Már azt várom, mikor találja meg egy másik "beduin" egy barlangban Jézus "titkos naplóját", amit ő maga írt, oltári "titkokat" felfedve benne: s végre kideről -mert már az összes ezóparás tévéből ez árad-, hogy Mária Magdolna a csaja volt, vagy csak jártak együtt...
"Kezdjük sejteni, hogy 'ártatlan' meséink valójában hajdani felettébb szörnyű szokásokat őriztek meg..."
Ó, igen, a mesékkel soha nem foglalkoztak, így sok megmaradt romlatlan állapotában. Egészen a 18-19. századig nem is foglalkoztak összegyűjtésükkel. Ezek a mítoszokkal ellentétben nem foglalkoztak istenek ügyes-bajos dolgaival, történeti eseményeket se keressünk bennük. Ha belegondolunk a mítoszokat őseink folyamatosan alakítgatták, mikor melyik isten került előtérbe, felnagyítva vagy kisebbítve szerepét (lásd pld. az egyiptomi Széth esetében, vagy a görögöknél mondjuk a titánok szerepéről).
Bizonyos mesék -melyekre mondtunk itt pár példát- nem valamiféle történelmi eseményt rögzítenek, inkább valamiféle pillanatfelvétel, látlelet, szituáció egy olyan távoli korról, mikor az ember még préda volt és menekült valami sötét hatalmak elől. Szinte mindegyiken átjön a hajdani rettegés, és mindenki azt hiszi, ez nem velünk történt meg, csupán a képzelet játéka. Ezek átdolgozásával soha nem foglalkoztak, a görög és római költők is méltatlannak találták, hogy ezeket énekeljék meg, mikor ott voltak az istenekről, hősi királyokról szóló mítoszok, melyeket alapvetően igaznak és történetinek fogadtak el..., míg a meséket valami elképzeltnek, amik soha nem történhettek meg és pláne nem velük.
Éppen ezért némelyik hihetetlen régi időkre nyúlhat, abba a prehisztorikus korba, mikor még a földet idegen hatalmak bitorolták, az emberek közt félelmetes varázslók és boszorkányok éltek, az erdőből szörnyetegek jöttek elő, és olyan kultuszok éltek, melyeket a történeti idők embere már igyekezett elfelejteni...
****
Az emberevésről és emberáldozásról szóló mítoszokban és mesékben, nyilván nagyobb részt olyan elemek kapcsolódtak, mikor az emberek éhségből vagy rituális okokból megették egymást, mikor egy barlangban élő sárkánynak fiatal lányokat ajánlottak, vagy vészek idején gyermekeket öldöstek, de volt a háttérben egy szál, ami azon förtelmes lények szokásából eredt, kik a földön gyermekeket használtak arra, hogy életüket megfiatalítsák, öregedő sejtjeiket megfiatalítsák. Műhelyeik egyfajta bunkerek voltak, s ezek voltak az "emberhasznosító helyek". Az emberek ezt az alapvetően emberellenes cselekvést már csak hiányosan tudták értelmezni, saját egyszerű szavaikkal visszaadni ezen tevékenységet. Így ezekben a történetekben kevés a használható technikai momentum, viszont hajdani félelem és borzongás minduntalan átjön, és egy elképzelhetetlenül sötét kor romlottsága csapja felénk sugallatát.
****
Euszébiosz emesai volt, éppenséggel ennek lehet jelnetősége, de az emesai kő egy kúpos fekete kő volt (s valószínűleg meteorit). Ám ezen a vidéken, vagy pld. a főníciai templomok szinte mindegyikében őriztek egy fekete vagy zöld követ, mint szent követ. Viszont Damaszkiosz maga is járt Baalbekben (ami amúgy a nagy karavánutak kereszteződésénél volt). Az orszlán feltűnése kicsit ahonló, mint a nemeai oroszláné, melyről azt hitték mikor megjelent, hogy a holdból esett le. Viszont ha el is tekintünk a csodás jelenségekrőlről a kő megtalálásánál, még mindig ott volt ez a baalbeki baitülosz, egy kézzel fogható valami - (ilyen értelemben a Grálhoz sincs köze, bár van hasonlóság a leírásukban)- aminek leírása egyáltalán nem egy meteorité. Egyébként Temple magyar fordítója három araszt ír (66 cm) a gömb átmérőjének, ami a teljes közömbösséget mutat a régi mértékek iránt, hiszen az Cook-nál -amit fordítana- csak 3 tenyér (= 1 arasz) szerepel. De a meteoritok nem fehéresek, és színűket, súlyukat vagy nagyságukat sem változtatják, hangokat sem igen adnak ki. Photiosz püspök persze pogány babonának tudja be, de a leírás aprolékossága, megdöbbentősége, mindinkább arra mozdít, hogy Damaszkiosz az igazat írta le.
Ezen a vidéken sűrűn láttak tűgömböket, néha még a területre hatoló egyiptomi hadak is (mint azt a híres "Tulli-papirusz" leírja). Aphakai eseményekről is szóltam már:
Damaszkiosz Iszidórosz nyomán beszél a libanoni hegyekben található csodás kövekvől, a baitüloszokról. Phótiosz írja: „A szíriai Héliupolisz határába értek, Aszklépiadész –mondja az író [Damaszkiosz]- megmászta a Libanon hegyet, és számos szép követ látott, amit baitüliának vagy baitüloinak neveznek, amelyekkel kapcsolatban az ő istenkáromló szája csodás történeteket beszél.”
Itt már gondoljuk, milyen kár lehetett Damaszkiosz könyvének elkallódása, mert Phótiosz már ezekből a "csodás történetek"-ből egyet sem említ, csak mint pogány babonára utalt és magát Damaszkioszt többször "ostoba alaknak" titulálja. De nyilván nekünk ezek lettek volna a fontosak... Damaszkiosz azt mondja, Iszidórosz a baalbeki baitüloszt "daimóni jelegűnek tartja, s az ő értelmezésében a követ egy daimón mozgatja..."
Egyébként kétségtelenül a leghíresebb baitülosz az ókorban az emesai Elagabalus volt. Azt hitték az égből esett ide (ha meteorit volt, az igaz is) és a fény- és napisten, Mithrász lakozik benne...
Valóban nagyon érdekes ez az eset. Először is, Euszébiosz emesai volt, ahol szintén egy helyi szent kő kötődött El-Gabal Napisten kultuszához, akinek a neve a 'Hegy Istene'-t jelenti, és ez jelentős. Varius Avitus Bassianus római császár, akit később csak Elagabalusnak vagy Heliogabalusnak neveztek, maga is emesai főpap volt, és a követ Rómába vitette. A követ fekete kúpszerűnek írták le, tehát megint csak valami hasonlóról volt szó, mint Delphiben, Byblosban stb. Euszébiosz tehát valószínűleg nagyon is ismerhette ezeket a köveket. Amit elmond, az legalább részben teljesen mítikusnak tűnik, nem tudom eldönteni, hogy mi az, amit a mítoszokból merített, és mi az, amit ténylegesen láthatott. A törtenete eleje, miszerint kimenvén a hegyhez, amin Athéné temploma állt, egy oroszlánt látott nagy fényesség kíséretében, mítikusnak tűnik, hiszen itt teljesen az egyiptomi Aker-jelet láthatjuk, de a hegyen álló Athéné templom szintén hasonló képekhez vezet el; a krétai kígyóistennőt, akit Schenouda korábban már bemutatott, egy hegyen, oroszlánok közt ábrázolnak, akár csak az Aker fénylő napkorongját (és itt emlékezzünk, hogy Emesa istene El-Gabal a Hegy-Napisten), vagy a sumer Inanna, aki szintén oroszlánok között jelenik meg, és az ő esetében az oroszlánokat nagy baglyok is kiegészítik, amik Athéné állatai. A többit, amit elmond mint a Szent Kő Ministránsa, akárcsak mintha valami Grál híradást hallgatnánk; a rajta feltűnő cinóber betűkkel; kiegészítve azzal, hogy ez is tudott "prófétálni", mint a Trophónius-féle.
A Morgós 'naív etimológiát' persze csak humornak szántam, ettől eltekintve valóban nem lehet eltekinteni a világ minden tájékán meglevő hasonló történetektől, amik Európában leginkább a folklórban maradtak vissza. Az üvegkoporsók esetében megint csak tűrtőztetnie kell magát az embernek, hogy ne rögtön 'félrevezető'(?) modern párhuzamokkal hozakodjunk elő. Ha már mesékről van szó, érdemes elgondolkodni Piroskán is. (Csak mellékesen említem meg, hogy a névadó vörös köpenye állandóan visszatérő emblemeatikus-mágikus öltözet a vizsgált görög regékben, pl. Iaszónnak is ilyen bíbor öltözete volt). Ami a legérdekesebb a történetben, az a persze a helyi erdei szörnyeteg, akit mi mint a farkas ismertünk meg. Ha azonban átrágjuk magunkat némi globális néphagyományi anyagon, világossá válik, hogy ő is csupán az általános szőrös, emberevő erdei szörnyeteg európai 'racionalizált' formája. Guénon megjegyez bizonyos párhuzamokat, amik a segítségünkre lehetnek az egyes töredékes, vagy mára már elhomályosult mitologémák és folklór elemek értelmezése kapcsán. E szerint a görögök Titánjai az Aszuráknak felelnek meg (de említhetnénk tulajdonképpen bármely mitológia ellenistenségeit is, akik többnyire az alvilághoz köthetőek), a ráksaszákat pedig a kabíroknak(+ a már Schenouda által ismertett egyéb válfajaik) felelteti meg, de szerinte mindezek 'szimbólikus fajok'. Hogy belemenjünk kicsit a szörnytanba, a rákszaszák inkább az erdei emberevő szörnyeknek felelnek meg, és inkább óriások, mint törpék, de ettől eltekintve hasonló vonásokat hordoznak, mint görög társaik, pl. nagyhatalmú mágusok, és emberevők, emberrablók, akik bizonyos időközönként emberáldozatot követelnek (míg néhányuk jóságos és igen szép).
'Érdekes' módon, találunk teljesen más forásokat is arra, hogy valójában ez az emberevés Schenouda kifejezését használva valójában emberhasznosítás volt, és miképpen kapcsolódhatott össze a beavatási rítusokkal. Mircea Eliade az alábbiakat közli (Mítoszok, álmok és misztériumok): "A manjáknál és bandáknál létezik egy Ngakola néven ismert társaság. "A mítosz szerint, amelyet az újoncoknak elmesélnek a beavatás során, Ngakola hajdanán a föld alatt élt. Teste nagyon fekete volt, és hosszú szőr borította. Senki nem tudta, honnét jött, de a vadonban lakott, egy mocsaras vízfolyás mentén (...) Hatalmában állt, hogy megöljön valakit, majd új életet leheljen belé, sőt még jobb embert is tudott csinálni belőle." Az emberekhez fordult tehát: "Küldjetek hozzám embereket, megeszem, és megújulva hányom ki őket!" Követték tanácsait, de mivel Ngakola csak a felét adta vissza azoknak, akiket elnyelt, az emberek elhatározták, hogy bosszút állnak: "sok maniókát adtak neki, amihez köveket kevertek, így aztán sikerült legyengíteniük a szörnyet, s kés- és lándzsadöfésekkel meg tudták ölni." Ez a mítosz alapozza meg és szentesíti a titkos társaság rítusait. A beavatási szertartásokban nagy szerepet játszik egy lapos, szent kő: a hagyomány szerint ez a Ngakola hasából került elő. Az újoncot bevezetik egy kunyhóba, amely a szörny hasát jelképezi. Ott hallja Ngakola hangját, ott ostorozzák meg és vetik alá kínzásoknak; azt mondják neki, hogy "most bekerült a Ngakola hasába", és éppen emésztődik. A többi beavatott kórusban énekel: "Ngakola, vedd el mindnyájunk beleit, Ngakola, vedd el mindnyájunkmáját!". A beavató mester további próbatételek után végül bejelenti, hogy Ngakola, aki megette az újoncot, most visszaadta." Kezdjük sejteni, hogy 'ártatlan' meséink valójában hajdani felettébb szörnyű szokásokat őriztek meg, amikben még az olyan apróságok is passzolnak, mint pl. a kövek állandó jelenléte; Piroska meséjében is nehéz kövekkel ártalmatlanítják a farkast(akit persze nevezhetnénk akár Ngakolának vagy valamelyik ráksaszának). Mindez persze csak egy-egy eleme a globálisan elterjedt "szörny általi felfalatás" témájának, amiből kezdetben a 'szörnyek' profitáltak, de az emberek kezében, mint átalakító eljárás a beavatási halál és újjászületés egyik általánosan használt 'technológiai' operációjává vált, és különböző elemeit együttesen vagy elszórtan már említettük pl. Cerridwen-Taliesin és Médea praktikái kapcsán. A fentebbi afrikai történet szépen behozza a képbe a kövek témáját, amiknél legutóbb időzünk, és nem kell túlságosan megeröltetni emlékezőtehetségünket, hogy rájöjjünk, a felfalás és a kő a görögöknél is igen szoros kapcsolatban állott éppen Zeusz születése kapcsán. Sőt, a Szaturnusz által elnyelt és kihányt 'helyettesítő' kő az idők folyamán az alkimista Bölcsek kövének is egyik szimbólumává vált, amiről is Maier beszámol az Atalanta Fugiens XII. fejezetében. Az persze már csak a hab a tortán, hogy egyes források szerint ez a kő a Delphi Omphalos...
Hogy még egyértelműbbé tegyük, a beavatási, meghalási-újjászületési misztériumok földgolyószerte a részletekig menő egyezéseket mutatnak(és az egyik legérdekesebb kérdés, hogy ez miképpen lehetséges) egyfajta 'mesterséges megtermékenyítési és kihordási' processzus keretében, ismét idézem Eliade-t: "Mint látjuk, a beavatással minden újrakezdődik. Incipit vita nova. Olykor a második születés szimbolizmusa kézzelfogható gesztusokban is kifejezősik. Egyes bantu népeknél a kisfiú, mielőtt körülmetélnék, az "újból születés" néven ismert szertartáson esik át. Apja kost áldoz, majd három nap múlva beburkolja a gyereket az állat hashártyájával és bőrével. Ezt megelőzően azonban a gyereknek föl kell másznia anyja mellé az ágyba, és sírnia, mint egy újszülöttnek. Három napig marad a kosbőrben, a negyedik napon pedig az apa közösül a feleségével. Ugyanennél a népnél, a halottakat kosbőrökben, magzati testtartásban temetik el. Az állatbőr rituális felöltése révén történő misztikus újjászületés szimbolizmusánál, amely az ősi Egyiptomban éppúgy ismeretes volt, mint Indiában, most nem időzünk." Nem is régen rágódtunk itt erről korábban...
Hopp, találtam Robert Temple Kristálynap c. könyvében egy részt (450-51. old), ahol használja Cook könyvét, benne van a Phótiosz idézete is. Ez azért is jó, mert így viszont elérhető magyarul is. Viszont ez a magyar fordítás nem a legpontosabb, így mindenképpen jó, hogy azokat is idevettem... (Templét meg felesleges külön idézgetni, mert sokszor nem sok fogalma va arról, amiket leír).
"Szóval nézd meg, ezt a részt, mert korábban azt hittem, tektitekről van szó, amik valóban vannak a libanoni hegyekben, de ez valami más, amit Damaszkiosz elbeszél…" Ezt viszont sajnos nem találtam meg, csupán szűkszavú összefoglalásokat, amik repülő, beszélő tüzes köveket említenek.
Előljáróban:
Damaszkiosz görög újplatonista filozófus szíriai Damaszkuszban született 458-ban, 57 km-re Baalbektől. Előbb Alexandriában élt, majd Athénba költözött, ahol többek közt Iszidórosznál tanult, aki az Athéni Iskola vezetője volt. Ott éppen Damaszkiosz váltotta az iskola élén. Mikor I. Justinian császár 529-ben bezáratta az Athéni Iskolát, az utolsó nagy pogány tudós, Damaszkiosz és hat társa elhagyta Athént és a perzsa király udvárában próbáltak menedékre lelni...
Damaszkiosz hatalmas munkával megírta "Iszidórosz filozófus élete" c. munkáját. Ez nem maradt fenn, csak töredékesen, de még így is a legfőbb forrása a neoplatonista filozófusoknak és azoknak a harcoknak, melyeket a keresztény püspökök irányítottak az utolsó pogány filozófusok ellen. A bizánci korszakban azonban még meg volt a könyve, Agathias vagy a Szuda lexikon sűrűn idézgették, de a legfőbb forrás Phótiosz 9. századi bizánci tudós Myriobiblon-ja, annak is a 242. fejezete, mely Damaszkiosz könyvével foglalkozik és hosszasan kivonatol belőle részeket (Phótiosznak ez a része kétféle kéziratos másolatban is fennmaradt, és némi különbség is van a kettő között).
Damaszkiosz könyvének töredékeit a német Rudolf Asmus már kiadta, ez hozzáférhető: Damaskios, Das Leben des Philosophen Isidoros, 1911:
(Egyébként mindkét szöveg adja Phótiosz kétféle másolatét, de az eltérés nem jeletős). Szóval ebből a minket érdeklő részekből megtudjuk, hogy Iszidórosz Aszklépiadésszel bejárta egész Keletet. A 94. szakasz azt mondja Phótiosz, hogy Héliupolisz (Baalbek) határába értek, és Aszklépiadész megmászta a Libanon hegyet, ahol számos baitülosz található, melyekről csodás történeteket mesélt.
Majd egy nagy kihagyással Phótiosz folytatja a történetet a 203. szakaszban, ahol már részletesebben kezd a baitüloszról beszélni: „Én láttam –mondja ő- a baitüloszt a levegőben haladni. Néha ruhába burkolták, néha pedig a ministráns vitte a kezében. A baitülosz ministránsát Euszébiosznak nevezték..."
Phótiosznak ezt a fejezetét én sem találtam angolul, viszont A. B. Cook angol vallástörténész is foglalkozik a baitüloszokkal a Zeus: a study in ancient religion c. munkája III. kötetében, ahol van egy nagy rész a meteoritok kultuszáról. Idézi Phótiosz kivonatát is, ahol a baalbeki baitüloszról beszél Damaszkiosz (888-889. oldal):
Szóval leír benne egy arasz átmérőjű (22-23 cm) fehéres tökéletes gömböt, ami néha bíborba játszik, mint baitüloszt... de azt hiszem Cook rossz nyomon jár, mikor valamiféle meteoritnak gondolja...
Igen, valóban érdekes a "Hófehérke és a hét törpe" meséje, hisz nem a Grimm testvérek találták ki, hanem egy népmese változatot jegyezték fel. Egyesek megpróbálják a mese eredetét a 16. századba utalni, és Margarete von Waldeck-el magyarázni... de a történet változatait nem csak német földön, hanem a Balkánon, Itáliában, sőt a Kaukázusban is feljegyezték... és némelykről tudható, hogy régebbi eredetű a középkornál.
Mindenesetre nem nehéz párhuzamot vonni a kabirokkal vagy daktüloszokkal. A kabirok számát is leginkább hétre tették, és nagyon sokszor úgy jelennek meg a történetekben, mint a Nagy Istennő kísérői, szolgái, szeretői (akár a kelták Fehér Istennője). Nekik tulajdonították a bányászat feltalálását is.
A mesében a törpék bányászok, de ez a mese amúgy is tele van horrorisztikus elemekkel, akár a kabiroké. A vadásznak pld. ki kellene vágnia a hétéves Hófehérke szivét az erdőben, de egy szarvasét viszi helyette, amit a mostoha meg is eszik (Csipkerózsika eredeti meséjében a száz éve "alvó" lányt a királyfi sem csókkal ébreszti fel, hanem megerőszakolja. A lány gyermekeit pedig a királyfi anyja egyszerűen fel akarja falni).
Mikor megeszi a "mérgezett almát" a törpék egy üvegkoporsóba helyezik, de valójában a meséből is tudható, hogy az nem kimondottan "halálos méreg", hanem valami olyasmi, amitől "mély álomba" zuhan. Üvegkoporsóról még a Nagy Sándorról szóló beszámolókból hallunk, hiszen mikor testét Alexandriába vitték, ott egy üvegkoporsóba helyezték: egyiptomi alkimisták vették kezelésbe a testét, hogy ellenálljon az időnek (sőt, a koporsóba is -a hagyomány szerint- alkimista titkokat rejtő könyveket helyeztek). A kopt hagyomány is beszél azokról az időkről, mikor a Nagy Piramist még nem zárták le a rómaiak, és kincskeresők jártak a föld alatti termekben, ott üvegkoporsók alatt nyugvó "ép" halottakat láttak.
Különös elem még, hogy a koporsóban ilyen állapotban van Hófehérke éveket, mire a herceg jön és kimenti csókjával. S akinek még ez semm elég, el kell olvasni Grimm mesegyűjtéséből az "Üvegkoporsó" címűt (magyarul: 1957): egy szabóinas eltévedt egy erdőben, s talált egy kőfalat, azon egy ajtót, ezen behatolva egy csarnokba jutott, ahol nagy üvegkoporsót talált, benne gyönyörűszép lánnyal...
"Egyébként a „Morgos” névvel ő sem megy sokra, megkockáztatja, hogy talán fríg eredetű, de ez teljesen bizonytalan." Ebből is látszik hogy ezek az ókortudósok teljesen kutyaütők, hiszen bárki láthatja, hogy itt a hét földalatti bányász egyikéről van szó. Bár erre az elméletre térjünk vissza majd akkor, ha előkerülnek pl. Hapcios vagy Vidoros nevű daktüloszok...:-)
"Szóval nézd meg, ezt a részt, mert korábban azt hittem, tektitekről van szó, amik valóban vannak a libanoni hegyekben, de ez valami más, amit Damaszkiosz elbeszél…" Ezt viszont sajnos nem találtam meg, csupán szűkszavú összefoglalásokat, amik repülő, beszélő tüzes köveket említenek.
[Az ida hegyi barlang, mely közel ötezer évig "üzemelt", mint misztériumok helye, azaz a kereszténykor kezdetéig. És még is úgy szűnt meg, hogy alig tudunk valamit az ott folyó szertartásokból, rítusokból, mert az ókori szerzők rendre betartoták hallgatasi parancsukat...]
Érdekes a Püthagorasz megtisztításáról szóló rész. Annyit tennék hozzá javításként: Morgos valójában az egyik idai daktülosz volt, viszont egyedül Porphüriosz említi ezt a nevet. A másik érdekesség, hogy Morgosnak ezek szerint külön papjai voltak.
Az idai daktüloszok krétai barlangja már több mint hatezer éve szent hely. Kréta legmagasabb hegyén, az 2456 m magas Ida hegyen van, éspedig 1498 m magasságban. A mítosz szerint ebben a barlangban rejtegették a kurészek a csecsemő Zeuszt. 1885-ben és 1982-ben folytak itt ásatások. A fő barlang 40 x 50 méteres.
Amúgy szinte semmilyen forrásunk nincs az ókorban itt folyt szertartásokról, és ezért is értékes Porphüriosz beszámolója. Pythagorasz leírt egy természetes sziklából faragott oltárt a bejáratban, ami máig fennmaradt. A barlang belsejében volt Zeusz elefántcsontból faragott trónja (a barlangban találtak szétszórva elefántcsontdarabokat is). Az antik források szerint a barlang évezredeken át beavatóhely és orákulum volt.
Az Argonautica Orphica már az elején elbeszéli, hogy Orpheuszt Krétán beavatták az Ida-hegyi barlangban, ahol megtapasztalta a „korübantok bámulatos erejét”.
Hogy Trophóniosz barlangja alatt más járatok is vannak, fölöttébb elképzelhető. Többször említettem ilyen járatokat az orkhomenoszi királyságban. Az innen pár km-re lévő Laphüsztion hegyen pedig lejárat volt az alvilágba a hagyomány szerint.
Porphüriosz meteoritikus mennykövet ír (eredetiben: keraunia), valószínűleg ez az lehet, aminek mondja: egy meteoritdarab. Sok ilyet tiszteltek az ókorban. Maximilian Mayer német ókortudós a Porphüriosz által említett villámkőre (ami egy baetyli) azt írja, talán Rhea istennő szent tárgya lehetett a krétai barlangban. Egyébként a „Morgos” névvel ő sem megy sokra, megkockáztatja, hogy talán fríg eredetű, de ez teljesen bizonytalan.
Szótakosz i.e. 3. századi szerző kétféle kerauniáról, azaz mennykőről beszél: vörös és fekete. Ez utóbbi változat fekete és kerek, s szentnek tartották. A tudósok rendszerint meteoritot látnak benne… Ókori nevük még a baitülosz volt, de később már mindenféle szent kőre alkalmazták, de eredetileg a szent kövek egy fajtája volt (melyek képesek voltak maguktól mozogni).
Hogy ezek a villámkövek közt, mások is elbújhatnak, mint közönséges meteoritok vagy tektitek, javaslom nézz bele Damaszkiosz könyvébe, ami Iszidórosz filozófus életéről szól. Ebből megtudjuk többek közt, hogy mikor Iszidórosz és Aszklépiadész a libanoni hegyekben számos baitüloszt látott, melyekről ez utóbbi sok csodálatos dolgot mesélt… Szóval nézd meg, ezt a részt, mert korábban azt hittem, tektitekről van szó, amik valóban vannak a libanoni hegyekben, de ez valami más, amit Damaszkiosz elbeszél…
Trophóniosz és testvére, Agamedész híres építészek voltak. Nem csupán Hürieosz kincseskamráját és Apollon delphi templomát építették, hanem: pld. Thébaiban Amphitryon házát, Apollón szentélye Pagasaiban, Augesziasz kincsesháza Ellisban,
Porphüriosz najádok barlangjáról szóló munkáját nem rég magyarul is kiadták: Pogány teológia, Bpest, 2004 (ezen belül: Porphüriosz: A nimfák barlangja az Odüsszeiában, Lautner Péter fordítása).
Hááát..nem tudom ..de szerintem itt a tudományos indokok eléggé meggyőzőek .De hát miért lenne az problémás ha ők ennél jóval előbb már idejöttek volna ? Nem lett volna kötelező itt úgy élniük hogy a földiek is tudjanak róla.Tehát néhány ezer évvel ezelőtt akár simán mondhadták volna azt hogy csak most jöttek le .
Annyit helyesbítenék a sztorin, hogy úgy látom, a fordítások inkább szárazságot, mint járványt említenek, és Pausanias leírásában a legöregebb küldött találta meg a méhraj nyomán a orákulumot. Amiről sajnos nincs információm, hogy mi lehetett; Delphiben ugye ott volt az Omphalos, lehet, hogy itt is valami ilyesmiről van szó, de valóban, ahogy mondod, a fejlevágás és jóslás elég gyanúsan egy újabb jósfejre utal. A kettő persze nem zárja ki egymást, hisz az egyiptomi esetből láttuk, hogy az 'omphalos' alak, a lépesméz és Osiris(vagy Hathor) feje ötvöződhet egyetlen artefaktban.
Porphyrios írja a Pythagoras Élete-ben: "Krétára menvén Pythagoras beavatást kért Morgos, az egyik Idai Daktylos papjaitól, akik megtisztították őt a meteor mennykővel. Reggel hason fekszik kiterítve a tengerparton; éjszaka egy folyó mellett, fekete bárány gyapjújával övezvén. Alászállván az idai barlangba fekete gyapjúba burkolódzván, huszonhét napig maradt ott a szokásnak megfelelően; Zeusznak áldozott, és látta a trónt, amit évről-évre készítenek neki. Zeus sírboltjára Pythagoras felvésett egy epigrammát, "Pythagoras Zeusnak", ami így kezdődik: "Zeus fekszik itt halva, kit az emberek Jupiternek neveznek..." " Porphyrious már sajnos nem annyira szószátyár, mint Pausanias, mindenesetre itt is valami hasonló chtonikus beavatás misztérium zajlott. Érdekes volna tudni, hogy mi is volt valójában ez a 'mennykő', és miképpen tisztítottak vele... Érdekes újból megemlíteni, hogy a ravasz Tyanai Apolloniusz egy egész 'könyvtárnyi' táblával tért vissza állítólag Trophonius orákulumától, pythagoreus szentenciákkal telve. Több esetben beszámolnak arról, hogy a delikvens nem ott tért vissza, ahol bekúszott, és akár több nap is eltelt, mire újra előkerültek (a legenda szerint ebben Apolloniusz tartotta a rekordot, akit a szentély papjai be se akartak engedni... hogy ennek mi oka lehetett, az egy pikáns kérdés). Én azt gyanítom emiatt, hogy Trophonius földalatti szentélye valójában egy már meglevő barlangrendszer fölé épülhetett - Schenouda mondja is, hogy a myneaiak vagy pelaszgok, és még ki tudja kik, ősidők óta ástak errefele -, ahol ott várakozott ez az ottfelejtett(?) 'pszichoaktív' ketyere (omphalos, műfej, xoanon, 'mennykő' vagy ki tudja hányféleképpen nevezhetőek). A delphi Pythia (vagy inkább a mögötte álló papok) nyílván tudott erről egyet-mást, egyrészt mivel nekik is volt egy artefaktjuk, másrészt a legenda szerint a delphi templomot is Trophoniusék építették...
Hyrieus király kincseskamrájában Trophonius levágta testvére fejét (miután azt megmarta ott egy kígyó), hogy ne derüljön ki az igazság (hogy lopni mentek), ám mégis menekülőre fogta a dolgot. A naív mese mögött, ami egy népi monda lehetett, éppen megbújhat egy ezoterikus tartalom is, vagyis egy modern értelmezés.
A két testvér az orkhomenoszi Erginos király fiai, minüasziak, akár az argonauták és híres építészek. Tegyük fel, hogy Hyrieos király kincse tkp. nem volt más, mint egy "automata fej". Ezekről már írtam hosszabban, még a középkorban is voltak alkimisták, akik dicsekedtek ilyenekkel. Volt ilyen Orpheusznak is, és sokat a varázslók jóslásra használtak. II. Szilveszter pápáéról feljegyezték, hogy válaszolt a kérdésekre. Ezeket az automata fejeket csak nagyobb alkimista központokban lehettek képesek előállítani az ókorban, mint az egyiptomi Héliupolisz vagy a krétai Daidalosz-féle iskola (a középkoriak is v.leg még az ókorból fennmaradt relikviák voltak).
Tegyük fel, hogy Hyrieus király kincsesháza csupán egy ilyennek épült, és Trophóniosz sem a testvére fejét vágta le, hanem egyszerűen ellopta a kincsesházból a "fejet".
Viszont a héliupoliszi mérnököket, alkimistákat és építészeket kígyópapoknak is nevezték. Trophóneusz is megjelenik agathodaimónként, azaz kígyó alakban. Azt mondják Lebadeába menekült, ahol "elnyelte" a föld. A hely később orákulumként üzemelt. Ez a hely az orkhomenoszi királyság szent hegyének, a Laphüsztionnak szomszédságában található. Még az ősidőkben a rejtélyes pelaszgok óriási föld alatti csatornát vájtak Lebadea és Korinthosz között.
Trophónios barlangjának szent kígyóinak a hívek mézeskalácsot vittek ajándékul.
Valahol már megjegyeztük, hogy a méhkas tkp. önmagát adta arra a szerepre, hogy hasonlatként használják az alkímiai kemencére: a méhek mézet termeltek, míg az alkimisták aranyat...
A beavatott Pauszaniasz rendszerint igyekezett hallgatni a misztériumokról, de néha többet szól el, mint sok elődje.
Érdekes észrevétel: "mintha csak Lequeu Trophonius mesterséges barlangját álmodta volna papírra apróbb kiegészítésekkel és egyiptizilásokkal."
Majd írod: "Érdekes eltöprengeni rajta, hogy Lequeu vajon közvetlenül Pausaniastól meríthetett, vagy valóban élt még a SzK.-n belül a földalatti-orphikus misztériumok emléke."
Szerintem a 18. században már semmiképpen nem élhetett ennek emléke, csakis régi forrásokból tudhattak erről. Ha ugyanis ismerték volna a sz.kőművesek, akkor az előtte lévő közel másfélévezredes kihagyással mi van? Ha meg titkossan művelték volna ez a 18. században úgy Lequeu hogyan rajzolhatta volna azt le?
Inkább az van, hogy elég egy sz.kőmőves lexikont elővenni, hogy a 18. sz-i újsütetű sz.kőművesség szinte szellemi fogódzóként kapaszkodott az ókori misztériumokba, Egyiptom csodáiba. Igyekezett átvenni szimbólumaikat, leutánozni misztériumaikat, de csak úgy, hogy Apuleiust, Proklost, Jamblikhosz és más efféle szerzőket olvasgattak, akik hosszabban írtak ezekről a misztériumokról és szokásokról.
Lequeut pedig módfelett érdekelték ezek a dolgok, s kutatta az ókori építészet titkait, ókori technikákat. Talán látott akkoriban még olyan kéziratos ókori munkák másolatait, melyek mára elpusztultak, s innen vehette Porsenna mauzóleumának rajzát is.
A rajz amit ott adsz Lequetól, és azon egyiptizálást is látsz, nem véletlen, mert valóban az is. Erről már megírtam egyszer a választ:
Mert Lequeu rajzának Terrason abbé 1731-ben kiadott könyve szolgált alapul, ami Séthos egyiptomi herceg kalandjairól szólt. Ebben van, hogy Orpheuszt beavatják a Nagy Piramis alatt. Viszont, az sem lehet véletlen -mint írod- , hogy megdöbbentően hasonlít a Trophóniosz barlangjára is. Mintha az lebadeai és a gízai föld alatti bunker egysémára készült volna...
Hogy Hyrieus volt Orion "apja" ... erről tkp. nem is hallottam eddig, de eléggé meggyőző első ránézésre, amit írsz, hogy az egész jelenet "alkímiai szimbólizmust takar", s arról tudott Majer is.
Találtam egy érdekes adalékot a 'Tüzes kemence' toposzához. Nem emlékszem hogy előkerült-e ez már Pausanias kapcsán. Mindegy, legfeljebb felevelenítjük, nagyon-nagyon érdekes kapcsolódási pontok vannak benne.
Trophonius-ról van szó.
A monda szerint Trophonius és Agamedes egy az 'Építészek céhébe' tartozó testvérpár voltak, akik egy kincseskamrát építettek Hyrieus királynak. Azonban, építettek ehhez egy titkos bejáratot is, amin keresztül ellopták a király kincsét, az azonban csapdát állított, amibe Agamedes bele is esett. Trophonius ezért levágta testvére fejét, hogy a király ne állapíthassa meg annak személyazonosságát. Trophonius ezután egy lebadaeai barlangba menekült, ahol a szó szoros értelmében 'elnyelte a föld'. Nyugvóhelyét a derék lebadaeaiak csak akkor lelték meg, amikor a delphoi orákulum tanácsára fejveszte próbálták megtalálni, mivel a jóslat szerint ekkor szűnne meg a közöttük tomboló járvány. A helyre végül egy pásztorfiú lelt rá, aki egy méhrajt követve leereszkedett egy lyukon keresztül a földbe. Méz helyett azonban Trophonius daimonjára lelt rá (ez viszont nyilván kapcsolatban áll a méhkas szimbólumával, ahogy azt a 17. századi illusztráció jelzi is). A járvány elült, és a helybéliek egy csodás jóshellyel gazdagodtak.
Pausanias beszámol a lebadaeai Trophonius orákulum misztériumairól: "Mielőtt a hívő ténylegesen leereszkedhetne az orákulum hasadékába, el kell töltenie néhány napot egy házban, ami Agathos Daimon és Tyche szentélye; ezután megtisztul és áldozati húst eszik. Miután megvizsgálták az ómeneket és fekete kost áldoztak egy árokban, a jóslatra várót megmossák, bekenik olajjal, és egy pap 'vizek forrásához vezeti őt, melyek egymáshoz nagyon közel erednek, és innia kell abból a vízből, amit Feledésnek neveznek, és ezzel elfeled mindent, ami eleddig az elméjében volt, azután iszik egy másik vízből, amit Emlékezésnek neveznek, és ettől emlékezni fog mindarra, amit alant lát majd.' Megmutatnak aztán neki egy képmást, amit Daedalus készített, vagyis egy igen régi xoanon-t, és amit csak azoknak mutattak meg, akik kifejezetten Trophoniost készültek meglátogatni; ezt imádja és ehhez imádkozik, és aztán lenvászon lepelbe - még egy orphikus jellegzetesség - öltözik, hajszalaggal övezi fel magát és a vidéken szokásos cipőt vesz, így járul az orákulum elé. Az ezután következő rituálé természetesen az alvilágba való leereszkedés, az ember lemegy egy kemence alakú mélyedésbe, ami egy igen kimunkált mesterséges hasadék, és egy lyukon keresztül, a lábánál fogva megforgatják, miközben hallja és látja 'mindazt, ami eljövendő', aztán lábával előre feljön, és a pap egy székbe ülteti, melyet az Emlékezés helyének hívnak, és ami a szentély közelében van. Kikérdezik, és amikor megtudtak mindent, amit akartak, átadják barátainak, akik a rettegéstől megszállt és és eszméletlen testet Agathe Tyche és Agathos Daimon házába viszik, ahol azelőtt is lakott. Itt magához tér, és megkönnyebbüléssel halljuk, hogy ismét képes lesz nevetni."
Valóban egyértelmű, hogy itt is az orphikus-túlvilági misztériumokról van szó (ennek részleteibe most nem megyek bele), amit itt érdekes módon az orákulum céljaira használnak fel. Egyéb híradások is szólnak igen érdekes beavatási víziókról ezen a helyen. Annyi bizonyos, hogy aki csak lement oda, holttá dermedten jött fel onnan. Lebadia-ban még ma is ott folyik az Erkina folyó, amit a helyi Styx-nek tekintenek, és mellette a Lethe és a Mnemosyne forrása, amivel megint csak az Y-hoz és a 'vizek összefolyásához' értünk vissza. Tyanai Apolloniusz is járt e helyen, és azt állítja, Trophonius Pythagoreus filozófiát vallott (ami néha csak nehezen megkülönböztethető a orphikus misztériumoktól).
Viszont nekem rögtön eszembe jutott Lequeu földalatti beavatási terme. (Itt volt erről szó). Mintha csak Lequeu Trophonius mesterséges barlangját álmodta volna papírra apróbb kiegészítésekkel és egyiptizilásokkal. Ugyanúgy megvan a föld alá vezető járat, a kemence, egy vízmedence a vízpróbához, és végül a neofitát felhúzzák az istennő szobrába, ahol ott találjuk az Emlékezés és a Felejtés vizeit. Érdekes eltöprengeni rajta, hogy Lequeu vajon közvetlenül Pausaniastól meríthetett, vagy valóban élt még a SzK.-n belül a földalatti-orphikus misztériumok emléke. (Az emlékezés és a felejtés vizei egyértelműen utalnak az orphizmusra).
Hyrieus királyhoz visszatérve, állítólag Herodotosz egy nagyon hasonló történetet mond el, csak éppen az egyiptomi Rhampsinitus királyról, így némelyek egyiptomi importnak tekintik, míg mások szerint őshonos Minyae történet. Érdekes, hogy egy másik változat szerint nem Hyrieusnak, hanem Auegasnak építik a kincseskamrát, akit Ovidius Medea második férjének tesz meg.
Hyrieus azonban azért is érdekes, mivel a monda szerint ő volt Orion 'apja'. Pontosabban nem ő, hanem három isten, akik megszánták a gyermektelen Hyrieust, és egy áldozati bika bőrébe vetvén magjukat, azt tanácsolták neki, hogy ássa azt el a földbe. Ebből született meg aztán Orion, a 'filozofikus gyermek'. Erre már utaltam itt, miszerint a nonszensz történet nyilván alkímiai szimbólizmust takar, amit Maier elemez is az Atalanta Fugiens-ben. És persze mindez eléggé hasonlít Pasziphae kalandjára is, felcserélt szerepekkel...
az sosem merült fel, vagy kapott nagyobb hangsúlyt, hogy a korábban élt emberek fejlettebbek voltak? Sok téren... Nekem csak gyanúm ez, és ismerve kicsit az ember jellegzetességeit, az tuti h fáj elismerni, h gyengék vagyunk :D
Ott volt a vidóban a 150 ezer éves arany bánya feltevés. Ki lehet dobni a tankönyveket a franszba :D milyen kőkor, bronzkor, vaskor? :D
Én sosem ragaszkodtam a földönkívülis 3d party teóriához. Régebben azt mondtam, kb ekvivalens az esélye szerintem, hogy itt fejlődött ki egy fejlett civilizáció az őskorban vagy az űrből jött. Azonban ha pl. ezt a topikot figyelmesen tanulmányozod, követted (bár tudom nem kis munka a több ezer hsz-t átnyálazni), akkor a mérleg nyelve a földön kívüli eredet felé billen el, szerintem legalábbis, és persze mint mindig: szigorúan teoretikusan...
Érdekes film volt. Ami valahogy zavar, az az hogy minden nehéz kérdésre rögtön az a válasz h földönkivüli. HA feltesszük, h nem fejlődünk, hanem visszafejlődünk, akkor nem is fogjuk tudni másképp érteni. ( szikla és barlang rajzok állítólag idegeenkről, mi meg filmeket csinálunk idegenekről, mi a külömbség? :D )
A cholulai piramisról beszél Cremo a Vénusszal kapcsolatban (kár hogy régészek és tudósok nem nyilatkoznak a kérdésben, mert a filmben szereplők egysem az, bár könyveket adnak ki rendre, melyeket én ódzkodok olvasni, vagyis inkább nem is érdekelnek).
A cholulai piramis jórészt agyagtéglából épült, csak a lépcsőit burkolták kövekből. Ilyen alapon nehéz is a mexikói piramisokat "nagyobbnak" titulálni a gizai piramisoknál (a kínai földből hányt piramisokról nem is beszélve), s tudva, hogy a mexikói piramisok közt számos olyan is van, aminek tkp. egy természetes domb rejtőzik a belsejében, amit csupán kiegészítettek.
Egyébként a monda szerint Xelhua óriás építtette Tlaloc emlékére, kinek anahuaci hegyi barlangjában hat testvérével átvészelte a vízözönt. De az istenek meteoritesőt küldtek az építőkre és leálltak a munkával (valójában csak az i.e. 3. században kezdték építeni a régészek szerint). Mikor Humboldt 1803-ban itt járt, még akkor is mutattak neki egy ilyen égből leesett meteoritot, amit szent kőként tiszteltek. José da Acosta atya pedig a 16. században még a saját szemével látta, hogy a cholulai Quetzalcoatl piramistemplom udvarán milyen csodálatos fesztiválokat tartottak a pogányok; ekkor felállítottak a tér közepén az isten bálványszobrát, amihez messze vidékekről, nyomorékok és betegek érkeztek, gyógyulást remélve a bálványtól. Xelhua óriást kapcsolták a Vénusz bolygóhoz (míg a testvéreit a többihez).
******
[Az első képen az El Tigre piramis rekonstrukciója, a másodikon a La Danta, alul látható az összehasonlítása a gízai Nagy Piramissal]
Viszont ettől sokkal érdekesebb felfedezések történtek nem is olyan régen, a guatemalai El Miradorban felfedezett ősi maja város. Ez a maja Óbirodalom területe. A várost i.e. 600 körül kezdték építeni, de 650 évre rá, már el is hagyták. Az őserdő vegetációja teljesen benőtte a területet, úgyhogy amikor 1926-ban repülőgépről látták, inkább fákkal benőtt kialudt vulkánoknak tűntek.
A város tele van romos piramisokkal 10 méterestől a 30 méteresig, de van két hatalmas is. Az El Tigre talajszint feletti magassága 55 méter, de az ásatásokból tudjuk, hogy az igazi alapzata mélyen a föld alá nyúlik, ami alapján 80-90 méteres is lehet. Eddig a Tikalban lévő egyik piramist tartották Amerika legmagasabb prekolumbián építményének a maga 64 méterével.
Viszont a La Dantának (Tapirnak) nevezett piramis 72 méter magas, 320x600 méteres alapon, s 2,8 millió köbméter térfogatával előzi a Nagy Piramist. Viszont az egész piramiskomplexum egy újabb, hatalmas alépítményen áll, s ha azt a piramis részének tekintjük, úgy a világ legnagyobb piramist láthatjuk benne: a magassága 172 méter, azaz 25 méterrel lekörözi a gízai Kheopsz piramist. A régészek a megdöbbentő felfedezések előtt óvatosan igyekeznek nyilatkozni, viszont a piramisok teljes feltárására se pénz, se mód nincs.
A 2003 óta óta itt ásató Richard Hansen amerikai régész Amerika legrégebbi nagyvárosát látja Miradorban. Olyan szerkezeti elemeket találtak legújabban (2009-ben), amikre korábban azt hitték, hogy csak ezer évvel később voltak képesek a maják, a már Újborodalom néven emlegetett területen. Hansen más rejtélyekbe is botlott, amik egy kifejezetten magasszintű civilizációra vallottak. Hansen azt is mondja, hogy Mirador volt a Kan Királyság, azaz a mítikus "Kígyó Királyság" központja, az évezredekre elveszett város...
Ezen a filmen is szerepel Hansen, és látható Mirador rekonstrukciója is:
Az etruszkoknál Ariadné neve Areatha és a férje Fufluns (az etruszk Dionüszosz), azaz nyoma sincs Thészeusznak. Mivel szerintem a történeti Thészeusz athéni király szerepét, mint Ariadné férjéét csak az i.e. 7-6. századtól kezdték a költők és logográfusok a mítoszhoz kapcsolni (Hésziodosznál még Dionüszosz felesége). Ez nem más, mint egyfajta utolagos megszentelése annak a jognak, hogy az akhájok jogosan vették birtokba annak idején Krétát, rombolva le a már akkor is elgörögösödött krétai kultúrát. Ariadné anyját, Pasziphaét -írja római Hyginus-, maga Venus inspirálta a természetellenes vonzodásra egy különös lény iránt, mely kapcsolatból Minotaurosz született.
Ezen tálon lévő műalkotást az etruriai területen találták, görög munka, de etruszk megrendelésre készült az i.e. 4. században. Már azért is érdekes, mert görög földön nincs hasonló. Ott általában fenevadként, brutális szörnyként látjuk Minotauroszt, akit anyja, Pasziphaé eltaszított magától... Kedvelt ábrázolás volt a klasszikus kortól, amit Thészeusz ledöfi Minotauroszt... s nézve a képet...tehát volt egy másik, titkos hagyomány, és a művész ebből merített.
Elég sokat írtam arról, hogy Kolkhisz, az Aranygyajú, az argonauták és Médeia szerepe összefügg a krétai Labürinthosszal, mely útjuk fontos állomása volt.
A tál festője olyan képet másolt, ami egy nagyon ősi krétai templomból került görög kézre, görögösítve a királynő alakját. Nem lehet nem észrevenni a királynő óvatos gondoskodását, babusgatását a kis szörnyeteg felé, nyoma sincs a görög mítoszokból ismert szörnyülködésnek, idegenkedésnek vagy éppen gyűlöletnek. A kép eredetije még érdekesebb lehetett, már csak azért is mert annak egy másik részlete ott kidolgozottabb lehetett, ugyanis a királynőn és Minotauroszon kívül egy három lábú üstszerű valami van még a képen, teljesen kihagsúlyozva (ha eltekintünk a lábánál lévő hattyútól, ami a hüperboreuszi Apollón szent állata volt). Hasonló "üstöt" fedezett fel Nolanus Biagio 2. táblaképén, a sziklák előtt álló alakok közt (és nem csak a formályuk közt lehet hasonlóság).
Nem lehet nagyon kétségünk affelől a kép eredetije a krétai Labirintus legbelső, titkos kamrájában lefolyt jelenetet mutatott, aminek ábrázolását a krétai érmekészítők nem ismerték vagy valamiért ódzkodtak megmutatni... Ezen a helyen ölte meg Thészeusz is Minotauroszt, mely helyet a bizánci Szuda lexikon "elrejtett barlangnak" nevezi a labirintusban.
Hozzáteszem az egész történethez, hogy a modernkori klasszikafilológia csak feldolgozza a mítoszokat, értelmezni már ily módon nem tudja. Éppen ezért találtam kevés nyomot náluk számomra. A görög-római mitológia leghatalmassabb gyűjteményéhez, Roscher híres hétkötetes enciklopédiájához fordultam. Melyben Wolfgang Helbig német klasszika filológus (1839-1915) írt egy tanulmányt Minotauroszról, ennek vége felé Minotaurusz-Kronoszt, mint alvilági istent, a Labirintus lakóját mutatja be, kinek emberáldozatok kellettek. Túltéve magunkat azon, hogy a tudós a szokásnak megfelelően valamiféle korai föníciai kolóniával operál, végre Helbig összekapcsolja Porphüriosz értesülésével, hogy a krétai kurészek az ősidőkben "Kronosznak" fiúgyermekeket áldoztak, talán éppen az alvilági Labürinthoszban...
Az isteni Ovidius mondja a knósszoszi labirintusról:
"Hát idezárta [Minos] a fél-ifjú, félig-bika szörnyet,
mely jóllakva kilenc évenként Attika-vérrel
kétszer..."
Ugyan mire volt olyan büszke a képen Pasziphaé királynő...?
Igen, az érméken szvasztika formájúnak van mutatva a labirintus.
Mindenesetre azt gondolom, hogy mikor a knósszoszi pénzérméken az i.e. 3. század elején megjelentek a mitikus labirintus képei (sokszor a másik oldalukon a Minotaurosz képével)...akkor már az embereknek sokismeretük nem igen lehett az egykori építmény belső szerkezetéről. Viszont találhattak a szigeten régi, titkos ábrákat, melyek a építményre vonatkoztak. Ezek valamennyibenátkerültek a pénzekre. Hogy a belseléyt a labirintusnak a pénzverők nem ábrázolták, vagy elmismásolták, legalább annyira a rejtélynek, mint a viszolygásnak tulajdonítható, tekintve, hogy a belseje gyermekmészárlások helye volt.
Én azt gondolom, hogy a knóssziszi Labürinthosz valamikor 6-7000 évvel ezelőtt épült, és az a technicista csoport emelte, kik külön kasztot képeztek a krétai kurészeken belül. Őket nevezte a hagyomány általános néven "Daidalosznak" (ahogy a görög hagyomány egyszerűen "Minosznak" nevezte az összes krétai uralkodót). Ezt a csoportot hívták segítségül a föníciai Baalbekben Baal palotája megépítéséhez.
A lényeget már leírtam róla, hogy alkimista műhely, alkimista beavatóhely, emberhasznosító gyárrészleg volt. A minoszi korból (i.e. 1600-1200) fennmaradt írásos emlékeken -miután 1952-ben a Lineáris-B írást megfejtették- olyan utalásokat találunk, melyek több olyan közhelyet elvetnek, amiket a görög mitoszokból ismerünk. Ezekben Ariadné Minosz király lánya, aki beleszeret Thészeuszba, akiből később Athén királya lesz ( rodoszi Kasztór ókori kronográfus szerint Thészeusz i.e. 1234-1204 között volt király). De az utalásokból nyilvánvaló, hogy már két évszázaddal korábban is már Ariadné, mint a Labirintus Úrnője szerepel, egy istennő, akit kígyókkal ábrázoltak, a kurészek nagy Istennője, kit körbevettek a félszerzet kísérői. A Labirintust a szövegek "Daidalosz szentélyének" is nevezik. A krétai pénzérméken Ariadné is feltűnik:
[Ariadné a naxoszi barlangban; nézzétek meg a két kis daimóni lényt ágya mellett...]
Minutaurosz egy félresikeredett kísérlet hibrid lénye, egy idegen, aki legalább annyira tekinthető beavatónak, mint emberhúsra szomjazó szörnyetegnek. A Labirintus belső titkos szobájában él, mert szervezete talán képtelen volt elviselni a földi atmoszférát.
Hogy a Krétai Labürinthoszt és a "történetünk" szereplőit, Minotauroszt, Ariadnét, Daidaloszt olyan régre helyezem, annak egyszerű a magyarázata: a krétai korai szövegekben már ezek mitikus lények, tehát 3500 évvel ezelőtt is! Viszont a krétai irás is csak az i.e. 2. évezredben jelent meg az ún. minószi civilizációban, mely civilizáció kezdete ie. 2800 körülire tehető és nagyon valószínű, hogy már így tekintettek ezekre ezen civilizáció kezdetén is, ugyanis a minosziak civilizációja alapvetően békés volt, építkeztek, földet műveltek, hajóik járták a tengereket. A régészek mindezidáig nem találták nyomát, hogy rendszeresen gyakorolták volna az emberáldozást vagy ilyen embertelen szokásokat.
Mivel az állandó letelepedés i.e. 7000 körül indult meg szigeten, és az ókori történetírók szerint ekkoriban egy primitív nép élt itt (az eteokréták), majd nem sokra rá a varázsló telkhinek egy csoportja érkezett a szigetre, kiket ott kurészeknek neveztek. Ők uralmuk alá hajtották ezeket a primitív őslakókat. A minoszi civilizáció korszaka (főként a líbiai és anatóliai bevándorlások nyomán ) csak sok évszázaddal később következett be. Viszont ezekről a kurészekről feljegyezték, hogy a hagyomány szerint gyermekáldozatokat követeltek az emberektől. Úgyhogy -még több más utalást is fegyelembe véve- írtam, hogy a mítosz ezekben az időkben (minimum i.e. 3500 előtt) keletkezett, amikor ténylegesen megépült a híres knosszoszi Labirintus, mely már a minoszi időkre is csak jórész romos állapotban lehetett, s amikor azokat a pénzeket verték, már a helyét sem tudták régen... Tehát semmi köze a Labirintusnak a minószi Krétához, vagy ahogy a régész Evans hitte, a knósszoszi királyi palotához...
Egyébként az akkori pénzérméken nem csupán szvasztika formájúnak ábrázolták a labirintust, hanem elég változatos formákban, amiért is írtam, hogy ekkorra már az első kézből kapott információk elvesztek, de a pénzverők még régi emlékekről valamilyen részletekkel még mindig tisztában voltak...
"Sikerült pont azokat a részeket kiemelned Kerényitől, melyek roppant meggyőzőek, elgondolkodtatóak illetve további adalékul szolgálnak" Törekedtem, hogy kissé 'tendenciózus' legyen. :]
Van még két csemege, amit nem is citáltam még elő a Kerényi szövegből:
"Knóssosi pénzérmék a Kr. e. 5. század óta sajátos jellel utalnak a labyrinthosra: négy meandermintát látunk, amelyek úgy vannak összeillesztve, mint a szélmalom szárnyai, vagy mint egy kereszt szárai" Erre már Kalamajkosz is felfigyelt korábban. Kerényi nem ismerné fel, hogy itt a szvasztika szimbólumról van szó? Ezt kevéssé hiszem, viszont ez érdekes fényt vet az akkori viszonyokra.
Továbbá úgy tűnik, voltak neki is hátsó gondolatai a labirintus tartalmával kapcsolatban:
"A középső részt nem mindig töltik ki, mintha a pénzverők nem lettek volna tisztában azzal, hogy mennyit szabad elmondaniuk a labyrinthos belsejéről és tartalmáról."
Első ránézésre, saját szemszögemből, azokra a dolgokra, amiket Kerényi írt Ariadnéról, a következőket tudom hirtelen hozzáfűzni:
Ariadné Krétán az alvilág királynője és a Labirintus Úrnője volt, s egyben Nagy Istennő is, kísérői a kurészek.
A krétai hagyományban és az orphikus misztériumokban Zagreusz volt a legkorábbi Dionüszosz (Szemelé fia egy későbbi Dionüszosz volt). Valószínűleg egy kabirikus lény, ha még hozzávesszük, hogy a fríg Szabazioszt is ezzel a Dionüszosszal azonosították, kinek apját Cicero Kabirosznak mondja, sőt Müsziában Priaposszal is azonosították.
Thészeusz nyilván egy kései hozzátevése a mítosznak, eredetileg Dionüszosz még Krétán kötötte meg a frigyet Ariadnével a Labirintusban. Mikor Himeriosz azt írja, hogy "Dionüszosz a krétai barlangokban vette feleségül Ariadnét", akkor tkp. ezt mondja, hisz a kései hagyomány (római költők, bizánci tudósok) "föld alatti barlangoknak" is nevezte a knósszoszi Labirintust. A Labirintus titkos belső kamrája ilyen értelemben egyaránt volt nemző- és szülőszoba, s ugyanakkor kapcsolatban állt alkimista tevékenységekkel. Fulcanelli megjegyzi, hogy a knósszoszi Labirintus egyik neve (az Absolom) kapcsolatban áll a bölcsek kövével.
Az, hogy Zagreusz ilyen módon születik, csak besorolódik az ősi idők hasonló születései közé, melyek a mítoszok mindig homályos részét alkották, de azt gondolom, hogy ezek kapcsolatban állnak a történelem előtti időkben földre került faj szaporodásának nehézségeivel, melyekről már többször írtam, illetve egy másik "rítussal", mikor a király és királynő hált ilyen nemzőszobában, remélve hogy a születendő gyermekük halhatatlan hőssé válik...
A "krétai Dionüszosz", azaz Zagreusz azon kétéltű lények rokona, akik a prehisztorikus időkben a Vénuszról ide jöttek. Alakját ezért mondták kicsinek és kígyószerűnek. Nemzőszervét egy szamothrakéi szent barlangban őrizték, és őt magát a kabir misztériumokban tisztelték. Mindenesetre érdekes, hogy Ariadné gyermekére, mint Fény Fiára is hivatkoztak (akár Luciferre vagy Phoszphoroszra).
Elég érdekes még, hogy Dionüszosz és Ariadné menyegzőjét egy mítoszváltozat szerint Knósszosz kikötője előtt kis sziklaszigeten, Dián tartották, ami emlékeztet Jászón és Medeia frigyére Szkheria székvárosának kikötőjében lévő parányi Makrisz szigetén.
Krétán valóban ünnepelték a Sziriuszt, de a labirintus csillaga a Vénusz lehetett, ahogy őseink legkorábban a bolygóra a "csillag" szót használták, aminek sémi és árja neve (star, astrum, aster, stb) megjelenik a Vénusz jelképező istenek és istennők nevében (Istár, Astart, Astarté...). Charroux szerint a vénuszi beavatók jelképe volt a bika.
Sikerült pont azokat a részeket kiemelned Kerényitől, melyek roppant meggyőzőek, elgondolkodtatóak illetve további adalékul szolgálnak arra, amik itt korábban a krétai Labirintus kapcsán elhangzottak:
Most, hogy előkerült újra a Szíriusz is, azt hiszem érdekes lesz röviden idézni Kerényi Károlyt, akinek némely gondolatát Schenouda mintegy már korábban összefoglalta a Labirintus kapcsán:
" ...Athéna és Dionysos óvta meg attól a veszélytől, hogy végleg Ariadné hatalmába kerüljön, s őt vigye haza feleségéül. Dionysos és Ariadné, akiket az ünnep során szintén köszönet illetett, elengedték őt birodalmukból. Mindenütt ott látjuk ezt a birodalmat, ahol halál és sír Ariadné mítoszához és kultuszához tartozott. Argosban mutogatták Ariadné sírját – a valóságban feltehetőleg egy oltárt, amelyen mint alvilági istennőnek mutattak be neki áldozatot. Maga a hely Dionysos Krésios alvilági szentélye volt. A név – ‘a krétai Dionysos’ – nem hagy kétséget afelől, hogy a krétai Dionysos-vallás szférájában vagyunk.
...
Théseus egy kis szigeten, vagy inkább sziklaszirten hagyta ott Ariadnét, amíg az aludt; csak Dionysos ébresztette fel mély álmából. Ekkor kapta az istentől a koszorút, amely mint ‘Ariadné koszorúja’ (a Corona borealis) fénylik az égbolton. Akárcsak a menyegzőt követő égi utazás, a koszorú csillagok közé helyezése is Aridéla eredendő égbolthoz kötöttségéről tanúskodik. De nem mindegyik elbeszélés szól arról, hogy Dia szigetén kapta a koszorút, ahol Dionysos újra rátalált. Az egyik változat szerint Ariadné ezért a jutalomért adta oda magát Krétán Dionysosnak, és a koszorú már a labirintusban is fénylett. A krétai esküvő emléke bukkan fel a Kr. u. 5. századi szónoknál, Himeriosnál, ismeretlen irodalmi átdolgozás nyomán (hogy a talán legrégebbi utalást halljuk legutoljára): eszerint Dionysos „a krétai barlangokban” vette feleségül Ariadnét.
...
a „dicsfénnyel övezett menyegző” képe már a korai időktől kezdve egy Krétán kívüli helyhez, Naxoshoz kötődött. Ott mutogatták az égi utazás helyszíneit is, például a Drios hegyet. Az egyik mitográfus egyszerű elbeszélése szerint Dionysos megjelent Théseus álmában, fenyegetés kíséretében elzavarta, majd éjszaka a hegyre vezette Ariadnét. Itt ő tűnt el először, majd utána Ariadné is.
...
Ariadné Kyproson szülési fájdalmakba halt bele, kettős párhuzam alapjául szolgál: egyrészt összevethetjük a történetet a Korónis haláláról szólóval, aki már a máglyán feküdt, amikor Apollón kiragadta fiát, a kis Asklépiost anyja méhéből, másrészt pedig Semelé koraszülésével, akit Zeus villáma égetett halálra, és terhességének hetedik hónapjában hozta világra Dionysost. Ám Ariadné állítólag nem szült a gyermekágyban. Az amathusi asszonyok gyermekkel a méhében temették el egy szent ligetben, amely attól fogva az övé volt, mint Ariadné Aphroditéé.
... Ariadné alakjában nem csupán tükröződtek az olyan hatalmas istennők, mint Artemis, Aphrodité és Persephoné – ő maga volt Persephoné és Aphrodité egy személyben. Fel kell tételeznünk, hogy szült az Alvilágban, s így feltehetjük azt a kérdést is: ki volt a gyermek?
...
A krétai mitográfusok számára, akiket Diodóros követett, Dionysos elsősorban a bor istene volt. Azt mondják erről az istenségről – mondja Diodóros –, hogy Zeus és Persephoné gyermekeként, Krétán született. Hozzáteszi még, hogy ez ugyanaz az isten, akit széttéptek a titánok. Egy másik hely arról árulkodik, hogy a krétai tudósok bizonytalanok voltak azzal kapcsolatban, hogy Dionysos anyját Persephonénak vagy Démétérnek nevezzék-e. Magát a mítoszt egy elveszett orphikus theogónia kivonatában, a keresztény apologétánál, Athénagorasnál találjuk meg.
...
A teljességgel emberi vonásokat hordozó szerelmi történetnél, amely szerint Zeus Semelével nemzette Dionysost, ősibb változat volt az, amelyben saját apja csábította el Persephonét. Az orphikusok teológiai tankölteményeiben ez a történet is fennmaradt a késő ókorig, de határozottan csak a Kr. e. 1. századi történetírótól, Diodórostól tudjuk, hogy ez volt a krétai változat. A Diodórosnál is érzékelhető ingadozás Persephoné és Démétér személye között megfelel a knóssosi érmék éppúgy ingadozó ikonográfiájának, melyek Démétérére emlékeztető Persephoné-fejet ábrázolnak a labyrinthosszal összefüggésben. Itt az istennek arról az úgynevezett orphikus születéstörténetéről van szó, amely általában Zagreus születéseként ismert.
'…az égi kígyó-mennyegző után termékeny szülésben vajúdva hullámzott Persephoné méhe, s megszülte Zagreust, a szarvas gyermeket.'
Aischylos megerősíti Zagreus ellentmondásos azonosítását egyrészt az ‘alvilági Zeusszal’, másrészt Zeus alvilági fiával. A Zagreus, vagyis ‘az élve zsákmányoló’ név ugyancsak álnév volt: egy hatalmas istenség, sőt, minden idők leghatalmasabb istenségének körülírására szolgált. Ő volt az, aki rátalált elrejtőzött lányára a barlangban, s az őt magát szülte neki, mint saját fiát. Az a „misztikum”, amelyet Dionysos Ariadnéhoz fűződő viszonyában feltételeznünk kellett, itt egy olyan archaikus mítoszban mutatkozik meg, amelyben nemzés és születés soha nem lép túl egyetlen páron. A fiú és egyben férj olyan misztikus gyermeket nemz anyjával és lányával, mint feleségével, aki újra csak saját anyját fogja megkörnyékezni.
...
A ‘Minótauros’, vagyis a ‘Minós bikája’ név nem volt valódi. A labirintus lakójának neveként az Asterios vagy az Asterión hagyományozódott: mindkettőben az astér, vagyis a ‘csillag’ szó rejlik. Ezek lettek a krétai őskirály nevei is, aki elnyerte Európát, a bika-alakban megjelent Zeus szeretőjét. Egyetlen görög mítosz sem kapcsolható e nevekhez. A Knóssoson kívüli görögöknek nem volt tudomásuk a Minótauros ragyogó aspektusáról. A knóssosi érmék azonban tanúskodnak a labyrinthos csillagáról, Ariadné holdtermészetéről és arról az azonosságról, amely feljogosít bennünket, hogy a Persephoné nevet ne csak „felettébb tiszta” volta miatt alkalmazzuk a ‘labyrinthos úrnőjére’.
...
Az ősi mítosz Minótaurosa egyszerre volt bika és csillag. Ha a labyrinthosban élt, akkor a "labyrinthos úrnőjénél" élt, vagyis anyjánál, az Alvilág királynőjénél – az Alvilágban tehát, és nem egy olyan helyen, amelynek nem volt kijárata. A minósi Krétán a Sirius volt az a csillag, amelynek első feltűnését az év kezdeteként ünnepelték, szoros kapcsolatban a mézzel, a borral és a fénnyel. Kettősség és párhuzam figyelhető meg itt. Az égbolton megjelent a csillag, a barlangból pedig felragyogott a fény. A barlangbeli fény ünnepe misztérium-ünnep volt. Ennek meg lehetett állapítani az időpontját, a másiknak nem. Knóssosban egy erre a célra kijelölt tánctéren táncolták el nyilvánosan, hátrafelé a "labyrinthos úrnőjéhez" vezető utat. Az úrnő helye a valódi labyrinthos, az Alvilág közepén volt; ő volt az, aki megszülte titokzatos fiát, és őrizte a fényre való visszatérés lehetőségét. Az ókorban az eleusisi, samothrakéi és trák – vagyis az orphikus – misztériumok krétai eredetét éppen abban ismerték fel, hogy Knóssosban, még a görög korban is, mindaz nyilvánosan hozzáférhető volt, amit ezek a misztériumok titokban tartottak. Az Eleusisról ismert hagyományokkal két ponton mutatkozik egybeesés: az egyik az alvilági királynő titokzatos gyermekének születésével kapcsolatos hír, a másik pedig az, hogy a beavatás legmagasabb fokára törekvő beavatottak a gyermek anyjához vezető úton érezhették magukat. A samothrakéi Nagy Anya misztériumaival való egybeesések még közelebbi meghatározást kívánnak. A mondottak alapján azonban aligha kételkedhetünk mindazon történetek lényegi részének – sőt, valószínűleg leglényegének – minósi eredetében, amelyek Orpheushoz, a mitikus dalnokhoz kapcsolódnak." Kerényi Károly: Ariadné
Fentebbi toposzokkal biztosan érdemes lesz majd újra külön-külön is foglalkozni alkalomadtán, két részletre azonban az előzőekben elhangzottak miatt felhívnám a figyelmet. Az első a csodás orphikus isten-gyermek, Zagreus(akit Dionüszosz-Bakkhusszal is azonosítanak) születése, melyet Kerényi is említ; itt megint csak a beavatási misztériumok prototípusával, az 'élve szétszaggatással' találkozunk. Ez a beavatási halál, amit a misztériumokban természetesen mindig újjászületés követ; itt a mítosz egyik változata szerint a Titánok által szétszaggatott Zagreus egyedül épen maradt szívét plántálja Zeusz Semelébe: vagy beülteti azt az élő nő testébe, vagy egy bizonyára különös 'italba' keverve itatja meg Semelével, aki ezután lesz várandós Zagreussal. Ez megint csak ugyanaz a minta, amit világszerte az alvilági papnők (Medea, Ceridwen, stb.) (és alkimisták) követtek a regeneráció vagy a 'filozofikus gyermek' létrehozatala érdekében.
A második, amit Schenouda is említett már a Minotaurusz kapcsán, annak Asterión, vagyis 'Csillagos' neve. Hogy ezt miképpen kell érteni, arra valószínűleg, nem véletlenül, orphikus szövegek mutatnak rá. Különböző helyekről előkerültek orphikus 'aranytábla' töredékek, amelyeket temetkezésekkor használtak. Ezek valószínűleg teljesen hasonló szerepet játszottak, mint az egyiptomi vagy a tibeti halottaskönyv, tehát útmutatóul illetve emlékeztetőül szolgáltak a lélek túlvilági útján (ami persze ugyanaz az az út volt, mint amit a beavatás során meg kellett járni). Ennek során, amikor a lélek elérkezik a Hádész Palotájánál álló keresztúthoz (Trivia), az alvilági bírók felteszik a sorsdöntő próba-kérdést: "Ki vagy te? Honnan jössz?". Erre a léleknek a következőképpen kell felelnie: "Vagyok a Föld és a Csillagos Ég(ΟΥΡΑΝΟΥ ΑΣΤΕΡΟΕΝΤΟΣ) gyermeke, de eredtem Uránusz fajából(ΕΜΟΙ ΓΕΝΟΣ ΟΥΡΑΝΙΟΝ).". Hogy ezt a 'Csillagos égből való eredetet' hogyan kell értelmezni, azon lehet töprengeni... A Zagreus mítosz azonban azt is elmondja, hogy az emberi faj a Zeusz által villámmal halálra sújtott Titánok hamvaiból született, akik előtte felfalták a gyermek Zagreust, ezért az emberiségben a földi-titáni, illetve az isteni természet keveredik. Emellett persze maga Zagreus-Dionüszosz, mint azt láthattuk, az 'alvilággal' kapcsolatos istenség.
A filmben szerepelnek a dogonok. Róluk máig vitáznak.
Viszont Robert Temple az 1976-ban megjelentetett The Sirius Mystery c. könyvében behozza az argonautákat is képbe, mint a dogon "ismeretek" forrását. A Temple alapjaiban az gondolja, hogy a Sziriusz-rendszerre vonatkozó ismeretek forrása a történelem előtti Egyiptomban keresendő. Ugyanis nehéz összeegyeztetni a dogonok primitívségét azzal a népszerű teóriával, hogy az őseiket idegenek látogatták meg, sőt "csillagászati tanfolyamokat" tartottak nekik.
Temple hivatkozik W. H. McCrea angol csillagászra, aki szerint elképzelhetó, hogy az egyiptomi papok tudtak a Sziriusz-B-ről. Temple azt gondolta, hogy az egyiptomi titkos ismeretek a Sziriuszról az Argonautákhoz kerültek, akik elkeveredtek Lémnosz-sziget lakóval. Majd évszázadokkal később Lémnosz lakói gyarmatosokként É-Afrikába kerültek. Majd innen a későbbi századokban maliba vándoroltak, ahol meg elkeveredtek a négerekkel.
Ez amúgy elég fura ellentmondás, mert a dogonok ezeket a történeteket, úgy mesélik, hogy velük esett meg... hogy az őseik a Sziriusz-B-ről érkeztek. Három sziriuszi űrhajót is említenek, melyek az idők során a Gyebe-tavukra ereszkedett. Temple azt is felveti, hogy a dogonok voltak a líbiai sivatagban lévő Szíva-óázis híres Amún-Ré orákulumának, és a dogonok ősei közt ott voltak az argonauták...
Manapság nagyjából két nézet küzd egymással, mert abban mind a kettő egyetért, hogy a dogonok nem értik ezeket az információkat, és ők csak átvették egy másik, sokkal fejlettebb néptől... Erre a két különböző magyarázatból az első, hogy egy ókori kultúrnép papjai menekültek Afrikába ahol a dogonok közt találtak menedékre, mint pld a sumerok, akik történelme ismert ilyen "halembereket"... A másik lehetőség, hogy a 19. században itt megfordult csillagászok, földrajzi felfedezőkbeszéltek nekik csillagászati dogokról, amiket a dogonok egyből beépítettek mitológuiájukba...
[Az ida hegyi barlang, mely közel ötezer évig "üzemelt", mint misztériumok helye, azaz a kereszténykor kezdetéig. És még is úgy szűnt meg, hogy alig tudunk valamit az ott folyó szertartásokból, rítusokból, mert az ókori szerzők rendre betartoták hallgatasi parancsukat...]
[Ariadné a naxoszi barlangban; nézzétek meg a két kis daimóni lényt ágya mellett...]
