezdődik abban a régióban és lassan de biztosan lehull az iszlám vassfüggöny. Felvilágosult, modern demokráciák váltják majd le a diktatúrákat, pluralizmus és szabadgondolkodás váltja le a szemellenzős és pszichopatológiás ortodoxiát; s eme új társadalmak az objektív, progresszív tudományos tevékenységet is támogatják majd...
Eszembe jutottál a mostani egyiptomi lázongások kapcsán. Amikor, joggal, türelmetlen voltál a helyszíni kutatások egy helyben toporgása miatt.
Úgy néz ki, egy időre elhalaszthatjuk a dolgok helyszíni kutatását, még szabad szemmel is, mert amíg nem tisztázódik ez a politikai helyzet, meg még pár esztendő, aligha lehet nemcsak kutatni, de még látogatni is a helyet.
Az is szembe jutott, hogy Zahi Hawassal, aki a most megingó rendzser kedveltje volt, vajon mi lesz, ha más lesz a nagyfőnök. Nem hiszem, hogy az új rendszerben hirtelen kiadnák az engedélyt szétfúrni a Szfinxet és a piramist.
Nolanus írja: "Vajon Bérosszosz Oannésze és annedotuszai, valamint az alvilági Annuna-k nem ugyanazon 'faj'-nak lehettek a képviselői? A mellékelt pecséthengeren valószínűleg Inanna-Istár látható, felül égi, alul pedig alvilági lényekkel övezve. Utóbbiak közül kettő halfarkot visel. Az illusztráció és a történet maga is szépen rámutat Inanna 'kétlakiságára', Vénusz kettős arcára, égi és alvilági, Inanna és Ereskigál összeolvadó alakjában."
Első ránézésre könnyű volna azonosítani, a közel-keleti és mezopotámiai halember-ábrázolásokat Bérósszosz annedótuszaival, kapcsolatba hozni a filiszteus Dagónnal vagy a föníciai Dagan istenekkel (akik szintén kultúrhéroszok).Ha egy régészeti atlasz veszünk a kezünbe, rengeteg "párhuzamos" lényt látunk, néha a legfurmányosabb kapcsolódásban. Egy asszír pecséthenger ábrázol egy Akpallut, hátán egy készülékkel és a kíséretében egy delfinnel. Viszont sok esetben a képeken látható "halemberek" valójában csak szertartást végző babilóni papok, akik haljelmezbe bújtak (elég elcsépelt,de ideteszem, hogy még a kereszény püspökök süvegje is eredetileg halfejet mintázott, akár mondjuk Kübelé istennő fejdísze is sok régi ábrán) - úgyhogy mindenképp ajánlatos ezeket az ábrázolásokat óvatosan kezelni...
Mindezek ellenére mégis jelentős pontokban eltér Bérósszosz beszámolója. A másik, hogy ezen beszámoló nyomát vagy forrását úgyszólván nem találták a babiloni ékírásos táblákon és más feliratokon. Oannészt és társait leginkább az Apkallukkal (Abgalok) igyekeznek azonosítani, a hét bölccsel, kiket Enki-Éa teremtett, hogy papjai legyenek. Az első Apkallut, Adapát pedig Oannésszel hozzák kapcsolatba. Várkonyi pld. Hanival azonosítja, és így tovább a magyarázók lehetőségei. Az apkallukat csak ritkán hasonlították a halakhoz, hanem általában szárnyas lényeknek mondták őket (lásd a az alábbi képet).
Úgy hitték ezen kétéltű lények a Perzsa-öböl mélyén lévő Apszu palotájában élnek, ahol annak idején a hatalmas Marduk istent nemzették. A palotát Enki építette, és benne háromszáz isteni segítő Annunaki dolgozott, de a számukat többféleképp adták meg (7 és 600 között), sőt ezek egyáltalán nem olyan jelzőkkel jelennek meg, mint Oannészék. Bérósszosz fennmaradt (!) töredékei azonban sem szólnak másrészt az annunakikról, viszont a mezopotámiai civilizáció eredetét egyértelműen az annedótuszokra viszi vissza. Akiket viszont az annunakikkal ellentétben nem tart semmiféle istenségeknek, sőt démoni, visszataszító lényeknek (musarus, annedotus), és éppen ezért hitelesebb ez a változat, mely mindezek ellenére a civilizáció keletkezését rájuk viszi...
Berósszosz babiloni pap pap volt, aki I. Antiokhosz királynak ajánlva görög nyelven, Babylonika címen megírta országa hagyományait, kozmogóniáját, kronológiáját és történetét, ami csak kivonatokban maradt fenn. Ennek első könyvében írta le Oannész és társai felbukkanását.
Az i.e. 3. században , mikor már görögök voltak Babilonai urai, igyekeztek az istenek hagyományaiból profán történelmet gyártani, s Bérósszosz bár pap volt, s hihetetlenül jó forrásai is kellettek legyenek, elfogadta a görög látásmódot és nem tartotta már szükségesnek továbbra is titokban tartani a civilizációjuk kezdetéről őrzött papi hagyományt, s ezért nincs komolyabb nyoma a korábbi felíratokon és táblákon az annedótuszoknak. Én ezt gondolom leginkább, az ilyen-olyan társítások, hasonítások ellenére, hogy az annedótuszok mondája évezredekig titkos papi hagyomány volt (akár az egyiptomi Halottaskönyv estében is), és évszázados vívódás után került csak lejegyzésre, azaz nyilvánosságra.
Írtam, hogy nem maradt fenn egészében Bérósszosz három könyvből álló munkája, de számos töredék belőle igen. Legújabban Verbrugghe és Wickersham adta ki ezeket, új fordításában. Oannész felbukkanásáról szóló részt annak idején Alexander Polühisztór római-görög történetíró kivonatolta a könyvből, de ez sem maradt fenn, hanem a bizánci kronográfus, Szünkellosz és Euszebiosz egyházatya örményre fordított Khronikájában idézték Polühisztor kivonatát, melynek csak a bevezetőjét idézem:
"Abban az időben Babilon különös mentsvára volt a különböző fajtájú népeknek, akik Káldeát lakták. Ők törvény nélküli módon éltek, hasonlóan a mezők vadjaihoz. Az első évben aztán megjelent az Erythraeai tengerből -mely Babilóniát határolja-, egy íjesztő szörnyeteg, a neve Oannész..."
A klasszikus kor görögjei már nem voltak tisztában, milyen irányban tért haza az Argó hajó Kolkhiszból.
A legrégibb változat –Hésziódosz, Hekataiosz, Pindarosz vagy Antimakhosz- szerint egyszerűen tovább hajóztak a kolhiszi Phaszisz folyón, ami belefolyt a földet körülvevő Ókeanoszba, és megkerülve az egész földet Afrikán át tértek vissza (mégpedig vagy a Níluson, vagy a Tritónisz-tavon).
A másik vélemény az volt, hogy ugyanazon az útvonalon mentek vissza, ahol jöttek. Ezzel csak annyi gond volt, hogy a monda szerint a kolkhiszi flotta lezárta a Fekete-tenger kijáratát.
A harmadik variáció pedig az volt, hogy az Argó felhajózott a Dunán, majd egy másik folyón (Pó vagy Rhone) kijutott a Földközi-tengerre.
A negyedik pedig, hogy a Tanaiszon (Don) hajóztak fel, és egy másik folyón átvergődve kijutottak az északi óceánra, majd Európát megkerülve, a Gibraltári-szoros át jöttek vissza.
A legfőbb problémájuk az volt a klasszikus kor görögjeinek, hogy képtelenek voltak megmagyarázni, hogyan kerültek az argonauták Keletről Nyugatra, hiszen elvileg vissza kellett volna térniük Iolkoszba.
Az első igazi történetírójuk, Hekataiosz i.e. 510 körül még azt gondolta, hogy a Kaszpi-tenger a földet körülfolyó Ókeanosz egy öble, de világossá vált, hogy innen nincs kapcsolat az Indiai-óceánnal. Később azt találták ki, hogy a Dunán jöttek vissza, és a Türrhén-tengeren vagy az Adrián jutottak ki, így az összes későbbi helyszínt, mint Kirké szigete, Szkheria, áthelyezték a Földközi-tengerre (Plinius már leírta, hogy a Dunának nincs kapcsolata a két tengerrel). Pedig Homérosz megemlítette Odüsszeiájában, mikor Odüsszeuszék az Azori-szigetek közt hajóztak, hogy korábban járt már erre az Argó…
Akkor hát merre mentek argonautáink…?
Azt hiszem a „megfejtés” kulcsa valóban a Kaszpi-tengerben van, és a legrégibb vélekedésben, hogy az Aranygyapjú megszerzése után tovább hajóztak a Phasziszon. Hekataiosz tévedett a Kaszpival kapcsolatban, és már Hérodotosz megírta, hogy az egy hatalmas zárt tó, még a méreteit is közölte.
Volt egy Homéroszt is megelőző ún. „ős Argonautika-eposz”, amiből a korai költők és logográfusok szemezgettek, de már az ő korukban is hihetetlennek tűnt a visszaút leírása. Pláne azután, hogy a milétosziak görög gyarmatokat alapítottak a Fekete-tenger keleti felében, sőt a Phaszisz folyónál is egyet. Pedig éppen a legrégebbi anyag beszélte el az igazat...
A Phaszisz-folyóról ugyan kiderült, hogy a hegyekből ered, azaz nem ömlik a Kaszpi-tengerbe, de éppen úgy elképzelhető, hogy abban az ősi korban egy csatorna révén összekapcsolták a kolkhisziak a két tengert. Sztrabón kétezer évvel ezelőtt Iászonnak szentelt emlékművekről beszél a Kaukázusban, sőt azt, mondja, hogy a híres Kaszpi Kapuknál lévő hegyet, Derbentnél Iászónról van elnevezve. Derbent ősi városa pedig már akkor állt, mikor az első király, Ménész elkezdett volna uralkodni Egyiptom felett.
AZ ŐSI KASZPI-TENGER
Mikor Nagy Sándor csapataival i.e. 330 nyarán Hürkaniába érkezett, a Kaszpi-tenger partjaira, abban a hitben voltak, hogy a tengerből vezet egy kijárat a világóceánra…
Visszafejlődött volna a földrajztudomány? Mi történt…?
Hiszen nem csak Hérodotosz, hanem éppen Sándor tanítója, Arisztotelész is megírta, hogy a Kaszpi egy tó. Azt hiszem, tudom a választ: 332-ben Nagy Sándort fáraóvá koronázták Héliupoliszban, s Alexandroszt a csapatok mellett tudósok is kísérték. Szükségük volt olyan keleti területekről szóló ismeretekre, melyeket alig ismertek. A héliupoliszi templomi irattárakban pedig voltak térképek és peripluszok, melyeket átadtak az új királynak. Csak egy valamit hagytak ki a számításból, hogy azok a leírások és térképek nagyon régiek, több ezer évesek voltak.
Az ókori görög történetírók ugyanis rendre beszámoltak arról, hogy egy ősi egyiptomi király csapatival Kolkhiszig nyomult, mely egy ideig a gyarmatuk is volt, és katonáiból sokat ott letelepített. Dikaiarkhosz Szeszonkhószisznak nevezi a királyt, aki még a mitikus időkben, Hórusz után uralkodott, az ő számolásában valamikor i.e. 3700 körül lépett trónra. Apollóniosz Rhodiosz meg azt közli, hogy Kolkhiszban megőrizték „az ősapáik írásait oszlopokra vésve, ahol fel van jelölve minden útvonal, a tengerek és földek határai”, azaz Szeszónkhószisz idejében készült térképeket, mert az ő idejében az egyiptomi katonák bejárták egész Európát és Ázsiát.
[Dikaiarkhosz rekonstruált térképe]
Más magyarázat nem lehet, hiszen az i.e. 3. század elején hirtelen felbukkant egy északi útvonal leírása, amerre az argonauták hazaindultak. Timaiosz, Szkümnosz vagy az Argonautica Orphica szerzője a Don folyón hajóztatja fel az Argót, majd egy másik folyamra kelnek át, ami kiviszi őket az északi világtengerre (Jeges-tengerre). Ugyanakkor a geográfusok, mint Dikaiarkhosz, Eratoszthenész, és később Pomponius Mela, Sztrabón és Plinius, mint arról kezdenek beszélni, hogy a Kaszpi-tengerből északon egy széles folyam vezet tovább és belevisz a Szkíthiai-óceánba. Persze, ennek semmi köze sem volt a valósághoz az i.e. 3. században, viszont nem lehetett-e földrajzi valóság három évezreddel korábban, mikor az argonauták utazása valóban zajlott…???
Az oligocén korban Nyugat-Szibériában egy sekély, sós vizű tenger hullámzott, melynek déli része a mai Kaszpi-tenger volt. Az utolsó jégkor vége felé tízegynéhány ezer éve a Kaszpi még kétszerese volt a mainak. Észak és északkelet felé hatalmas területeket beborított még. Azt is gondolom, hogy a Kara-tengertől egy északról délre húzódó keskeny terültet a jégkor végi olvadásnak köszönhetően évezredekre megtelt vízzel. Ezt nevezték a régiek az „Ókeanosz szarvának” és elérte délen a Kaszpi-tengert, s amikor az ősi történetekben a „Kaszpi-tenger bejáratát” emlegetik, az nem más, mint a mai Turgai-kapu. A geológusok szerint ez a terület az i.e. 4. évezred végén elkezdett a vidék kiszáradni (az Aral-tón lemérték, hogy akkor mintegy 30 méterrel csökkent a szintje). A római katonák pedig azt jelentették, mikor megkóstolták a Kaszpi vizét, hogy az sós, mint a tengervíz.
Charles Hapgood amerikai tudománytörténész, az ősi térképek specialistája felfigyelt rá, hogy Dikaiarkhosz és Eratoszthenész rekonstruált térképén a Kaszpi-tenger az északi Jeges-tengerig húzódott, ma viszont 2000 km-re van tőle, sőt még Sztrabón földrajza is így ismeri közel háromszáz évvel később. Hapgood szerint ezt erősíti az a furcsa tény, hogy északi-sarki fókák élnek ma is a Kaszpi-tengerben.
AZ ÉSZAKI ÚT
Yves Nourissat az Uraltól keletre egy teljes nagy tengert képzel az argonauták idején, ami nem igazolható, és úgy hiszi a Don-folyó felhajózva jutottak erre a tengerre. Viszont legalább annyira hihető a legrégibb beszámolók közlése, hogy a Phasziszon hajóztak tovább, feltéve, hogy volt akkoriban egy csatorna, amin tovább jutottak egy olyan folyóba, ami a Kaszpiba ömlött.
Mert a Rhioni, amit általában az ókori Phaszisz-folyóval azonosítnak, nincs ilyen kapcsolata. A történészek a Rhionin lévő Kutaisi városánál tudják be Aiát, a hajdani kolkhiszi székhelyet, mert találtak itt néhány romot az i.e. 2. évezredből. De a Rhioni nem egy folyam, hanem csak egy folyócska. Holott Philosztephanoszra görög geográfus (i.e. 3. sz.) arról számolt be, hogy Phaszisz folyón kis szigetek vannak, s ezek egyikén feküdt Aia… Nem lehet, hogy azokban az évezredekben volt egy széles vízi út a Kaukázus déli lejtői alatt, ami összekötötte a két közeli tengert…? És az ősi geográfia nem azt a földet keletről körülölelő hatalmas folyamot, mely a Fekete-tengerből indul, s fenn északon elérte a Kara-tengert…nevezték Ókeanosz keleti folyamának, ahogy valamikor a Nyugat-Afrikát átszelő, az akkor még nyugatról keletnek folyó Nílust…?
Az ókor vége felé egy ismeretlen szerző írt egy görög nyelvű munkát: „Orpheusz Argonautikája” címmel, amit a tudósok a maguk homályos stílusában Argonautica Orphica latin címen hivatkoznak rá. A munka sok átvételt tartalmaz, de láthatólag ismert olyan forrásokat, melyek mi előttünk már rég zárva vannak. A szerző nyilvánvaló célja, hogy megmentsen valamit a pogányság utolsó pillanatában egy ősi Argonatikából, mely leírta a hősök utazását, és hogy az expedíció központi figurája Orpheusz volt, akinek a szerző a szájába adja a történetet, azaz Orpheusz meséli el… Ő, aki Héliupoliszból magával hozott térképekről jól ismerte az utat ahhoz, hogy az Argót északnak vezesse…
[Pirossal jelöltem az Argó útvonalát, ahogy a Fekete-etnegrből átjutottak a Kaszpi-ba, majd innen a Jeges-tengerbe. Világoskékkek jelölve, ahogy abban az időben, az i.e. 4. évezredben milyen volt az a még melévő vízi út, amin haladtak.]
Végül a mítosz legrégibb változataiból merítve, úgy gondolom, hogy az Argó hajó a Phaszisz folyamon átjutott a Kaszpi-tengerbe, majd északnak hajózott, és elérte a mai Turgai-szorost, ezen áthajózva bejutott arra a széles évezredekkel ezelőtti vízi útra, ami a régiek Rhipai-hegyláncától (Uraltól) keletre húzódott.
Orfeusz Argonautikája sorban leírja, hogy elhajóztak északnak tartva a hatalmas szkíthiai folyamon olyan népek mellett, mint a makrobiuszok, kimmerek vagy hüperboreuszok. A folyam északon az Ob-folyó alsófolyásnak nyomvonalán haladt, ami magyarázná az Ob hatalmas tölcsértorkolatát, és azt, hogy egyesek szerint Héraklész két oszlopot állított az Ob-folyó torkolatához –akár Gibraltárnál- mint olyan helyre, ami kivezet az Ókeanoszra…
Végül kijutottak - Orpheusz szavaival - a „hüperboruszi oceánra”, azaz a mai Kara-tengerre. Itt hajót nyugatnak fordították és megkezdték útjukat, hogy megkerüljék Európa északi határait…
Háát, Jung mellett azért más is tovább látott az orránál és igen rajta kívül is sok kutató felismerte, hogy az állandóan ismétlődő szimbólumok, történetek a mítoszokban nem viccből vannak. De Jung volt az, aki az archetípus bevezetésével ezt a tudomány világában leginkábbelismertette.
(A gnosztikus és a maszonikus (szabadkőműves) ég-és föld. Szerencsére.)
"tehát ezekszerint most visszajutunk oda, hogy az egésznek semmi valóságos alapja(úgymond fizikai realitásként) nem volt? események, személyek, lények, tárgyak csupán csak szímbólumok? az egész mítikus világ csak amolyan ősképekből merítkőző massza. vízözön, atlantisz, és bukott angyalok, stb... a rejtély megoldódott. (?)"
Régebben írtam egy kis szösszenetet a szóban forgó textuális és egyéb artefaktok többsíkú értelmezhetőségével/értelmezendőségével kapcsolatban. Ezt a magam részéről egyfajta alapvetésnek szántam, amit mindig érdemes észben tartani, amikor épp az egyik, vagy épp a másik értelmezést részesítjük az adott pillanatban, helyzetben és szempontbból előnyben.
Hogy egy példát hozzak, az értelmezések történetének recens fejleménye nyilván Jung próbálkozása a maga pszichologizált-szcientifizált rendszerével; ami mögött azonban sejthető, hogy Jung talán nagyon is tudatában volt másfajta, vagy más metodikával rendelkező, mondhatni ánciens rendszereknek is, csak hát azt úgy, abban a formában nem akarta/nem volt célravezető kifejteni, különben is leesett volna az ujjáról a gnosztikus-maszonikus pecsétgyűrű.
"Jobbat is tett a műnek, hisz megmenekült a szétszabdalástól, félreértelmezésektől, nemúgy mint az evangéliumok, vagy a többi szellemi írás. ;) :) ..."
"Eszerint érdemes lesz elolvasni őket,már le is töltöttem.:-)
A veremből pont nem a törtetők és taposók tudnak kimenekülni, ahogyan a Mennyegzői teremből is sorra elmarad a sok tudálékos, és/vagy nemes ember a megmérettetés során:
"Ha nem fürdenél tisztára,
a mennyegző neked megártna.
Aki még bűntől roskadozik,
az itt könnyűnek találtatik."
Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Mennyegzője.
Kitűnő allegóriája ez annak, hogy a(z igazi) spiritulitás világában mások a játékszabályok, nem érvényesek a kinnti farkastörvények.
"Szóval megint azzal állunk szemben, hogy létezett egyfajta igen ősi, prehisztorikus szimbólum-és jelképtár, amiből a mítosz szerzők csemegéztek, és rejtélyes, vagy éppen szándékos és célzatos módon szerkesztették és permutálták ezt a halmazt újra és újra újabb mítoszokká, hogy titkos kódnyelvként misztériumaik hordozójául szolgáljanak."
tehát ezekszerint most visszajutunk oda, hogy az egésznek semmi valóságos alapja(úgymond fizikai realitásként) nem volt? események, személyek, lények, tárgyak csupán csak szímbólumok? az egész mítikus világ csak amolyan ősképekből merítkőző massza. vízözön, atlantisz, és bukott angyalok, stb... a rejtély megoldódott. (?)
"Jobbat is tett a műnek, hisz megmenekült a szétszabdalástól, félreértelmezésektől, nemúgy mint az evangéliumok, vagy a többi szellemi írás. ;) :) ..."
Eszerint érdemes lesz elolvasni őket,már le is töltöttem.:-)
Az Atlantisz Baráti Kör alakuló facebookos közösség tagokat keres, akit érdekel az Ősi eltűnt, magasszíntű civilizációk kutatása, tanulmányozása. A "tetszik" gomb kattintásával lehet csatlakozni a Körhöz. Az oldalon lehetőség nyílik a sajátos vélemények, kutatások, netán publikációk bejegyzésére. Minden érdeklődőt szeretettel várok!
Van még egy csodálatos kép az Alkémiai Mennyegzőben, amikor Rózsakereszt Krisztián szerényen, kopott kis kalapját szorongatva belép a királyi palota "Mennyegzői termébe". Ez a beavatás helyszíne, az alkímiai nász, Unio Mystica, a Nagy Mű (Opus Magnum) színtere. Ott csupa nemes, tudós ember (a földi javak mindennemű hatalmasai) kvaterkázik boldogan, és jót derülnek a szerény jövevény láttán:
Mire ő szerényen: „Igen testvéreim, Isten kegyelme engem is beengedett”! - mire jót derülnek.
„Testvérei” minden nehézség nélkül bejutottak: amikor azonban elkezdődik a megmérettetés, vagyis a sarki áramlatok rezgését fokozzák, akkor az úgynevezett testvérek sorra elmaradnak."
Ez a megmérettetés, a megítéltetés, ismerős lehet a bibliai Belsaccar király lakomájáról, midőn egy láthatatlan kéz felírta a falra:
"Mene, mene tekel ufarszin." - "Megmérettettél és gyengének találtattál." Ennek a szellemi megméretésnek pedig jólismert előképe
az egyiptomi Halottak könyvében szereplő lélek mérlegelés, amikoris Maat, az isteni igazságosság istenNŐJE, egy madártollal megméri az elhúnytak lelkét.
Az Alkémiai Mennyegző leírása és értelmezése (nem könnyű olvasmány :):
A Johfra- képek forrása egy holland gnosztikus-hermetikus oldala, a jópofa Harry Potter for Seekers ("Harry Potter keresőknek") szerzője, ahol angolul olvashatjuk az Alkémiai Mennyegzőt (pár oldal az egész) és láthatjuk Johfra illusztrációit is az egyes napokhoz (fejezetekhez):
A Johannn Valentin Andreae-nak tulajdonított legendás Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Mennyegzője (1616) (is), a Grál-történetekhez hasonlóan, egy beavatási mű. Allegórikus formában beszéli el az ember útját a megmérettetéseken, tapasztalatokon keresztül a végső felemelkedéshez. Hét napra van osztva a történet, ez hét fokozatot jelent - a misztériumvallások egyike, a Mithrász-vallás szintén 7 fokozatú volt. A nagy antik beavatott, Tiánai Apollósz Nuktemeronja pedig 12 órára van osztva, de lényegében ugyanaz, mert ugyanazon szellemi talaj táplálta mindkét alkotást.
Jellemző a rövidségük is ezen csodás műveknek - ellentétben majd a parttalan teológiai értekezésekkel, amiknek se füle-se farka ;)
Az Alkémiai Mennyegző pár oldal, a Tiánai Apollósz Nuktemeronja szintén. Az időtlen Tabula Smaragdina, Hermész Smaragdtáblája meg éppenséggel csak pár sor. Az igazságról nem kell és nem lehet prédikálni sokat. Azt vagy megismerik, vagy nem.
A tudomány megnyugtatta magát azzal, hogy az alkimista szerző, Andreae utólag úgy nyilatkozott az Alkémiai Mennyegzőről:
"Ez az írás csak játék volt, szórakozás (lubricum)"... :) Ez egy híres idézet, minden vallástörténeti mű örömmel idézi. (Már amelyik egyáltalán megemlíti.) Persze, egy beavatott nem fog 10 körömmel harcolni a felismerései, meglátásai mellett; higyjenek amit akarnak! ;) Aki már ott tart, az megérti a szimbólumok jelentését. Aki meg nem, annak teljesen mindegy mit mondunk róla - akár "játék" is lehet :)
Az sem zavarta a hivatalos elemzőket, hogy az Alkémiai Mennyegző megjelenési dátuma (1616), a híres, nagy hatású Rózsakeresztes kiálltványok (Confessio Fraterniatis és Fama Fraternitatis) megjelenésével esik egybe... mindegy, ha "játék", "szórakozás", akkor az :))
Jobbat is tett a műnek, hisz megmenekült a szétszabdalástól, félreértelmezésektől, nemúgy mint az evangéliumok, vagy a többi szellemi írás. ;) :) ...
"A megszabadulásra várók egy sötét kút mélyén tolonganak, egymást taposva, felfelé, a fény felé törekedve. Időnként fentről leeresztenek egy kötelet, az idők (korszakok) során 7-et (a Hét Szellem ereje)."
"Amig a taposással vannak elfoglalva addig nem hinném hogy a kötelet észrevennék ..."
De észreveszik, épp azért tapossák egymást :) Viszont nem is tud kimenekülni a többség, az biztos :)
Igen érzékletes, ahogyan leírják a Hét kötélről szóló álmot. A tolongás, taposás, nyüzsgés a sötét veremben, világunk általános képe.
A kötelet csak azok akarják megragadni, akiknek egyáltalán van hozzá elég erejük, LÁTJÁK- ez az első fázis: egyáltalán meglátni a kötelet = felismerni a megvilágosító, megszabadító erőket (Világosság, stb. nevezzük ahogy szeretnénk).
A megszabadulni vágyók (különféle szellemi úton járók, keresők) is küszködnek, tolonganak tehát. A kötelet megragadni (felismerni a segítséget ÉLNI VELE ÉS BELŐLE), és megtartani, majd kiemelkedni vele a haláltermészetből - ez vár a sikeres jelöltekre.
"A megszabadulásra várók egy sötét kút mélyén tolonganak, egymást taposva, felfelé, a fény felé törekedve. Időnként fentről leeresztenek egy kötelet, az idők (korszakok) során 7-et (a Hét Szellem ereje)."
Háááát ...Amig a taposással vannak elfoglalva addig nem hinném hogy a kötelet észrevennék ...
Lám, az alkímiától "nem szabadulhatunk" a szimbolika, mitológia világában :)
Nagyszerű, hogy idézted a Gyöngy hímnuszt, ezt az oly sok kultúrában ismert "sztorit", mely, a gnosztikus lélek-megszabadítás mítoszát beszéli el (Gyöngy-énekként is ismert). A történet röviden annyi, hogy Máni (mert neki is van egy Gyöngy-hímnusza) elmeséli egy szép történetben, hímnuszban a lélek dalát. Egy valamikori királyi sarj Egyiptomba vetődését, és aki teljesen elfelejti származását (=a lélek elmerülése, megragadása az anyagi világban), majd fokozatos eszmélését (belső válasz a hívásra, elhívásra), és visszatérését = a tékozló fiú hazatér
: ez pedig ugye ismert a Bibliából! :)
De a legszebb, hogy rögtön utána Ariadnéról és a labirintról beszélsz.
A labirintusból kivezető aranyfonál, (Ariadné fonala) - nos, ezt is idézni szokták, mint beavatási jelképet. Az Alkémiai Mennyegzőben van egy igen érzékletes kép, leírás, Rózsakereszt Krisztián egyik álma; "A Hét kötél". (Johfra Bosschart meg is rajzolta művészien.)
A megszabadulásra várók egy sötét kút mélyén tolonganak, egymást taposva, felfelé, a fény felé törekedve. Időnként fentről leeresztenek egy kötelet, az idők (korszakok) során 7-et (a Hét Szellem ereje).
A labirintból kivezető aranyfonál itt tehát a kútba eresztett 7 kötél :)
"Labirintus zsarnok démonjai: ilyesmit nem lehet mondani csak úgy, odavetve, s erről beszéltem többször, s ha ez a megállapítás a valóban démoni, és annak is nevezett kabirokra (és fajtársaikra) vonatkozik, úgy a Babilon gonosz gyermekei sem lehetnek mások, mint Bérósszosz babiloni pap által említett ősidőkben feltűnt undorító féldémonok, az annedotuszok..."
Amikor Inanna leér az alvilágba, ott nem csupán iker-önmagától kapja meg az ítéletet, miután elfoglalta Ereskigál trónját, , hanem a 'hét alvilági bírótól' az Anunna-náktól (vagy elhíresültebb nevükön Anunnakik). Ők azok, akik távoztakor helyettesítő áldozatot kérnek tőle (miután Enki két küldötte feltámasztotta az élet-adó-víz és az élet-adó-növény segítségével): "Ki emelkedett fel valaha az alvilágból, ki emelkedett fel az alvilágból sértetlenül? Ha Inanna fel akar emelkedni az alvilágból, hát adjon valakit maga helyett." (ez lesz a eleuziszi módon meghaló-újjáéledő, az őszt és a telet az alvilágban töltő Dumuzi-Tammúz) Inanna távozásakor pedig 'gyerekrabló' és 'házasságtörő' testetlen démonok sorfala között halad el.
Vajon Bérosszosz Oannésze és annedotuszai, valamint az alvilági Annuna-k nem ugyanazon 'faj'-nak lehettek a képviselői? A mellékelt pecséthengeren valószínűleg Inanna-Istár látható, felül égi, alul pedig alvilági lényekkel övezve. Utóbbiak közül kettő halfarkot visel. Az illusztráció és a történet maga is szépen rámutat Inanna 'kétlakiságára', Vénusz kettős arcára, égi és alvilági, Inanna és Ereskigál összeolvadó alakjában.
De ha már a Kos-t keresem, keresem a bika-szörnyet is a Labirintusban. Amikor az alvilági kapuőr megkérdezi Inanna, mi okból van itt, ahol a madár se jár (Inanna mint látható, félig madár - vagy méh?), ezt válaszolja: "Mert Gugalanna úr, nővérem, a szent Ereskigál férje meghalt; hogy temetési szertartását megtartsam, hogy virrasztásán résztvegyek - ez az oka jöttömnek."
Eltekintve attól, hogy ezt a kommentárok csak fedősztorinak tartják érdemes figyelembe venni. Ugyanis 'Gugalanna úr' nem más, mint az 'Ég hatalmas bikája', Inanna teremtménye, akit pusztítani küldött a földre, akit a hős Gilgames öl meg, s az 'Égi Bika' mellé felhajítja a combját is (az égi Bikacomb, mint a Göncöl, Egyiptomból is ismerős toposz) Szóval megint azzal állunk szemben, hogy létezett egyfajta igen ősi, prehisztorikus szimbólum-és jelképtár, amiből a mítosz szerzők csemegéztek, és rejtélyes, vagy éppen szándékos és célzatos módon szerkesztették és permutálták ezt a halmazt újra és újra újabb mítoszokká, hogy titkos kódnyelvként misztériumaik hordozójául szolgáljanak.
Így már nem is annyira elképzelhetetlen, hogy a kost is az égi Kos felé érdemes keresgélni ebben az értelmezésben, hiszen a görögök szerint is az Aranygyapjú az Égi Kos (vagy a szereplése után az 'égre helyezett' kos, ahogy az a csillagképek esetében szokás) gyapja. A képen Phrixus('Göndör', akár csak a gyapjú), a híres aranyszőrű kossal, aki Colchis-ba repíti (vagy úsztatja?) a tengeren keresztül (a kos nemzője Posszeidon tengeristen, így van némi áthallás a másik égi szarvas lény, a Bak felé, Capricornus, avagy tengeri kecske, amit halfarokkal ábrázolnak), ahová megérkezvén a király neki is adja a lányát Chalciope-t, Médea testvérét, aminek tiszteletére Phrixus Zeusznak áldozza a kost. Phrixus négy gyermeke persze szintén ott van az Argonauták kommandójában.
És egy újabb megfejtésre váró jelkép: Dumuzi és a kosok.
Labirintus zsarnok démonjai: ilyesmit nem lehet mondani csak úgy, odavetve, s erről beszéltem többször, s ha ez a megállapítás a valóban démoni, és annak is nevezett kabirokra (és fajtársaikra) vonatkozik, úgy a Babilon gonosz gyermekei sem lehetnek mások, mint Bérósszosz babiloni pap által említett ősidőkben feltűnt undorító féldémonok, az annedotuszok...
(A himnusz szír fordításában a 19-20. sz-i európai fordítók a Sarbug szót rendszerint azonmód hagyták, de a sémiben hasonló szavak dörgedeznek, mint különféle elátkozott helyek megjelölései, s csak amikor előkerült az eredeti görög változat, lehetett egyértelműsíteni, ahol Sarbug van a szövegben, ott mindenhol az eredetiben Labirintus állt).
Biztosan jó pár pédát lehetett volna még idézni a Labirintusra, a belső szetélyt őrző sárkányra, az ott örzött kincsre stb., nem csak az ókor végi, hanem a középkori misztikus iratokból vagy alkimista könyvekből (v.leg bőven lehetnek példák).Főleg azokat tartom érdekesnek, melyek kiegészítik valamilyen módon az alapkoncepciót ill. olyan dolgokról beszélnek, melyekről a "feljegyzett" (vagy inkább fennmaradt) ókori forrásokból nem értesülünk. Ha ismersz hasonlókat még, nyugodtan írd be...
Én igyekeztem a legrégibb forrásokat, mítoszokat figyelembe venni, főleg, hogy az a koncepció, amit itt felvázoltam kezd fokozatosan kiterebélyesedni, s számos érthetetlen mítosz és legenda egészen jól beleilleszthető, annak ellenére, hogy első hallásra hihetetlennek hangzik...
Inanna alvilágjárása nagyon érdekes szöveg, régebben én is tanulmányoztam (de azt hiszem Gilgames és Illés kapcsán).
Kost én pld. nem találtam, írhatnék oldalakat a kosról, mint csillagképről, a kosfejű istenekről, repülő égi kosokról és a kos másfajta jelentőségéről. Igazából úgyhiszem, hogy a beavatottak jótékonyan meghagyták a népnek az Aranygyapjú kifejezést (akár Egyiptomban a "Hórusz-szemet"), s csak egy belső kör lehetett tisztában - s hogy valamennyire tisztában voltak vele, arra az ilyen utalások is derítenek némi fényt, hisz az argonauták mítosza szót sem mond ezekről- az Aranygyapjú valódi jelentésével. Pauszaniasz görög utazó beavatott volt, és igyekezett betartani a titoktartási fogadalmát. Útleírásában annyit azért elmond, hogy az Argonauták utazása hozzátartozott az ókori misztériumokhoz, és hogy Eleusziszban az Anya (Démétér) szertartásaiban elmesélnek egy mondát Hermészről és a kosról, de ezt nem volt szabad felfedni... (II.3.4).
[Az 1375-ös ún. Katalán-atlaszon Írország déli csücskétől balra látható Hy-Brazil kör alakú szigete, amit egy szigetgyűrű vesz körül.]
[Az Argó atlanti-óceáni útja (
[Dikaiarkhosz rekonstruált térképe]
[Pirossal jelöltem az Argó útvonalát, ahogy a Fekete-etnegrből átjutottak a Kaszpi-ba, majd innen a Jeges-tengerbe. Világoskékkek jelölve, ahogy abban az időben, az i.e. 4. évezredben milyen volt az a még melévő vízi út, amin haladtak.]
Vajon Bérosszosz Oannésze és annedotuszai, valamint az alvilági Annuna-k nem ugyanazon 'faj'-nak lehettek a képviselői? A mellékelt pecséthengeren valószínűleg Inanna-Istár látható, felül égi, alul pedig alvilági lényekkel övezve. Utóbbiak közül kettő halfarkot visel. Az illusztráció és a történet maga is szépen rámutat Inanna 'kétlakiságára', Vénusz kettős arcára, égi és alvilági, Inanna és Ereskigál összeolvadó alakjában.
Így már nem is annyira elképzelhetetlen, hogy a kost is az égi Kos felé érdemes keresgélni ebben az értelmezésben, hiszen a görögök szerint is az Aranygyapjú az Égi Kos (vagy a szereplése után az 'égre helyezett' kos, ahogy az a csillagképek esetében szokás) gyapja. A képen Phrixus('Göndör', akár csak a gyapjú), a híres aranyszőrű kossal, aki Colchis-ba repíti (vagy úsztatja?) a tengeren keresztül (a kos nemzője Posszeidon tengeristen, így van némi áthallás a másik égi szarvas lény, a Bak felé, Capricornus, avagy tengeri kecske, amit halfarokkal ábrázolnak), ahová megérkezvén a király neki is adja a lányát Chalciope-t, Médea testvérét, aminek tiszteletére Phrixus Zeusznak áldozza a kost. Phrixus négy gyermeke persze szintén ott van az Argonauták kommandójában. 
És egy újabb megfejtésre váró jelkép: Dumuzi és a kosok.