Bocsánat a 12 éves válaszért, de nem tudom mi erre a szabály, most kezdtem el olvasni a topicot és engem a piramosik érdekelnek.
A felvetés pedig amire reagáltam, h mivel világítottak a pirmaisokban.
Eszébe jutott már valakinek az, hogy a látásuk anno fejlettebb volt az embereknek? pl no közvilágitás és amai fényözön, a sötétben látni ma is meg lehet tanulni, hátmég ha rá vagy kényszeritve. Arról pedig semmit sem tudunk, hogy milyen látássla rendelkeztek az emebrek anno és azelőtt és azelőtt. Vagy van erre kutatási eredmény? ,D
"A kutyát Hekaténak áldozták, neki volt kisérője a (fekete) kutya. De Hekatének is három feje volt, akár Kerberosznak (akit meg épp a Laphüsztion hegyen található levezető alagúton hozott a felszínre Héraklész). Mindenesetre hülye egy szokás volt..." A kultusz szempontjából én tulajdonképpen nem választanám el élesen őket, a hozzájuk kötődő rítusok és szimbólumok nagyban hasonlóak, és hozzájuk vehetjük még Perszephonét is. Tulajdonképpen a megnevezés mindegy, a szerep, amit betöltenek a lényeges. Az Odüsszeában pl. épp Hádészt és Perszephónét emlegeti Homérosz. Tudom hogy te mindennek a kézzelfogható és materiális alapjait szeretnéd előásni, de itt, és tulajdonképpen minden hasonló helyzetben az ilyesféle technikákat gyakorlók hittek abban, hogy az áldozati rítus révén bizonyos 'ajtók' nyílnak meg; én ezt tartom (részben!) a titokzatos ama másik, ismeretlen 'technológiának' - amire már néhány kortárs szerző kapcsán már utaltunk, aminek a hátterében a lény hármas felosztása rejlik: test, lélek, szellem. Ezt meggondolva persze lehet hálát adhatunk az égnek, hogy fogalmunk sincsen már ennek részleteiről.
Jó is hogy ez előjött, mert ennek kapcsán az előző hozzászólásban elfelejtettem megemlíteni valamit. Hádész birodalmának mélyén egy vissza-visszatérő szerkezet jelenik meg: Két folyó, vagy forrás, a Lethe és Mnemosyne forrása. Az elsőből a felejtés és az 'életben való halál' vizei erednek: , a másodikból az emlékezés és a 'halálban való élet' vizei. Hádész és Perszephoné palotájában pedig a Trivium, a három út találkozása, Trivia(Tri-via, és ez megint csak az Y) Hekaté 'hármas' formája, aki maga is az ilyen keresztutak Istennője. Hekaté ebben a minőségében, akár csak Cerberus, a kapun, avagy az utakon való átkelés őre és felvigyázója. Trivia ugyanakkor Diana-hoz is kapcsolható, ő pedig eléggé fontos szerepet játszik az alkímiában is (egyik képeden a medencéből felkelő szárnyas Napra Artemisz Istennő céloz nyilával).
"Semmi gyakorlati jelentőség nem derül ki belőlük, és igazából erre lennék kiváncsi."
És még mennyien mások is! :). De izz az a kérdés, hogy mit tekintünk 'gyakorlati' jelentőségnek.
"Nyilván el kell választani a "varázsnövények" közül azokat, melyeket varázslók, kuruzslók, gyógyítók és más ilyenek használtak, azoktól amiket az alkimisták." "Szerinted tudták használni ezt a virágot (-okat) az alkimisták ténylegesen is (azonkívül hogy sok mindent kifejeztek)...? Tehát az alkimista műhelyében valamilyen procedura alatt volt-e valódi szerepük?"
Én ezt sem tudnám egyértelműen elkülöníteni. Számunkra elképzelhetetlen, hogy ezek a középkori és még régebbi "kuruzslók" mennyi növénnyel és hatóanyaggal dolgoztak, még a legutolsó 'primitív' törzsi orvosságos ember is. Az indiai alkimisták szintúgy több száz mindenféle rendű és rangú összetevővel dolgoztak. Ez egyszerűen már teljesen kívül esik a modern horizontunkon. Éppen ezért érdekes számomra a Voynich kézirat, mert az egy helyi, európai példa erre, és ha megnézed, abban is ugyanez a fentebb említett 'lélektechnológia' jelenik meg. És képtelenek megfejteni, hogy már-már azt hinné az ember, hogy valamiféle kimunkált középkori hoaxxal van dolgunk. Egy külön élet kellene arra, hogy az emberre áttanulmányozza és egy kicsit is megértse egyáltalán csak ezeket a fennmaradt füvészkönyveket is. Szóval innentől kezdve egyéni hit kérdése, hogy vagy azt gondolja az ember, hogy, A. titoktartás és rejtjelezés mechanizmusa igen jól működött, B. maguk sem tudták már mit beszélnek a szimbólumok dzsumbujában. Persze ezek csak sommás megállapítások, nem tértem ki megint a szokásos 'többféle értelmezés' által felvetett ezirányú problematikájára.
Mindenesetre az indiai alkímából kiindulva is az mondható, hogy a történetek szerint teljességgel operatív szerepe volt ezeknek a növényi szubsztanciáknak. De én úgy érzem, itt sem a szokásos 'fizikai' módon, tehát messze nem valamiféle objektív vegytani alapon. Mindezek persze csak feltevések, ahogy mondani szokás, ha tudnám, már nem lennék itt :-)
A kutyát Hekaténak áldozták, neki volt kisérője a (fekete) kutya. De Hekatének is három feje volt, akár Kerberosznak (akit meg épp a Laphüsztion hegyen található levezető alagúton hozott a felszínre Héraklész). Mindenesetre hülye egy szokás volt...
Hasonló virág lehet a Homérosz által említett molü, amiről már beszéltem régebben:
Ez Kirké szigetén (Terceira) nőtt, és mérgek ellen védett. Hermész tépi ki Odüsszeusznak a földből, ahogy Ovidius írta: „Mercurius nyújtott neki át tejszínü virágot, éjszínű gyökerűt, melynek neve molü az égben. Égi tanítástól s e növénytől védve kerül hát Circének házába”. Ptolemaiosz Khennosz említi, hogy ez a virág Gigásznak a véréből fakadt, akit éppen Kirké szigetén ölt le a titán Héliosz. Sőt, v.leg azonos az atlanti-óceáni "Raqa" szigeten növő füge szerű növénnyel is, melyet Idriszi arab geográfus említett, valami régibb forrás alapján, aminek a szövegét nehezen értette...
Nyilván el kell választani a "varázsnövények" közül azokat, melyeket varázslók, kuruzslók, gyógyítók és más ilyenek használtak, azoktól amiket az alkimisták. Az előbbiek jórészt mérgekre, gyógyszerekre, hallucinogén főzetekre valók. Az alkimistáké láthatólag másabb dolgokra szolgáltak. Amit Médeia készít a tüzes láng ellen, az alkimista titok.
Amiket elmondasz az alkimisták virágáról, tulajdonképpen az derül ki, hogy ezek szimbólumok. Semmi gyakorlati jelentőség nem derül ki belőlük, és igazából erre lennék kiváncsi.
Szerinted tudták használni ezt a virágot (-okat) az alkimisták ténylegesen is (azonkívül hogy sok mindent kifejeztek)...? Tehát az alkimista műhelyében valamilyen procedura alatt volt-e valódi szerepük?
Hogy mire gondolok, például Fawcett ezredes úgy gondolta, hogy az inkák ismertek egy kőlágyító varázsszert és egy növényről beszél ezzel kapcsolatban. Ilyen - kézzel-fogható - írányban van valami ötleted az alkimisták virágjáról...?
"Milyen virágokra gondolsz...?" Nos még mielőtt erre rátérnénk, érdemes kicsit szemügyre venni az említett két virágot.
A sáfrány mítoszi és mágikus vonatkozásait összefoglalja Schenouda linkje. Prométheusz virágához hasonlóan vérből sarjad, és általánosan elmondható, hogy kettős természetű, chtonikus növény; szorosan kötődik Demeter-Perszephoné eleusysi misztériumaihoz is (a kékes-lila színű Perszephoné alvilági félévéhez, a sárga pedig onnan való visszatéréséhez). Egy legenda szerint Adonisz-t(aki szintén a ciklikusan meghaló-feltámadó istenségek körébe tartozik) egy a coryciai barlangba tett sáfrányszerző expedíción rabolja el az alvilági királynő.
A mandragóra talán szélesebb körben ismert, lévén a középkor folyamán ismert mérgező, halucinogén hatású mágikus-boszorkánynövény volt. A földből való kiszedéséhez kapcsolódó babona rokon vonásokat mutat: földöntúli, pokoli sikolyt hallat, ami megöli azt, aki csak hallja. E hatást egy féle képpen lehet kivédeni, ha egy kutyával huzatják ki - ekkor 'csak' a kutya pusztul el. Azt gondolom, ez egy némileg korcsosult maradványa egy hajdani rítusnak, amikor még szertartásszerűen a mandragóra, vagy egyéb hozzá hasonló növény felhasználáshoz hozzátartozott a kutyaáldozat. Alább már szó esett róla, Orpheusz három fekete kutyát áldozott Hekaténak, hiszen Hádész egyik mágikus kísérője éppen a háromfejű Cerberus (és a ciprusfa is), és a kutya általánosságban is ismét csak chtonikus állat.
A mandragórát antropomorfikusnak írják le, a központi gyökérből elágazó részek végtagok benyomását keltik (rosszmájúan szólva, bizonyos mennyiséget fogyasztva belőle ez minden bizonnyal teljesen így is van), ezért kitűnően alkalmas az alkímiai monász szimbolizálására, mivel egyesíti magában a minerális, vegetábilis, animális és az emberi terrénumokat, egyfajta kontinuitást jelképez ezek között, ráadásul 'lélekkel van megáldva'. Némely hagyomány úgy tartja, hogy az akasztott ember spermájának nyomán sarjad, ezek után nem meglepő, hogy megfelel a 'homonculusnak' is, és ezért igen kedvelt alanya volt a 'mesterséges megtermékenyítést' célzó szimbolikus (vagy éppenséggel fizikailag is operatív...) alkimista kísérleteknél. Mindebből látható, hogy egészen párhuzamos tulajdonságokkal rendelkezik, mint Prométheusz virága, mely ugyanúgy egy felsőbbrendű lény szubsztanciájából származik, növény létére 'hússzerű'(animális) gyökere van és minden bizonnyal lelke is, hiszen kihúzását hasonló túlvilági jelenések kísérik, mint a mandragóráét, és hasonlóképpen alvilági szellemek lengik körül.
Ennyi kis bevezetés után következzenek az alkímiai virágok.
Az első kép talán ezek leghíresebbét mutatja, sajnos ennek eredetijét nem ismerjük, ha csak valaki azóta meg nem találta Flamel fakéregkönyvét. Mindenesetre Flamel, egy lappal az 'Aprószentek lemészárlása' elé teszi, és így ír róla: "A negyedik lap másik oldala egy gyönyörű virágot ábrázolt, mely egy magas hegy tetején nőtt, és amelyet az északi szél rázott hevesen. Kék szára volt, fehér és vörös virágai, levelei pedig úgy ragyogtak, akár a legfinomabb arany. Körülötte az északi sárkányok és griffek fészkeltek..." Burckhardt mindezt ekképp kommentálja: "A virág színei a munka három fő fázisát, és két gyümölcsét, az ezüstöt és az aranyat jelölik. Itt a kék veszi át a fekete helyét, összhangban a virág természetével, de a sötétség és az éjszaka ugyanazon jelentésével. A virág az esszenciális Lét magányos hegyén nő, amely azonos a világheggyel. E körül forognak az egek, rajta keresztül húzódik a poláris tengely, és körülötte suhannak a kozmikus erők sárkányai" Hozzáteszem, érdemes felfigyelni az 'északi' jelzőre, amely valóban poláris (és hyperboreus) szimbolikát sugall, és érdemes összevetni a luciferi északi 'Egybegyűlés hegye'-vel.
A második illusztrációra szintén Titus Burckhardt hívja fel a figyelmet: "A hermetikus tojásban a saját farkát elnyelő Úroborosz sárkány fekszik a meg nem váltott Természet vagy a megformálatlan materia szimbólumaként. A tojásból nő ki az arany vörös virága, az ezüst fehér virága és köztük a 'bölcsek virága', melynek színe kék. Alattuk van a Nap, a Hold és középen a 'filozofikus' Higany csillaga"
A további illusztrációk közül az első a közismert Rosarium Philosophorum-ból való, itt a csillag hexagonját a kettős, elágazó végű ágak/virágok alkotják. A másodikon a szokatlan, hordószerű athanor mellett a cserépben látható a kettős szárú, ötszirmú virág, közöttük Merkúriusz jelével. A ábrákból nyilvánvaló, hogy a közös tőből kinövő két száron levő virágok (emlékezzünk, Prométheusz virága is ilyen volt) az alkímiai kettőst, a kettős természetet jelölik: Arany - Ezüst, férfi - nő, Nap - Hold, stb. (itt érdemes keresgélni a medea-i Nap-Hold képmásokat). Kettejük között található az egyesülésükből születő merkúriuszi természet, avagy a 'Bölcsek kék virága'. A harmadik illusztráció már eléggé késői, Kirchweger Materia Prima Lapis Philosophorum-ból. Röviden: a két természet a középpontban, a lombikban létrehozza a filozófusok gyermekét, amiből virágként nő ki a 'Coelum Philosophorum', vagyis Filozófusok Ege. Az ábrázolás érdekessége, hogy a virág 9 szárú, a 9 bolygónak megfelelően, Kirchweger ugyanis immár jelzi a Caput és Cauda Draconis-t is! Felülről lefelé: középen, a 'Sahasrara' alatt egy szokatlan Merkúriusz szimbólum. Majd a Sol - Luna, Szaturnusz - Jupiter, Caput - Cauda Draconis, és végül legalul a Vénusz - Mars.
A közös tőből kétfelé ágazó virágok egy alapvető szimbólumra mutatnak rá: az Y-ra. Maier Symbola...-jából Albertus Magnus, amint a Rebis-re, avagy az alkímiai egyesült természetre, az androgynra mutat, mint a mű céljára. Az Y hagyományosan Pythagoreus szimbólum is, erre most csak utalok, de még Brunónál is élénken élt az a fajta értelmezés. Azért hoztam fel az Y-t (eltekintve attól, hogy a virágok is errefelé mutatnak), mert néhány már korábban szóba került képlethez egy kissé közelebb visz, nevezetesen ahhoz, amit a 'Folyók összefolyása' névvel illetnek.
én már elkezdem gondolkodni egy megoldáson, csak most nagyon nincs rá időm sajna, és pillanatnyilag nem is tudom mikor lesz.. de majd ha előre jutok ezügyben, akkor jelezni fogom itt. egyelőre tökéletesen jó így ahogyan itt a fórumon megy a dolog. és nagyon jók ezek az aranygyapjús fejezetek is..
Továbbra is fáj nagyon nekem hogy e sok felbecsülhetetlen értékű kincset nem szedjük össze szépen rendezve, tematizálva, katalogizálva egy központi tárhelyre, legalább magunk örömére. Egyedül nem tudom felvállalni, csak ennyit, amit néha csinálok, hogy összerakom a virtusra cikknek a főbb írásokat....
Iaszón eredetének mondája hasonló ezek szerint Perszeuszéhoz, de mindenképpen érdekes adalék. Prométheuszról még annyit, hogy a kaukázusiak is ismertek egy héroszt, aki isten ellen lázadt és egy alvilági üregbe zárták vagy egy sziklához kötötték. Pld. az abház Abrszkilt Anca főisten egy vasoszlophoz láncolta, mert az emberek számára megszerezte a tüzet és villámot. Egyébként Prométheusz gyűrűje is híres talizmán volt.
Amúgy tele vannak hasonló föld alatti kamrákkal a hagyományok, mint Héraklész föld alatti bronzfalú műhelye, Zalmoxisz föld alatti házat készített, Khiosz sziget királyának, Oinopiónnak Héphaisztosz készített föld alatti házat... és így tovább, de ez van mindenfelé, Anatóliában, Anello de Oliva krónikája szerint Tiahuanacóban. A szabadkőműves hagyomány beszél Énok föld alatti palotájáról, melynek kilenc szintje volt a föld alatt. Gerard du Nerval is beszámol egy különös legendáról a Voyage en Orient c. könyvében (1851), mikor a Salamon templomát építő Hiramot elrabolta egy bronzból készült ember, és egy járaton át egy föld alatti királyságba vitte.
Prométheusz véréből keletkezett virág, amiből olyan olajat csinált Medeia, ami védett a bronzbikák szájából kicsapó lángtól, általában a kaukázusi sáfránnyal (Colchicum autumnale) vagy a mandragórával azonosítják: http://www.paghat.com/saffronmyth.html
A kelta mitológiában rengeteg párhuzamot találni, mint írtad Ceridwent, akinek egy törpe, Gwyon segít a főzet, a gréal létrehozásában. Gwyon megfelel a pelaszg Kasmilnak, a föníciai Gigonnak, míg Ceridwen a Nagy Istennőnek. Eza gréal volt - mondja Charroux- a kelta misztériumok alapja, mely elvezet a szíriai, föníciai és szamothrakéi misztériumokhoz.
Ábrahám azon története, hogy túlélte a kemencét, valóban érdekes és különleges. Niylván ezt is érdekes lenne boncolgatni.
"Fessenden úgy hiszi, a kaukázusi kabirok labirintusának is mérhetetlen kamrái voltak a föld alatt, sőt a kamrák egy része, mint börtön üzemelt. A föld alatti labirintkamra, mint „börtön” valóban előjön a legtitkosabb történetekben: Rhodosz keleti felén ilyen föld alatti cellákban őrzik a démonokat láncra verve, a nagy Piramis alatti hálózatban Széth-et és híveit, egy atlanti-óceáni szigeten a korábbi istent, Kronoszt és a Kaukázusban Prométheuszt…"
Érdekes módon maga Iaszon is chtonikus módon született: a hatalomvágyó Pelias a Iolkosz alatti börtönnek használt barlangokba vetette féltestvérét, Aeson-t, aki furcsamód itt vette feleségül az ősi orkhomenoszi vérvonalból (Minyan) való Alcimede-t, és nemzette Iaszon-t. Úgy látszik, ezeknek a pre-hellenikus népmaradványok már csak ez a földalatti lét volt a 'sorsa'...
Ha már megemlítetted Prométheuszt, érdemes megjegyezni, hogy Medea (áttételesen) az ő véréből készítette azt a különleges 'bevonatot', ami megvédte az argonautákat a tűzokádó bikáktól és a sárkányfog-veteménytől: "...parancsolt rájuk, hogy az ökröket szekerének elejébe befognák, Hecate gyönyörű szentélyébe vinnék el őt. Míg szolgaleányi szekerét igazították az útra, Medea aranyos dobozából bűvszert húzott elő, mit az emberek Prometheusz bűvének nevezének. Bárki fia, ha magát ezzel bekené, miután éji áldozattal csillapítá az egyedül-született Szüzet, bizony azt bronznak ütése vagy izzó tűz meg nem sebesíti; hanem arra a napra felülmúl mindenkit hősies erejében. Elsőként szökkent ki a földből, mikor a mohó sas Kaukázusnak csipkés szegélyén a földre hullajtá megkínzott Prométheusz vérvörös epéjét. Virága két száron könyöknyi magasan nyílott, színe mint a coryciai sáfrány; a gyökér a földben azonban akár a frissen hasított hús. Sötét nedvét, mi olyan, mint a hegyi tölgyé, kaszpi kagylóba folyatta, hogy abból készítsen bűvös balzsamot, miután először megfürdött hétszer örökkön áramló erekben, és hétszer hívta Brimo-t, a Bába-anyát, az alvilági éj-taposót, holtaknak asszonyi fejedelmét - a borongó éjben fekete ruháját felöltvén. És alant a föld rázkódván bömbölt mikor a Titáni gyökeret kitépte; és ordítva nyögött Iapetus fia, lelke a fájdalomba majd beleháborodott. Vette hát e bűvszert, és derekát épp isteni szépségű keblei alatt kerítő illatos övére tette." Hangulatilag ezzel talán kissé közelebb kerültünk egy Hekaté-féle istentisztelethez; mindenesetre úgy tűnik szegény Prométheuszt sem kerülhette el, hogy mágikus tápszert készítsenek belőle. Érdemes lenne eme növényt az alkimisták hegyen növő virágaival összevetni, már csak azért is, mert a gyökér leírása a bűvös mandragórát idézi. A Schenouda által említett gödrös-áldozat során a végén megint csak előkerül a méz, ezt kell végül a máglyára önteni felajánlásul az Alvilág Királynőjének.
"Az egyiptomi beavatottak is ismertek egy szert, ami védett a tűztől. Náluk egy bronzszfinx játszotta a tűzokádó bika szerepét és része volt a beavatásnak. Szent Epiphanosz beszámolt róla, hogy az egyiptomi papok bekenték arcukat valamilyen szerrel, majd az üstök forrásban levő vizébe merítették anélkül, hogy a legcsekélyebb hatással lett volna rájuk. Ugyanilyen szer védte Orpheuszt, Médeiát és Iaszónt az Aranygyapjú által kibocsátott forróság ellen." Egészen érdekes amit az egyiptomi papokról írsz, ugyanis ez megint csak egy 'földgolyószerte' elterjedt alkímiai processzus. Maga Medea is alkalmazza a monda egy változata szerint, amire érdemes kitérni. Iolcus-ba hazatérvén ugyanis elvágja újdonsült apósa torkát, a hullát egy üstbe teszi, amiből az megfiatalodva kel életre. A másik változat szerint ezt egy kossal teszi. Ezen felbuzdulva Pelias lányai is hasonlóképpen cselekednek apjukkal, Medea azonban 'természetesen' visszautasítja ez esetben az újjáélesztési műveletet. Mint azt láthattuk már Schenouda írásaiból is, Medea imád darabolni, testvére és 'gyermekei' sem kerülhetik el e sorsot... hiba lenne azonban elhamarkodottan elítélni ezért őt, hiszen a 'beavatások' során igen elterjedt processzus ez ;-), de úgy látom ezt nemigen szeretné ragozni Schenouda.
Nagyon hasonló történeteket ismerünk az indiai alkímiából is, ahol az alkimista sziddhák bonyolult processzusok után 'forró olajba' merülve újhodnak meg. Az egyik ilyen történetben egy király van megbízva azzal, hogy a yogit felélessze bizonyos varázsszerek meghatározott sorrendjében való alkalmazásával, az azonban a szó szoros értelmében hagyja a szerencsétlent 'saját levében megfőni', félve attól hogy az újjáéledt yoginak túl nagy hatalma lesz...
A walesi legendák boszorkánypapnője, Ceridwen szintén hasonló praktikákban érdekelt, egyszer azonban fiatal fiú(alternatíve törpe) famulusa, aki a kotyvalék keverésével van megbízva, véletlenül iszik a bölcsességet és poézist ádó főzetből (amelynek valamiféle 'inverz lepárlási' tulajdonsága, hogy csupán néhány első cseppje fogyasztható, a többi méreg), és természetesen elmenekül (mivel rájött, hogy az utolsó összetevő ő maga volna). Sorsa elől azonban nem menekülhet, néhány alkímiai jellegű metamorfózis után 'illékonysága' ellenére Ceridwen elfogja és felfalja, azonban az ifjú 'valahogy' a gyomra helyett a méhébe jut, és így feldarabolva is viselőssé teszi önnmagával Ceridwent. A szülés után azonban Ceridwen képtelen elpusztítani a gyönyörű szépségű csecsemőt, ehelyett 'Mózeskosárba' teszi. Felcseperedvén e fiúból válik a legendás walesi bárd, Taliesin.
A nyugati alkímiából is lehetne sorolni az ehhez kapcsolódó szimbólumokat és processzusokat, csak utalok itt az Aurora Consurgens néhány ábrájára vagy a Splendor Solis mocsárból kilépő 'khiméra'-alakjára (vagy a már bemutatott jelenetre az 'Aprószentek lemészárlásáról'). Az egyik legfontosabb persze, hogy az 'anyag' a tüzet kiállóvá váljon, ezt szó szerint is ábrázolják néha, amint a delikvenst épp befelé 'segítik' az Athanorba. Ábrahámról pl. ugye ismeretes a zsidó hagyományban, hogy három napig is állta Nimród hétszeresen hevített kemencéjében, így nem csoda, hogy Flamel könyve 'Ábrahámé'.
A sárkányfog-veteményről kissé szatirikusan szólva, Jászon bizonyára kevéssé volt művelt népének mitológiájában, hiszen akkor nem szorult volna ez ügyben Medea segítségére. Cadmus-szal ugyanis szinte ugyanaz a történet játszódik le (csak meg is öli a sárkányt). Ez a sárkányfog-vetemény valószínűleg tényleg egyiptomi-szamothrakéi alkmista tanmese, hiszen Cadmus is szamothrakén keresztül érkezett Főníciából, míg apja, Agenor az egyiptomi Memphisben született, és onnan vándorolt ki Főníciába, testvérére hagyván az Egyiptom feletti uralkodást. Szóval lehet valami a főníciai kapcsolatban, persze ezek az információk meglehetősen messzinek és 'szerkesztettnek' tűnnek a görög hagyományban.
Az Aranygyapjú története ott ért véget, ahol kezdődött az egész: a Laphüsztion-hegyénél, melyre egykor a repülő kos leszállt…
Argonauták a történet végén visszatértek Orhomenoszba, de minket Médeia vagy szegény Iászón sorsa különösebben nem érdekel. Viszont az igen, hogy az Aranygyapjút „Zeusz” laphüsztioni templomában helyezték el. Ez a templom a Laphüsztion-hegyen volt és azt tartották róla, hogy belsejében titkos lejárat van az Alvilágba…
Pauszaniasz a derék ókori utazó azt írta, Koróneia városától 20 stadionnyira (kevesebb, mint 4 km-re) van Zeusz Laphüsztiosz szent területe. A hegy az orkhomenoszi prehisztorikus királyság szenthegye volt, egy kialudt vulkán. A görögök már csak a hagyományokat vették át. A hely fő istene Zeusz Laphüsztiosz, azaz „Falánk Zeusz”, ami kétségtelenül az emberáldozatokra, a hegyen feláldozott gyermekekre utal (A. B. Cook). Az aranygyapjas kost a mítosz szerint Zeusz küldte, hogy megmentse azt a két gyermeket, akiket Athamasz király feláldozni készült az oltáron. Pauszaniasz szerint a kos hátán Kolkhiszba menekült Phrixosz ugyanakkor „feláldozta” Laphüsztiosznak (!) a kost. Az egészből persze nyilvánvalóan az is következik, hogy eredetileg a mítosz szereplőinek teljesen más volt a neve, s mi már csak a görög változatot ismerjük.
A 19. századi történészek abban a hiszemben voltak, hogy a hegy ősi istene Moloch volt, akinek átvette helyét később Zeusz Laphüsztiosz. De mit kerestek volna erre a föníciaiak, pláne a prehisztorikus időkben…? Egyébként az akkori történetírás reflexszerűen a korábban ott élt föníciaiakra mutogatott, ha görög földön vagy Kisázsiában felvetődött az ókorban a gyermekáldozatok kérdése. Még a krétai Labürinthoszban gubbasztó Minotauroszt is Moloch-al azonosították.
A Moloch-al való azonosítást később ők is elvetették. De akkor kit takar a Laphüsztiosz (Falánk) istennév…? Itt, Boiótiában Zeusz egy másik jelzője Keraiosz volt, azaz „Szarvakat viselő”, ami megint beszélős jelző (némelyek szerint éppen ezért volt kézenfekvő az egyiptomi kosfejú Ammon isten azonosítása Zeusszal).
A közeli Lebadiában volt egy föld alatti barlang, ahol a Delphoi templomát építő, Trophóniosz adta jóslatait (Triphóniosz a legrégibb hagyomány szerint egy kígyótestű agathodaimón volt, aki a „Holdról” jött ide). És Lebadiában Zeusz Laphüsztioszt Zeusz Baszileosz néven tisztelték, azaz „Zeusz Király”… egykor talán nem is „isten” volt, hanem a környék uralkodója, akit a görög hagyomány tett megt istenné…?
Az i.e. 2. évezredbeli görögök nem csupán az orkhomenoszi főisten azonosították saját istenükkel, hanem egy másik helyi istent, akit Dionűszosz Laphüsztiosznak neveztek (és ugyanolyan baljós hírnévnek örvendett, mint Zeusz Laphüsztiosz) és az ő menádjait, Laphüsztiainak nevezték. Koróneiában Athéné Itonia temploma állt, aki meg a háború istennőjének számított. Olyan isteneket tiszteltek a történelem előtti időkben a hegyen, a boszorkányok hegyén, akik gyermekeket öldöstek le és terrorizálták a lakosságot… Kik voltak ők valójában…?
Korábban már írtam erről, de megismétlem, hogy a prehisztorikus időkben a gazdag orkhomenoszi királyság egy sötét hatalom birtokában volt. Nem sokan figyeltek fel Christian Heinecke német ókortudós 160 éve (!) kiadott munkájára, melyben kimutatta, hogy Orkhomenosz egykor, még az írott történelem előtt, a kuréteszek uralma alatt állt (kiket azonosít a telkhinekkel), akik egy titkos uralkodó osztályt alkottak (Orchomenos und der Herrnstand der Kureten, 1849).
A Laphüsztion hegy alján volt Athamasz palotája és Zeusz Laphüsztion temenosza, benne az isten márványszobrával és oltárával. Itt történtek a gyermekáldozatok. Fentebb a hegyen pedig Héraklész Kharosz szobra állt, mert éppen a Laphüsztion volt az a hegy, ahol a hős visszatért az Alvilágból – helyi hagyomány szerint -, magával hozva Kerberoszt, a pokol kutyáját…
A régiek hittek abban, hogy a föld különböző pontjain lejáratok vannak egy alsó világba. Ide csak különleges hősök vagy nagy erejű varázslók voltak képesek lejutni. Az itáliai Baiánál vagy a gizai Nagy Piramis alatt is volt egy ilyen lejárat. Mind a kettőt a rómaiak zárták le.
A Baiánál lévő titkos föld alatti komplexumra, az Alvilág másaként kivájt folyosókra 1962-ig nem bukkantak rá, de itt az egész környék hasonló titkoktól hemzseg, beleértve az Avernó-tavat. Már Ephorosz görög történetíró beszél az itt élő föld alatti népről, akik föld alatti házakban laktak és a járatokban kalauzolták egykor a föld mélyén lévő szent barlanghoz igyekvő zarándokokat, ahol Szibülla osztotta jóslatait. Ide jött le a trójai Aeneas, miután letörte az „aranyágat” Diana istennő szent kertjében álló ciprusról…
Laphüsztiosz-hegyénél azonban mit sem tudunk bármilyen kutatásokról, pedig a hagyományok szerint egykor ez a rég kialudt vulkanikus eredető sziklahegy a Boszorkányok hegye volt, ahol a menádok révületbe estek, kecskemaszkos férfiak mászták meg csúcsát, és Laphüsztiosz isten templomában pedig gyermekeket öldöstek le egészen addig, míg az „Aranygyapjút” el nem rabolták. A templomból titkos járatok vezettek a föld méhébe.
Egyedül Orpheusz volt képes arra, hogy az Aranygyapjút elrejtse, mert valamilyen ismeretlen okból el kellett rejtenie ezt a roppant veszélyes szerkezetet, melyet az őskorban hozott ide egy halódó faj a Vénuszról.
A levezető járatot valószínűleg már az i.e. 2. évezredben lerombolták az ideérkező hellének, valószínűleg ugyanakkor, mikor a monda szerint „Héraklész” (tehát a még a trójai háború előtt) kövekkel eldugította a Kopaisz síkság csatornáit és a hegyen átvezető csatornáját, ami a Kópaisz-tó keletkezéséhez vezetett.
Egy vatikáni kézirat ismeretlen mitográfusa megjegyezte, hogy az Aranygyapjú (tehát nem a kos!) képes volt valakit a levegőbe emelni. Más régi források pedig beszélnek arról, hogy vöröses fénnyel is világított. Olyan alkimista szerkezet volt, ami a biológiai keresztezést, megtermékenyítést szolgálta, de nem csak azt, hanem az élet megfiatalítását, regenerálást, s erre kellettek a gyermekáldozatok, véráldozatok. A mi tudományunk már képtelen ebbe az irányban kutakodni, de majd egyszer kifogják mutatni, hogy ez az elgondolás helyes, azokban a sötét időkben idemenekült idegen faj mit sem törődött még korunk morális aggályaival…
Erről a szerkezetről valamilyen szintű információt fenntartottak az ókori alkimisták, majd ebből még kevesebb tovább szivárgott középkori utódaikhoz. Mert hisz, hogyan magyaráznánk, mikor Flamel és mások alkimista tárgyú szimbolikus képein szüntelen előbukkannak ezek a dermesztő részletek. Rejtélyes utalások mutatnak egy alkimista titkos „rítusra”, mely során csecsemőket mészárolnak le, vérüket nagy edényekbe csorgatják, s amiben két másik eszköz is van, amit a nap- és holdjelképével mutatnak, de pontos értelmével és funkciójával már nem lehettek tisztában. Az alkimista képek ezen részleteit némelyek Jézus születésével, Heródesz királlyal próbálják kapcsolatba hozni, aki leölette a csecsemőket. De elég megnéznünk a képeket, hogy ezek nem egy újszövetségi jelenetet mutatnak, valamiféle rettegő király bosszúját, hanem kimért, aprólékos precizitást az ember-hasznosításban… csak éppen erre senki nem mert eddig gondolni…
A rózsakeresztes Michael Majer közli egy fiktív beszélgetését Kolkhiszban az argonauta Iászónnal, aki elárulja, hogy Médeiától megkapta a „Nap és a Hold jelvényeit”. A több mint ezer évvel korábbi Argonautica Orphica ezt az eseményt Orpheusznak tulajdonítja. A régi vázaképek és más rajzok több esetben mutatnak a kolkhiszi kertben, ahol a fán lógó Aranygyapjút ábrázolták, a fa alatt egy edényt, kelyhet vagy valamiféle tartályt. Ennek célja és értelme azonban a mítoszokból nem derül ki, semmit nem mondanak, hogy miért van ott, de azt hiszem ez volt a furcsa gépezet harmadik eleme.
Ez az idegen alkimista gépezet egykor a Laphüsztion hegyén lévő speciális erődben működött, majd innen elrabolva került Kolkhiszba. Mélyebb technológiai részletekkel nem tudok, nem akarok és lehetetlenség is szolgálni, mint mondjuk egy 2228-ban történő operációról kellene beszélnem…
*
A történet végének "befejezetlensége" azonban érthetetlen kellene legyen korunk mitográfusai előtt, és éppen ezért nem is nagyon akarnak arról beszélni, mi lett az Aranygyapjúval. Hiszen amiért annyi harc folyt, egyszerűen csak berakták a laphüsztioni templomba? A további sorsáról meg semmit nem tudni, mintha itt elvágta volna egy láthatatlan szike a történet fonalát… de a magyarázat egyszerű:
A hagyomány szerint a templomból titkos járat vezetett az Alvilágba. Azt gondolom, hogy Orpheusz nem a templomban, hanem a hegy kialudt kráterjének gyomrában rejtette el az Aranygyapjút. Így már érthető, hogy a későbbi évezredekben soha egy büdös szó nem hangzott el az Aranygyapjú létéről vagy nem létéről.
Abban biztos vagyok, hogy Orpheusz a Héliupolisz Rend legtitkosabb utasításainak megfelelően járt el, mikor az Aranygyapjúval és kellékeivel az Alvilág Kapuján áthatolva lement az alsó világba… Talán a rend abbéli félelmében, hogy az Aranygyapjú egyfajta hívójelként szolgálhatna olyan förtelmes lények irányában, kikről azt gondolták, Atlantisz bukása után szétszéledtek a földön, és titkos helyekre költöztek. De ettől is nagyobb rémületet válthatott ki az a lehetőség, hogy esetleg az Aranygyapjú a sárgolyónkra vonzhatná az űr eldugott ponjairól azokat a lényeket, akik számára mi csupán biológiai nyersanyagot jelentenénk két csillag le- és felkapcsolása között…
Azt gondolom, hogy az Aranygyapjú – sok ókori ereklyével szemben - ma is meg van, valahol a Laphüsztion hegy alatt, egy titkos kamrában, ahová több mint ötezer évvel ezelőtt Orpheusz rejtette. De azt még inkább gondolom, hogy korunk nem áll készen arra, hogy ezt a valamit napvilágra szabadítsa…
[Biagio d'Antonio reneszánsz festő 1465 körül alkotott "Argonauták Mestere" című képösszeállításának egyik darabja]
A klasszikus kor görögjei igazából sosem értették, hogyan és miért került a vállalkozásba egy olyan gyenge férfi, mint Orpheusz… a csupa harcos, bajvívó közé?
Festőik, költőik valamiféle vándorzenésznek, lantművésznek, Apollón papjának ábrázolták. Ez egy általános vélemény volt, pedig egy nagyon régi mitográfusuk, Hérodórosz, aki külön könyvet írt az argonautákról és egy másikat Orpheuszról, már megírta a lényeget: két Orpheusz volt! Az egyik a zenész és pap, a másik, aki az Argón utazott. Diodóroszra sem figyeltek eléggé, aki meg rendszerint igen régi forrásokat is használt, mikor azt írta: „Orpheusz volt az egyedüli a hajón, aki beavatott volt a titkokba”.
Az Argonautica Orphica is elmond néhány dolgot, ami nem vág a hagyományos Orpheusz képbe, mikor Orpheusz így beszél saját magáról: „Hogyan mentem az egyiptomiak Szent Seregével, amikor meglátogattam szent Memphiszt és az Ápisznak szentelt városokat, melyeket a Nílus széles övként vesz körül… Messzi földekre és városokba elmentem, és felfedtem az emberek előtt Egyiptom és Libüa orákulumait.”
Modern kori okkultista írók, magukat beavatottnak képzelők mindentudók általános mosolyával beszélnek nekünk teljesen felelőtlenül a Sátán hatalmáról, boszorkányok szérűjéről, Lucifer bukásáról és más efféle dolgokról, mit sem tudva ezen dolgok eredetéről vagy lényegéről. Orpheusz a bukott Széth isten híve volt, héliupoliszi kígyópap, egy igazi fekete varázsló. Ő bizonyára tudott volna mesélni ezen dolgokról. És már a nevét sem tudták, s könnyen lehet, a testét betakaró nagy fekete köpenyről nevezték csupán Orpheusznak… (ezt elfogadható magyarázatnak mondja a mitográfus Kerényi is).
Az Argonautica Orphicában van egy jelenet, ahol Orpheusz meséli, mikor megbizonyosodtak az Aranygyapjút védő sárkány félelmetes voltáról, elment egy helyre, ahová Médeia engedelmesen követte. Ez egy kolkhiszi templom udvara volt. Itt ásott egy négyszögletes gödröt.
Hasonlóról hallottunk már Homérosztól is, mikor Odüsszeusz az Ókeanoszban fekvő Hádész szigetére utazott, ahol Perszephoné ligetébe érve - Kirké utasításainak megfelelően - „ástam a gödröt, amelynek a széle s a hossza könyöknyi”. Majd a holtak lelkének áldozatot mutatott be a gödör fölött.
Majd az Orphica azt mondja Orpheusz, hogy a gödör szélére egy piramis alakú fát alkotott, hasonló fa, egy ciprus állt egykor gízai Szfinx jobb mancsa mögött vagy a baalbeki Juppiter Heliopolitanus gigantikus szentélye bejáratában.
Aztán megtudjuk, hogy előkészítette ruházatát. Egy fekete köpenyt (orphnina) viselt. Három fekete kölyökkutyát áldozott Hekaténak, de ugyanezt az áldozati formát gyakorolták Kolophónban az istennőnek. Ez már csak azért is érdekes, mert Homérosz kolophóni volt.
Ezalatt Médeia bement a kolkhiszi „legtitkosabb templomba” és onnan egy kosárban különböző tárgyakat hozott ki. Majd beavatta ezen tárgyak misztériumába Orpheuszt. Azt gondolom, hogy ezek a nagyon titkos tárgyak azonosak lehettek azzal, amit a középkori alkimisták allegorikus képein a Nap és a Hold jelképével ábrázoltak. Ezek rendszerint valamilyen tartályféléből vagy kosárból kandikálnak ki. Rendszerint mindig ott vannak az athanor mellett, királyok, szárnyas lények oldalon, vagy kígyók mellett. Az is biztos, hogy valamiféleképen kapcsolódtak az Aranygyapjúnak nevezett szerkezet működéséhez.
Majd egyfajta, nehezen jellemezhető rítus végez a gödörben Orpheusz: varázsfőzetet készít, amit beleönt a gödörbe, majd lefedi fekete köpenyével. Majd hatalmas pokolbéli láng csap ki a gödörből. A hívásra megjelent Pandora, akinek a teste vasból volt és vele volt Hekaté, három szörnyűséges fejével.
Csak ezután mentek ahhoz a ligethez, amit egy nagy fal vett körül, rajta erős kapukkal. Az Argonautica Orphica szerint azonban hatan mentek be a sárkány ligetébe, ahol az Aranygyapjút őrizték: Orpheusz ment elől, majd Médeia, Iászón a két Tünderida és Mopszosz (a Tünderidák: Kasztor és Polüdeikész maguk is kurészek voltak, innen a másik nevük, Dioszkuroszok). Így szerezték meg az áhított ereklyét…
[Biagio d'Antonio képének azon részlete, ahol az Aranygyapjút őrzik]
Orpheuszék később betörtek a krétai Labürinhoszba, hogy használják az Aranygyapjú szerkezetét. A krétai titokzatos építményt még Daidalosz tervezte, akinek származásáról már szinte csak ostoba meséket ismertek az ókori görögök. De ha elolvassuk Szkülax i.e. 4. században összeállított hajósperipluszát, mely részleteiben még régibb anyagokra ment vissza, s bizonyára ezek alapján írta le Nyugat-Afrika partvonalát. A híres Szolieisz-fokot Hérodotosz Afrika legnyugatibb bástyájának mondta, és erről a tengerbenyúló hegyfokról mondja a periplusz, hogy a csúcsán Poszeidón műemléke állt, ahol az istent delfinektől körülvéve ábrázolták. A műemléket Daidalosz alkotásának mondja, ami nem azt jelentené, hogy ez a titokzatos mesterember illetve a mögötte álló technicista faj Atlantiszról vándorolt Észak-Afrikán át Krétára…?
Szalám szeme megakadt egy-egy ismertető feliraton, amelyek még rajta voltak az elrejtett kincseken. Az egyiken ez állt: Sumér lant Ur városából, aranyba foglalt bikafejjel; Kr. e. 2400. A tárgyat gyorsan eltüntették. Egy másikon: Fehér mészkő fogadalmi edény Warkából (Uruk); Kr. e. 3000… Szalám szeme láttára dugták be egy sporttáskába. Az Entemena királyt ábrázoló szobrot Urból; Kr. e. 2430 két férfi emelte fel, és egy harmadik útmutatásai szerint juttatták át a falon tört lyukon. Szálamnak eszébe ötlött, mit tanult az iskolában: hogy a bagdadi múzeumban ötezer éves kincseket is őriznek. Az a múzeum nemcsak Irak történelmét jelenti – mondta a tanítójuk –, hanem az egész emberiség történetét...""
Valahol felbukkant azóta ? Vagy végleg elveszett ?
1912-ben fedezte fel a német régész, Ludwig Borchardt az a mellszobrot, amely Nofretetét ábrázolta. Más tárgyakat is találtak, de Tell el-Amarnában ez volt talán a legfontosabb akkor felbukkant régészeti kincs. Az akkori szokások szerint a leleteket megosztották: egy év múlva a mellszobor Németországba került.
Először akkor kérte vissza a szobrot Egyiptom, amikor a berlini Neues Museumban 1924-ben kiállították. Az ezredforduló óta újra felparázslott a vita. 2006-ban is kérte Egyiptom a szobrot, aztán egy év múlva maga Zahi Hawass akarta kiállítani. Mindkétszer csak kölcsönbe kérte volna Egyiptom Nofretetét. Azóta Zahi Hawass megkérdőjelete az 1913-as dokumentumok valódiságát is, szerinte Borchardt leértékelte a szobor valódi jelentőségét, és illegálisan vitte ki az országból."
Még szerencse, hogy nagyobb károk nem következtek (eddig).
A középkorban is volt egy "múmia-járvány", mikor azért hoztak Európába egyiptomi múmiákat, hogy porrá örölve valamiféle gyógyszernek használják...
Ki olvasta Sam Bourne Végakarat c. krimijét....? (The Last Testament, 2007)
Így kezdődik:
"Bagdad, 2003. április
A tömeg egyre erősebben tolakodott, mintha vérszagot érezne. Átzúdultak a boltív alatt és egyesült erővel nekirontva a magas, kétszárnyú tölgyfa ajtónak, benyomták és a földre döntötték. Ahogy áttódultak rajta, magukkal sodorták Szalámot. Nem a szabad akaratából tartott velük. Pusztán részévé vált a férfiakból, nőkből és sokszor még nála is fiatalabb gyermekekből formált mozgó vadállatnak. És a hatalmas bestia most felordított.
Betörtek az első nagyterembe, ahol üvegtárlók csillogtak a mennyezetig érő ablakokon keresztül beragyogó ezüstös holdfényben. Rövid szünet állt be, mintha a bestia szusszanna egyet. Szalám és bagdadi társai befogadták az eléjük táruló látványt. A Nemzeti Történeti Múzeum, egykor Bagdad kincsesháza, tele Mezopotámia értékeivel, nyitva állt előttük. Sehol egy őr. A rendőrök már rég elhagyták a helyüket, és az utolsó biztonsági őrök is elmenekültek a roppant tömeg láttán.
A rövid időre beállt csendet egy üvegre sújtó kalapács törte meg. A jeladás nyomán azonnal fülsiketítő zaj töltötte be a termet, ahogy egymás után működésbe léptek a pisztolyok, balták, kések, husángok, de még az autóroncsokból kitépett nagy fémdarabok is – bármi, amivel hozzáférhetnek a tárlókban lévő becses régiségekhez.
Egymás után törtek be az üvegtáblák. Márványszobrok zuhantak a földre; ókori kerámialapok zúzódtak porrá a padlón. A máskor múzeumi csendbe burkolózó terem most szörnyű robajtól visszhangzott: a kő- és üvegtörés zajától, de még pisztolylövésektől is, mivel a legtürelmetlenebb fosztogatók belelőttek a csépelésnek ellenálló zárakba. Szalám felfigyelt két jól öltözött férfira, akik egy profi üvegvágó felszereléssel dolgoztak módszeresen.
Beleremegett a föld, ahogy az emberek újabb és újabb hullámokban tódultak be a múzeumba, és ügyet sem vetve az első kiállítóteremre, új helyek után kutattak prédáért. Befelé csörtetve összeütköztek azokkal, akik már kifelé igyekeztek, hogy kézikocsikkal, talicskákkal és kerékpárokkal elszállítsák értékes zsákmányukat, vagy súlyos műanyag ládák és kartondobozok súlya alatt nyögtek. Szalám a kifelé tartók között felismerte az apja egyik barátját: arca kivörösödött az erőfeszítéstől, a zsebei kidagadtak.
Szálamnak hevesen vert a szíve. Élete tizenöt éve alatt még sohasem látott senkit így viselkedni. Pár nappal ezelőttig minden ismerőse lassan járt, lehajtott fejjel, lesütött szemmel. Szaddam Irakjában nem volt tanácsos megszegni a szabályokat, és magadra vonni a figyelmet. És most ugyanazokat az embereket – a szomszédait – megvadította a mohóság, hogy mindent ellopjanak, amire csak rátehetik a kezüket, és elpusztítsák, amire nem.
Szalám benyúlt egy törött tárlóba egy halvány narancsszínű borostyán nyakláncért. De valaki elkapta a csuklóját, még mielőtt elérhette volna: egy villámló tekintetű, középkorú asszony a bal kezével félretolta Szalámot, s a jobb kezével megkaparintotta a nyakláncot. Szalám visszahúzódott.
Ez olyan, mint egy ősi város felprédálása, gondolta. Akár egy orgia, amelyre nem a vágy hajt, hanem a kapzsiság, a javak utáni, évtizedekig elfojtott sóvárgás kitörése. Egyszerre ismét előrelódították: a fosztogatók újabb csoportja érkezett, és megindultak a lépcsőn.
Szalámot is magukkal sodorták fölfelé rohantukban: az a hír járta, hogy a múzeum személyzete a raktárakban rejtette el a legértékesebb kincseket. Egy csapat férfit látott egy ajtó körül, amelyet épp akkor emeltek ki a sarokvasakból. Az ajtó mögött frissen felhúzott téglafal állt, még alig kötött meg a habarcs. Először egy, majd még két ember esett neki a tégláknak kalapácsokkal; hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk vasrudakat vagy a puszta vállukat használva. Rászóltak Szálamra: – Láss neki! – és a kezébe nyomtak egy fém asztallábat.
A sebtében felhúzott fal gyorsan megadta magát, akár egy homokvár a hullámoknak. A csoport vezetője átlépett a nyíláson és kitört belőle a nevetés. A többiek utánanyomakodtak. Nemsokára Szalám is felfedezte, minek örülnek: a helyiség zsúfolva volt kincsekkel. Kos- és ökörszarv faragványok; dúskeblű istennőket és núbiai asszonyokat ábrázoló szobrok; cserépkorsók, urnák és tálak; réz háromlábak, kárpittöredékek… a falon pedig egy fríz egy rég elfeledett háború harcoló katonáiról.
Szalám szeme megakadt egy-egy ismertető feliraton, amelyek még rajta voltak az elrejtett kincseken. Az egyiken ez állt: Sumér lant Ur városából, aranyba foglalt bikafejjel; Kr. e. 2400. A tárgyat gyorsan eltüntették. Egy másikon: Fehér mészkő fogadalmi edény Warkából (Uruk); Kr. e. 3000… Szalám szeme láttára dugták be egy sporttáskába. Az Entemena királyt ábrázoló szobrot Urból; Kr. e. 2430 két férfi emelte fel, és egy harmadik útmutatásai szerint juttatták át a falon tört lyukon. Szálamnak eszébe ötlött, mit tanult az iskolában: hogy a bagdadi múzeumban ötezer éves kincseket is őriznek. Az a múzeum nemcsak Irak történelmét jelenti – mondta a tanítójuk –, hanem az egész emberiség történetét..."
Te arra lennél kíváncsi, miért éppen kosbőrrel asszociálták az Aranygyapjút. Erre rengeteg adalékot lehet erre találni a hagyományokban, nyilván az egyiptomiban is. Valami miatt a koshoz kapcsolták, viszont mi a hagyományt csak a görögök közvetítésében ismerjük, akikkel valóban megtörtént az orkhomenoszi pelaszgok, minüaiak. Az Aranygyapjú fogalmát az ők, mára rég halott nyelvéből kölcsönözték, de ki tudja a pelaszgok mit értettek rajta. Mert magát a történetet átörökítették, de annak ezoterikus értélmét, vonatkozásait nem adták tovább új uraiknak (ugyanígy tettek a sumerok az akkádokkal is).
Nyilván egy kódszó, mint a Grál vagy a Hórusz Szem esetében, ahol sem valamiféle kődarabról vagy szemről van szó, hanem egy technikai jellegű dologról. Egy aranyozott kosbőrért a híresen gazdag királyság ("arany Orkhomenosz" - Homérosz) nem indított volna semmilyen expedíciót. Viszont meglehet vizsgálni az orkhomenoszi és a királyság szent hegyéhez, a Laphüsztionhoz tartozó hagyományokat, mert ott is bőven találsz utalásokat kosbőrre vagy kecskebőrre, amit rítusok alatt viseltek (Hermésszel és a kabirokkal kapcsolatban szintén).
De szerintem az Aranygyapjú értelmének megfejtéséhez pusztán elméleti magyarázkodás nem vezethet el, ismerni kell a történelmi hátteret, a két végső pontot, Orkhomenoszt és Kolkhiszt, figyelembe kell venni az argonauták által meglátogatott helyeket, mint Szkheria kapcsán elő is jött, hogy konkrétan mire használták a gyapjút, az Aranygyapjú kolkhiszi őrzését, az Iászón által kiállt próbákat, és még egy-két apróságot. Az argonauták kalandjában nem valamiféle allegórikus elbeszélést, "tanmesét" látok, amibe ókori bölcsek -úgymond- tudásukat rejtették, hanem egy megtörtént expedíciót a történelem hajnalán, ami szülte a későbbi allegóriákat és tanmeséket...
Középkori alkimista vagy rózsakeresztes íratokkal - az argonauták kalandja esetében- csak annyira érdemes foglalkozni, ha az kiegészíti valamiben a jóval korábbi értesüléseket. Valahogy sikerült beletrafálnod egy ilyenbe, mert speciel Michael Maier éppen ilyen, hisz mániákosan gyűjtötte a "titkos iratokat", ismerte az ókori feljegyzéseket is. Nagyon is elképzelhető, hogy olyan krónikákat is olvasott, melyek időközben eltűntek, nem érve meg korunkat.
Még 2009-ben feljött itt Maier szerepe a gízai Nagy Piramis kapcsán:
(Ott nem mondtam el, de pld. Thomas Norton 15. századi angol alkimista világséma rajza és tkp. a Nagy Piramis elrendezését mutatja, alatta a Sátán börtönével.) Egyébként Majerről is régóta azt gondolom, hogy olyan ókori erdetű többször átmásolt titkos kéziratok voltak a birtokában, melyek kapcsolatban hozhatók a Héliupoliszi Testvériséggel, sőt akár az is, hogy a rend, vagy valamilyen utódszervezetének örököse vagy tagja volt.
Majer közli egy fiktív beszélgetését Iászónnal. Abban téved Majer, hogy a gyapjú valamiféle alkimista produktum lett volna, hanem inkább egy alkimista szerkezet. Viszont Iászón elárulja, hogy Médeiától megkapta a "Nap és a Hold jelvényeit". Hogy mik voltak ezek, pontosan nem tudni, de valami módon kapcsolódtak azon művelethez, ami során az Aranygyapjút "használták" (éppen csak annyiban téved, hogy ezt nem Iászón, hanem Orpheusz kapta).
Ezekről a jelképekről pedig volt már szó, mikor feljött Flamel könyve és a krétai Labürinthosz szerepe:
Egészen érdekes ez az 'északi utazás', és előadásodban valóban eléggé egybevág a korábban vázoltakkal.
Engem még mindig furdalnak az Aranygyapjú-val kapcsolatos egyiptomi párhuzamok, az írha, mint szakrális tárgy (Mendész(Ozirisz)-Hatmehit-Atargatis vonal), mivel úgy tűnik, koránt sem elszigetelt eset a görögöké (bár ez lehet a legkomplexebb kosbőr történet az 'arannyal' kapcsolatosan, ami ránk maradt).
A 'Királyi Művészet' kedvelői számára előástam Mairnek egy írását, amiben újfent e téma körül ólálkodik, néhány egyéb ismerős szimbólum társaságában, természetesen a maga sajátos(vagy sem) értelmezésében. Waite fordította, és szerepel a Hermetic Museum általa szerkesztett változatában (Maier Symbola Aureae mensae...-jének XII. könyvéből), sajnos némi kihagyás és egyéb 'elsiklások' észrevehetőek az eredeti változattal szemben, így alaposabb összevetést igényel majd, de így posztomusz is mindenképp köszönetünket nyilváníthatjuk neki a téma hozzáférhetősége irányában tett erőfeszítéseiért. Michael Maier: Finom példázat - avagy Főnix keresése
A Phaszisznak nevezett széles folyam (a Kaukázus déli lejtői alatt), ami több mint két évezreden át összekötötte a Fekete-tengert a Kaszpival, akkor keletkezett, mikor a Boszporusz i.e. 5500 körül átszakad és a Földközi-tenger vize gigantikus erővel bezúdult a Fekete-tengerbe, és a túloldalon végig rohant a Kaukázus alján, utat törve magának a kaszpi-tengerig. Ez az ősi csatorna az i.e. 3. évezredre -a szárazabb klíma hatására- kiszáradt. Eghyébként ennek a természetes medrébe hozták létre az oroszok az egyik legnagyobb víztározójukat Mingachevirnél, s ahol több mind ötezeréves településnyomokra is bukkantak a harmincas években, mielőtt a hatalmas víztározó vizét ráengedték a területre. Éppen ezen a vonalon fut az Iori-nak nevezett folyó, amit a helyi törzsek az ősidők óta elég különös módon Kabirlinek ill. Qabirrinek neveznek…
Argonautica Orphica szerzője arról beszél, hogy a Kaszpi-tengerből a kijutás nehéz volt. Áthaladtak egy szűk szoroson (Turgai-kapu). Majd kilenc teljes napig hajóztak északnak. A partok mentén vad sarki törzsek éltek. Egy teli csésze vért áldoztak a „hüperboreaszoknak, a nomádoknak és a kaszpinépeknek”, amiből látható, hogy valójában a Kaszpi-tengeren át mentek. A tizedik nap megközelítették a Rhipai völgyeit, majd leereszkedtek a hüperboreuszi óceánba (amit az itteniek a „Halál tengerének” neveznek).
A Szibérián átívelő széles vízi úton hajózva elhaladtak a hosszúfejű makrobiusz nevű gazdag nép vidéke mellett, akik ezer évig éltek. Majd a kimmerek mellett hajóztak el, akik „örökre meg vannak fosztva a nap melegétől”.
Majd az Orphica írója mondja, hogy „rohantunk az Atlanti-óceánba”. Elhaladtak az Ír-sziget (Ierne) mellett. Majd „távolabb” felfedeztünk egy tűlevelű erdők borította szigetet, ahol Démétér királynő hatalmas templomai álltak. Innen rabolta el Hádész Perszephonét. A szigeten „káprázatos házakat” láttak, viszont a sziget partját körös-körül gyűrűként körbefogva, magas sziklafal alkotta, és sehol nem láttak kikötőt. Ebből azt szűrték le, hogy a sziget nem a halandók otthona.
Orpheusz ezután rögtön azt tanácsolta, hogy sietve távolodjanak el a szigettől. A harmadik napon elérték a nap lányának, Kirkének szigetét. Az argonauták nem győztek csodálkozni a lány szépségén, lángként lobogó haján. Innen kedvező széllel a tartésszoszi-öbölig hajóztak, majd elérték a közelben lévő Héraklész Oszlopait (Gibraltári-szoros). A hegyfok királyát Dionüsziosznak nevezték és nála töltötték az éjszakát.
Azután behajóztak a Földközi-tengerre, elérve a Szárd-tengert, majd az etruszk partokat… de innentől már nem követjük az Argonautica Orphica szerzőjét, aki sajnálatosan ekkor félre tette a legrégibb forrást, amiből addig merített, és ettől nagyjából azt az útvonalat követte, amit Apolóniosz Rhodiosz is megénekelt. Ugyanis a kései orphikus szerző már nem volt képes a számos argonauta-beszámoló közt különbséget tenni és a legrégibből csupán az északi utazás menetét vette át. Éppen ezért az állomások többi helyét, akár Apollóniosz és társai már mind a Földközi-tengerre tették.
*
Yves Nourissat úgy gondolja a Don folyóból elérve a Volgát, majd az Szkítha óceánt, előbb a szkíthák, majd a hüperboreuszok mellett elhajózva jutottak ki a Jeges tengerre. A kimmerek pedig –szerinte- a Kola-félsziget északi részén éltek. A Skandináv partok mentén délnek fordultak és Írország nyugati oldala mellett hajóztak el, majd keletnek mentek.
Démétér szigetét a walesi partoktól 13 km-re fekvő lakatlan kis sziklaszigettel, Grassholmmal azonosítja. Erről a szigetről gondolják, hogy azonos Mabinogion által említett Gwales szigettel, ahol egy csodálatos kastélyban az óriáskirály, Bran fejét őrzik.
Innen délnek hajózva elérték az Ibér-félsziget ény-i csücskét, aminek közelében a Sisargas szikla-szigetecskék vannak (a parttól csak 750 m-re!), s ezek egyikén élt –szerinte- Kirké, majd a part mentén elérték a Gibraltári-szorost.
*
Nos, elvetem, hogy Grassholm azonos lenne azzal a szigettel, ahol az argonauták Démétér templomait látták. Grassholm egy apró sziklasziget, közel a brit parthoz, s csupán madarak fészkelő helye.
A welszi hagyomány ugyanúgy járt el, mint a mitikus Avalon esetében, amit áttettek a kis Man-szigetére, pedig ott éltek rajta. Ugyanúgy azt a kastélyt is –ahol Bran fejét őrzik- közelebb hozták a kicsiny Grassholmra.
Azt gondolom inkább, hogy az 1862-ben felfedezett víz alatti Purcupine-zátony lehetett Démétér-szigete. Ez a zátony a jégkor idején még akkora sziget volt, mint Madeira, és az i.e. 4. évezredben is kiállt még a tengerből egy darabja. Ezt nevezték Hy-Brazilnak a mítoszok. Kétségtelenül valamiféle őr-sziget volt, talán egy még korábbi tengeri királyságé.
[Az 1375-ös ún. Katalán-atlaszon Írország déli csücskétől balra látható Hy-Brazil kör alakú szigete, amit egy szigetgyűrű vesz körül.]
Odüsszeusz utazása kapcsán felvetettem, mint egyik lehetséges helyét Aiolosznak, a Szelek Őre szigetének (Aiolié), ahol Odüsszeusz megfordult. A szigetet Homérosznál „ércfal” vette körül, az Orphica írója szerint gyűrűként vette körben egy magas sziklafal, ugyanakkor Hy-Brazilt a régi térképek szintén valamiféle gyűrűvel ábrázolták körülötte. Odüsszeusz egy félig halott várost látott itt, hatalmas kőbunkerokat, de ugyanezt a hajdani dicsőségre engednek következtetni a többi beszámolók is. Hy Brazilon arany tetővel fedett épületekről beszéltek, egy magasan fejlett civilizáció halódó támaszpontjáról. Sőt, mind Aiolosz Hippotadész szigetén ugyanugy kiváló szarvasmarhákat tartottak, akár Hy-Brazilon. Aiolosz pedig ugyanúgy "kedves volt az égilakoknak" (Homérosz), mint az Orphica írója mondja "Démétér királynő" csodálatos szigetéről, hogy az égilakók egyik otthona...
Az ókori szerzők még régebbi forrásokra hivatkozva beszéltek Démétérnek és lányának, Perszephonénak szentelt szigetekről az Atlanti-óceánon. A geográfusok említenek pld. egy ilyen szigetet a galliai Bretagnénál. Marcellus pedig hét kis szigetről beszél az óceán közepén, amit Perszephonénak szenteltek. Az argonauták által látott atlanti szigetről rabolta el Hádész Démétér lányát, Perszephonét és vitte a phaiákoktól délre lévő – és akkoriban még a víz felett lévő - hosszúkás szigetére, melyen a mitikus Erebosz vulkán is állt.
Ami logikusabb magyarázat is, mint hogy a görögországi Küllené hegyéről rabolta volna el Perszephonét és vitte az óceán egy szigetére.
A lényegtelen Sisargas-sziget azonosítása Kirké szigetével– szintén az európai partokhoz közel – már eleve elhibázott dolog, mert ha az áramlatok hasonlóak voltak egy emberöltővel Odüsszeuszék előtt is –ami elég valószínű- úgy a Kirké szigetét is hasonlóan érték el, azaz Terceirára jutottak…
Hozzáteszem, hogy a kolkhiszi hajóhad üldözte folyamatosan a hajót, a Kaszpi-tengeren át ők is kijutottak a Jeges-tengerre, majd az Atlanti-óceánra. Az argonauták elhagyták Kirké-szigetét.
De sem az ókor, sem korunk tudósai nem gondolkoztak el azon, ugyan miféle okból kellett az Aranygyapjúért indult argonautáknak ugyanazokat a helyeket bejárnia, mint egy emberöltővel későbbi Odüsszeusznak, aki meg eleve nyugatra indult…?
A klasszikus kor görögjei már értetlenül álltak az ilyen beszámolók előtt, s nem hittek régi költőiknek és mitográfusaiknak, hogy ezek az események az Atlanti-óceánon játszódtak le, és a szigeteket inkább a Földközi-tengeren keresték, és lelték is meg…
Biztos vagyok abban, hogy ezen szigetek és földségek érintése összefüggött azokkal a technikai eszközökkel, amiért magát az expedíciókat is szervezték. Ahogy Odüsszeusz egy aranyozott ládát hozott el a phaiákoktól, benne egy korábbi civilizáció alkimista athanorjával, úgy az argonauták is egy másik hasonló technikai eszközt hoztak el, amit az út során egyszerűen „használatba is vettek”. Ugyanis volt a hajón egy héliupoliszi beavatott, Orpheusz, aki ismerte működésének módját.
*
Az klasszikus kor görögjei már valóban összevissza magyarázták a hajó útvonalát a Földközi-tengeren, illetve Iászón tevékenységét. Így egyszerűen a legrégibb forrásokat figyelembe véve a következő, teljesen logikus útvonalra jutottam, amiben segítségemre volt Odüsszeusz szigeteinek korábbi magyarázata…
Írország nyugati partjaitól délnyugatnak hajózva elérték „Démétér királynő” akkor még víz felett lévő szigetét, amit a kelták Hy-Brazilnak és Plutarkhosz Ogygiának nevezett. De csak körülhajózták, partra nem szálltak…
Innen Terceirára mentek Kirkéhez, aki őket ugyanúgy igazította útba, mint később Odüsszeuszékat. Tehát elhaladtak –tudjuk meg például Apollodórosz Mithológiájából- a Szirének Szigete mellett (Sao Miguel), ahol Orpheusz varázshatalma erősebbnek bizonyult a szirénekénél, majd Szkülla és Kharübdisznél (Formigas-szigetek) jutottak át. Utána Héliosz szigete, Trinakia következett. Mivel ők Héliosz kegyében álltak, akinek Médeia az unokája volt, nem is pusztította el a haragvó isten hajójukat (mint később Odüsszeuszét). Hozzáteszem ők járhattak a Kaukázus keleti oldalán, a Kaszpi-tenger partján, ahol Héliosz másik palotája volt egykor, benne az isten aranyágyával.
Trinakiáról tehát mindenféle kitérő nélkül Szkheriára utaztak, az akkor még az Azóroktól keletre lévő hosszukás szigetre, ami a felszínen volt, mely bizonyára fontos állomásuk lehetett, ahol használták az Aranygyapjúnak nevezett eszközt, egy nagyon bizarr eljárás során.
Egy kolkhiszi hajó itt érte be őket, de mivel a phaiák király nem adta át nekik az Aranygyapjút és Médeiát, úgy inkább ők is letelepedtek a phaiákok közt.
Odüsszeuszt egy emberöltővel később egy phaiák hajó vitte haza, viszont az argonautáknak ott volt az Argó. Az Orphica szerzője, akár korábban Timaiosz, a Gibraltári-szorosan vezeti vissza őket a mi tengerünkre, de akkoriban nagyon veszélyes volt még a zátonyok miatt az átkelés a szorosban. Ellenben a régi költők, mint Pindarosz, Mimnermosz vagy Hekataiosz arra tettek utalásokat, hogy „Afrikán át” tértek vissza, mégpedig egy széles folyamon, ami átvezetett a legendás Tritónisz-tón. Ezen az útvonalon jutott ki annak idején Odüsszeusz is az Atlanti-óceánba, ha pedi ki lehet jutni, úgy vissza is...
Nagy kár, hogy az Orphica szerzője csupán az északi útvonal ismertetésénél vett igénybe azt a nagyon ősi forrást, ami rendelkezésére állt, mert a Földközi-tengerre érve már Apollónioszt követi. Hogy milyen ősi volt az a forrás, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Argonatica Orphica megírása előtt 7-800 évvel már ismernie kellett Timaiosznak, aki ugyanerről az északi óceáni hajózásról beszélt.
Viszont tudjuk, hogy Apollóniosznak volt egy korábban írt változata az Argonautikára, mely rossz kritikát kapott az alexandriaiaktól, s ezért újra írta az egészet. Csupán legendák maradtak fenn ezen korábbi Argonautika tartalmáról. Livio Stecchini tudománytörténész azt írja, hogy talán az Argonautika eredeti verziója tartalmazta a kalandok leírását a Thule-Atlantisz meridián mentén.
Egyébként Stecchini úgy gondolta, hogy az Aranygyapjú a nap sugarait szimbolizálta és tkp. nem különbözik Athéné Aigiszától (pajzsától), amit kecskebőrrel vontak be. És amikor az argonauták a föld nyugati határához érkeztek, elérték azt a helyet, ahol ez az Aigisz eredetileg volt.
[Az Argó atlanti-óceáni útja (-pirossal), s itt is látható, akár a Kaszpi-tengerből való kitörésnél, hogy a mai föld-tengerek állapotából kiindulva -ahogy a tudósok és mániákus hajós-felfedezők teszik- már félrevezető és megmagyarázhatatlan egy prehisztorikus utazás menete, mert jelentősen változtak az adott vidékek geomorfológiai tényezői, s ezt valahogy nem akarják figyelembe venni...]
Azt gondolom tehát, hogy az argonauták az akkor széles Draa-folyamon jutottak el a Tritónisz-tóba, majd onnan ki a Földközi-tengerre. Anaphé lakatlan szigetére éjszaka érkeztek, egy világító égi jelenség mutatta nekik a szigetre az utat. Itt újból megjelent Apollón isten, ahogy az odafelé útjukon, Thüniasz szigetén. Innen nyomban Krétára utaztak, ahol ártalmatlanná tettek a szigetet védő és azt naponta háromszor körberohangászó hatalmas bronz-automatát, Talószt. Itt behatoltak a híres knósszoszi Labürinthoszba, amiről már szóltam, s szintén azon okból, hogy használják az "Aranygyapjút". Majd még néhány jelentéktelen szigetet érintve visszatértek Orkhomenoszba…
Sajnos, a baj máris megtörtént, jelentős rablás, rongálás történt a Múzeumban, bár a legértékesebbeket, feltételezem, a Tut kincsekre gondolnak, megvédte a zár és állítólag aqkatonák. Valamint több piramisban is történt fosztogatás, ahogy a híreket hallom, bár nem nagyon értem, mi van onnan ellopni való a poros villanykörtéken és a nem működő szellőző ventillátoron kívül.
Úgy néz ki, egy időre elhalaszthatjuk a dolgok helyszíni kutatását, még szabad szemmel is, mert amíg nem tisztázódik ez a politikai helyzet, meg még pár esztendő, aligha lehet nemcsak kutatni, de még látogatni is a helyet.
Egy időre biztos. De reméljük nem sokiág!
Hinni akarom, hogy új korszak kezdődik abban a régióban és lassan de biztosan lehull az iszlám vassfüggöny. Felvilágosult, modern demokráciák váltják majd le a diktatúrákat, pluralizmus és szabadgondolkodás váltja le a szemellenzős és pszichopatológiás ortodoxiát; s eme új társadalmak az objektív, progresszív tudományos tevékenységet is támogatják majd...
Eszembe jutottál a mostani egyiptomi lázongások kapcsán. Amikor, joggal, türelmetlen voltál a helyszíni kutatások egy helyben toporgása miatt.
Úgy néz ki, egy időre elhalaszthatjuk a dolgok helyszíni kutatását, még szabad szemmel is, mert amíg nem tisztázódik ez a politikai helyzet, meg még pár esztendő, aligha lehet nemcsak kutatni, de még látogatni is a helyet.
Az is szembe jutott, hogy Zahi Hawassal, aki a most megingó rendzser kedveltje volt, vajon mi lesz, ha más lesz a nagyfőnök. Nem hiszem, hogy az új rendszerben hirtelen kiadnák az engedélyt szétfúrni a Szfinxet és a piramist.
Majd az Orphica azt mondja Orpheusz, hogy a gödör szélére egy piramis alakú fát alkotott, hasonló fa, egy ciprus állt egykor gízai Szfinx jobb mancsa mögött vagy a baalbeki Juppiter Heliopolitanus gigantikus szentélye bejáratában.
[
[Az 1375-ös ún. Katalán-atlaszon Írország déli csücskétől balra látható Hy-Brazil kör alakú szigete, amit egy szigetgyűrű vesz körül.]
[Az Argó atlanti-óceáni útja (