Suetonius római író a kabirok fajtestvéreiről, a telkhinekről írta régi források nyomán: "az ujjaik úszóhártyás, akár a libáké". Sztrabón görög földajztudós a telkhinekről: „… először foglalkoztak vas- és bronzművességgel, s Kronosz sarlóját is ők készítették”. Kétéltűek, törpék, a fémek titkainak tudói voltak egy olyan korban, mikor a nagy civilizációk kezdeti lépéseiket tették.
A németországi Goslarban egy 16. században emelt épület gyámköveit érdekes - alkímiával kapcsolatba hozható - fafaragványok borítják. Az egyik ilyen figura látható a képen. A művésznek nyilván sok fogalma nem lehetett a kabirokról, vagy Suetonius idézett mondatairól. Pláne, hogy Suetonius bizánci kivonatára csak 1866-ban bukkant Emmanuel Miller francia tudós egy görög kolostorban.
De nem is vehetjük éppen ezért a képzelet szüleményének a fafaragványt: a képen látható alak lábai valóban úszóhátyásak, egy szakállas törpe. A bohócsipka is arra utal, hogy egy törpéről van szó (az ilyen sipkát hordó alakok akkoribán más alkimista metszeteken is feltűntek). S hogy a többi kétséget is eloszlassuk, a kezében ott a kovács és alkimistaműhelyekben használatos fújtató. Ami talán azt jelzi, hogy a művésznek mégis volt egy külön leírása vagy rajza erről a fura teremtményről, ami igen egyedülálló lehetett, mert egyfelől tudjuk hogy voltak még az ókorban telkhineket ábrózoló képek, szobrok, viszont dacára, hogy több szöveges leírás fennmaradt, egyetlen egy ábrázolásról sem tudok, ami kétségkívül egy rodoszi telkhint mutatna...
... És itt jön a képbe a spiritualitást, vallást, művészetet és tudományt egyesítő ALKÍMIA - keleti és nyugati egyaránt!
Jungnak óriási érdemei voltak abban, hogy feldolgozta ezt a szent tudományt, soha nem látott alkímiai traktátusokat latin, görög eredetiből átültetve. Mert mindaddig csak valami tudománytalan babonagyűjteménynek tartották, találgatásnak - mint amilyen maga,
az alkímiát nem értő, lebecsülő találgató tudomány volt.
Arról nem is szólva, hogy legfontosabb felfedezését, az archetípusok bevezetését éppen az alkímiai iratok jelképeinek köszönheti, melyekhez teljesen hasonlók jelentek meg páciensei álmaiban.
Spirituális műértését legszebben az mutatja, hogy - gnosztikus lévén, - szívügyének tekintette a Nag Hammadi gnosztikus apokrif evangéliumokat. Ezek egy részét megmentette a zürichi Jung alapítvány (Jung Kódex). Stb.
Azért csak óvatosan, a vén varázslónak (nekromantának? lásd lejjebb) magának is volt némely különös élménye ezzel kapcsolatban."
Pedig pont Junghoz illenők a psychopompos, lélekvezető feladat igazán!
Összehasonlító vallástörténészként, és mitológusként korszakalkotó felismerései voltak, és pszichológusabb volt a legnagyobb lélektanászoknál is!
A "lélektannak" (figyeljük meg jól e kifejezést:) ui. van egy apró "módszertani kilátástalansága": mindössze arra nem tudott mind a mai napig választ adni e diszciplína, ami a saját neve: MI A LÉLEK?
Lélektani jelenségeket vizsgál, detektál (alvás, agyműködés, stb.) de a lényegi kérdést, hogy mi a lélek, azt nem tudja megválaszolni.
Éppen utána olvastam a Szemjonovszkij-szigetről, ami vagy két évszázad alatt teljesen szétmorzsolódott, és elmerült a tengerben, pedig kétszáz éve még a területe elérte a 75 négyzetkilométert.
Ha tehetitek nézzétek meg "A gejzírvölgy titka" című 1973-ban készült orosz filmet. Nagy kedvencem volt annak idején. Még bizonyos szempontból kapcsolódik is Hüperboreasz/Thule legendájához...
A film Obrucsev orosz geológus és scifi-író 1926-ban megjelent „Szannyikov-föld” c. regényéből készült (magyarul ez nem jelent meg, csak a Plutónia). Obrucsev szinte egész életén át a szibériai tundra rejtélyeit, a vidék eljegesedését kutatta (amúgy a film eredeti címe is a "Szannyikov-föld" lenne).
Jakov Szannyikov orosz felfedező 1809-ben jelentette, hogy a Kotyelnyij-szigettől északra egy szigetet látott, amelyet később "Szannyikov földjé"-nek neveztek. Ezt később számos expedíció, repülősők és jégtörőhajók is keresték, de nem lelték már meg. Obrucsev úgy festette meg a szigetet, mint ami az onkilonok törzsének menedékhelye, ami a környezettől eltérően egy meleg hely (mert egy vulkán felfűti).
De Szannyikov nem egy "Fantom-szigetet" látott, hiszen az Ohotszki-tenger partvonal máig süllyed bele a tengerbe, és szinte a szemünk előtt merülnek el kisebb-nagyobb szigetek.Számos szigetről tudunk, ami csak az utőbbi 2-300 évben süllyedt meg és vált tenger alatti zátonnyá, de ezek főleg olyan szigetek, melyek közel voltak a parthoz, de bizonyára voltak olyanok is, emylek messze benn a sarki tengerben feküdtek...
Szibéria kis menekülő törzsei, a középkor végén nem délnek vették az irányt, hanem északnak, átkelve a fagyos tengeren, más szigetek felé. Így tűntek el az omokok, a jukagirek apró törzsének ősei, Szibéria legősibb népe, akik még a mammutra és a gyapjas orrszarvúra vadásztak ezen a vidéken.
Sztyepan Andrejev orosz őrmester 1763-ben a Medve-szigetek egy másik titokzatos törzs, az onkilonok nyomát találta, de ők is eltűntek a szigetekről. Viszont Andrejev 1764-ben a szigetektől 600 km-re északra szigetet fedezett fel, de csak 20 km-nyire sikerült megközelítenie és visszakellett fordulnia. Ezt a szigetet sem sikerült soha később megtalálni.
A csukcs legendák viszont tudtak erről a szigetről: Tikigennek nevezték, s azt mondták két törzs lakta, az egyik csukcs volt, míg a másik egy fehérbőrű, szakállas nép, akikről viszont semmit mást nem tudtak...
Mára az ázsiai partoktól ezen a szakaszáról északra már nincs semmilyen sziget, ahová az onkilonok vagy omokok el tudtak volna tűnni... valószínűleg ezek a rejtélyes kis néptörzsek a szigetekkel együtt pusztultak, melyeken éppen menedéket remélve jöttek egykor... Talán a régi hagyományaik vitték észak felé őket, új hazát keresni, hisz a jégkor végén (12-14 ezer éve) az Ohotszki-tenger nagyrésze is szárazföld volt. Távoli őseik idejében ebben a tengerben volt az "Apák Földje", a regés Hüperboreasz, ahol egy jégfallal körülvet csodálatos szigeten éltek a magasabbrendű lakói, akik nagyon hosszú ideig éltek. A hüperboreusz nők kimondhatatlanul szépek voltak, és a család minden ötödik gyermeke birtokolta a tisztánlátás képességét. A sziget belseje meleg volt, és zöld növényzet borította.
1923-ban egy Zeppelinről látni véltek egy ilyen nagyobb szigetet, mely lakott lehetett, s egyből azt gondolták: Vesterbrygd észak-nyugati grönlandi vikingtelep lakói vándoroltak ide, mely telep 1341 körül hirtelen pusztulás nélkül kiürült, lakói eltűntek (s máig nincs nyomuk). Az eszkimók beszélték egy messzi északon lévő szigetről, ami gyönyörű, de démonok lakják, s ide ők sosem merészkedtek, de a vikingeknek már nem voltak ilyen aggályaik, és lehet, ide költöztek... A Zeppelin is megdöbbentő módon egy "paradicsomi szigetet" látott, rajta várossal, templomokkal, házakkal, zöld növényzettel...
Ó, egyik kedvenc szerzőm, az olasz Peter Kolosimo, akinek két könyvét már jó régen sikerült angolul beszereznem. Az Ombre sulle stelle ("Árnyak a csillagokon") c. könyvében (1966) egy inkább scifibe illő jelenetett ír le Dantéról, aki lehetett volna akár egy krononauta, aki szerencsétlenül járt a középkorban.
Ez a részlet szerencsére magyarul is megjelent egy összeállításban:
"A jövőből érkezett hajótöröttek
2615-öt írunk. A turizmus- és az előadáskultúra-ügyi miniszter mereven nézi az előtte álló sasorrú fiatalembert, felsóhajt, és a fejét csóválja.
– Nem tetszik nekem a dolog – határoz végül. – Nem, semmiképpen sem tetszik, jól tudom, Rossi, hogy ön az egyik legragyogóbb diplomásunk az időturisztika tudományában; azt is tudom, hogy egyáltalán nem ismeretlen ön előtt az a történelmi kor, amelyet az előadás-kultúrában kutatási területül választott; azt is tudom, hogy néhány sikerült időbeli kiruccanást tett a XIV. század Firenzéjébe, de a terve még ezek után sem tetszik. Értsen meg: én vagyok az egyetlen személy, aki jogosult dönteni időbeli utazások ügyében, hogy kellenek-e vagy sem. És az én helyzetemben a presztízs...
– Kegyelmes uram, minden a legjobban fog menni – erősködik a sasorrú fiatalember. Az előző utazások...
– Ne kegyelmesezzen itt! – szakítja félbe dühösen a miniszter. – Ez a cím el van törölve. Ami pedig az előző utazásokat illeti, nagyon rövid kirándulások voltak, legfeljebb kéthárom naposak. Ön azonban nem kevesebbre kér felhatalmazást, mint arra, hogy évekig maradhasson ama kor Firenzéjében! Mondja, Rossi, arra nem gondol, mekkora bajokat okozhatna akaratlanul is ennyi idő alatt?
– De hát ez az egyetlen lehetőség ama történelmi kor alapos megismerésére: az ilyesmit nem Lehet két nap vagy két hét alatt elkapkodni. És meglátja, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Utazásaim során találkoztam egy nekem való fiatalemberrel, bizonyos Dante Alighierivel, vagy Aldighierivel: nem nagyon ismerik, eléggé hasonlítunk egymásra, és ha a kezébe nyomok egy csinos kis summát, nem lesz nehéz rávennem, hogy bizonyos időre tűnjön el Firenzeből, én addig elfoglalom a helyét.
– Még mindig bizonytalanságban tapogatózom – jegyzi meg a miniszter.
– Semmi oka rá, elhiheti nekem. Békésen fogok élni, mélyrehatóan tanulmányozni fogom a kort, és még ma este elhozom a valaha is készített legpontosabb jelentést.
– Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá... – és a miniszter gyorsan lediktálja a felhatalmazást a robottitkárnőnek. – De tartsa magát távol minden bonyodalomtól; értettük?
Feltételezve, hogy a jövőben sor kerülhet utazásokra az időben (és ha igen, logikusan vajmi szigorú törvények szabályozzák azokat, és csak kivételes esetekben adnak rájuk engedélyt; elképzelve, hogy a dolgok az általunk előadott módon zajlanak le, kis históriánkban akkor is van valami kevéssé elhihető, még túl azon is, hogy a miniszter vonakodik elfogadni a halhatatlan "kegyelmes uram" megszólítást.
Van egy másik időbeli paradoxon, amely még nyilvánvalóbbá válik, ha a történést áthelyezzük a jelenbe. Képzeljük el, hogy a múltba való kirándulások valósággá lettek; ma, tehát 1966. május 25-én, Rossi doktor útnak indul a XIV. század első felének Firenzéjébe... Megérkezik, átveszi a Dante Alighierinek nevezett ismeretlen fiatalember helyét, és többek között ezen a néven megírja Az isteni színjátékot. Rossi doktor természetesen sokáig "időzhet odalent", aztán úgy beállíthatja az időgépét, hogy még ma visszatérhessen. Ám tegnap, 1966. május 24-én Az isteni színjáték még ismeretlen volt, mert Rossi még nem indult el, hogy megírja. Dante viszont 1307-1317 között írta meg, tehát a művet szükségképpen ismerték attól a kortól máig!
Erre a problémára nincs megoldás: amiből az következik, hogy az időbeli utazások, már ahogy közönségesen elképzelik őket, nem lehetségesek, nem is lesznek azok, mivel – túl azon, hogy soha nem észleltük az időutazók által a múltban végzett pusztítások nyomát– kizárt dolog, hogy esetleges alkotásaik kivetülhessenek a jövőbe.
De ezek a paradoxonok általában mégsem zárják ki az időbeli utazások lehetőségét; továbbra is feltételezhetjük ezt a lehetőséget a fentebb említett elmélet keretei között: azaz visszafelé utazva az időben nem a mi Földünk múltjába csöppennénk bele, hanem úgyszólván egy valamely másik dimenzióban létező másolatának a múltjába. És ott is kellene maradnunk.
Ezzel az előfeltételezéssel elfogadható lesz az a valamely más tudós által (nem tudni, mekkora meggyőződéssel) hangoztatott elképzelés, amely szerint az időbeli kirándulók Földünk egyik másolatáról eljuthattak múltunk valamely pontjára, és csapdába fogva örökre ott maradtak.
Léteznek-e vajon jelzések eme bizarr spekulációk alátámasztására? Mondjuk így: léteznek tények, amelyeket úgy foghatnánk fel mint jelzéseket; és úgy gondoljuk, érdemes idézni közülük néhányat, már csak azén is, mert ezek az oly fura rejtélyek mindenképpen némi figyelemre tarthatnak igényt.
Nem véletlenül említettük Dante Alighierit: egyesek ugyanis makacsul valami időbeli utazót látnak benne, aki "zátonyra futott" Firenzében a XIII. és a XIV, század vízválasztóján. Szerintük Az isteni színjátékban számos olyan részt találunk, amellyel alátámaszthatnánk ezt a feltételezést. Mindenképpen megmagyarázhatatlan, miért idézi a Dél keresztjét, azt a csillagképet, amely a mi félgömbünkről nem látható, és Dante korának egyetlen utazója sem fedezhette fel.
Egy különös francia kutató szerint Dante a poéma számos pontján utal az elektromosságra. Nem szándékunk osztani a nézetét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromosság megjelenése múlt korszakokban kétségbevonhatatlan tény. És erre nem csupán írásos bizonyítékaink vannak, hanem még archeológiai leleteink is!..."
Ámós próféta egy odavetett megjegyzése elgondolkodtató, mert azt mondja , hogy az Egyiptomból kivándorló zsidók a sínai pusztában töltött negyven év alatt nem áldoztak az Úrnak, hanem vitték a „ti isteneitek csillagát, melyet ti csináltatok magatoknak”. Ezt néha Kijjun csillagistennek nevezik, s azonos a rejtélyes refaiták csillagával, s ezért mondja Szent Jeromos egyházatya, a régi héber szövegek fordítója, hogy azonos Luciferrel, a Vénusz csillaggal.
Mikor a zsidók zúgolódtak Jahve ellen, a mózesi Számok Könyve szerint, az Úr száráf kígyókat, azaz "tüzes" kígyókat küldött rájuk. Ezek sokat közülük megmartak és meg is haltak. Izajás a tüzes kígyókon "szárnyas" kígyókat ért, mikor azt mondja, a Negeb sivatagban "vipera és szárnyaskígyó él".
A tüzes vagy szárnyas kígyón a történészek általában "mérges" kígyókat értenek, de ismernek egy repülő kígyó fajt DK-Ázsiában, mely a fákról ugrál le, és kacsázik a levegőben, de annak meg nincsenek szárnyai...
Ellenben Hérodotosz a görög történetíró mikor 2500 évvel ezelőtt, mikor Egyiptomban járt hallott róluk. Az mesélték az egyiptomiak, hogy a Deltától keletre szárnyas kígyók élnek: „alakja olyan, mint a vízikígyóké, szárnyukon nincs toll, s leginkább a denevér szárnyához hasonlít”. Ezek, amikor tavasszal Egyiptom felé repülnek, egy hegyszorosban az íbiszek támadják meg őket, s így nem is jutnak be az országba...
Ilyen kígyó nem létezik, és az egyiptomi agyszüleményekhez sorolják, vagy a legsületlenebb azonosítással élnek a történetírók: pld. az egyik szerint óriásszitakötőkről van szó , egy másik szerin az ún. fagyíkról...
Viszont Hérodotosz elment arra a helyre, ahol az ibiszek megtámadják a szárnyas kígyókat, s ott megmutattak neki a hegyszorost, ahol valóban „kígyócsontok és hátgerincek” tömegére bukkant... (viszont élő példányt már ő sem látott).
Ha nem választanának el korszakok tőle, úgy Hérodotosz és Izajás leírása leginkább a jurakori Rhamphorhynchushoz, ami egy szárnyas hüllő volt, ocsmány fejjel, tűhegyes fogakkal. Ennek valóban bőrből voltak szárnyai és ezek fesztávolsága elérte a két métert. Ronda egy teremtmény lehetett a maga idejében...
És ha volt egy fajtestvérmaradványa, távoli rokona a Rhamphorhynchusnak, mely éppen a Sínai-félszigeten és Arábiában húzta meg magát, majd az ókorban ki is pusztult...?
A zsidók Jahve bocsánatáért esedeztek és Mózes segítségét kérték, mire az „készített egy Rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a Rézkígyóra, az életben maradt”. Ginzberg legendagyűjtése szerint még pózna se volt, hanem Mózes "feldobta a magasba és az, levegőben maradt lebegve, így mindenki láthatta".
A héberek utána több mint hat évszázadon keresztül tömjéneztek a Rézkígyó előtt és Néhustánnak nevezték ("rézkígyónak"). Bevitték a Templomba is, ahonnan Ezékiás király vitette ki és semmisíttette meg a többi pogány kultusztárggyal együtt.
Sokak szerint ez egy egyiptomi bálvány volt és Mózes egy Tau-keresztre szegezte. Mózes, "Széth fuvallata", Héliupoliszban magasrendű alkimista képzésben részesült, Széth titkos papja volt. A papságuk és istenségük egyik fontos jelképe volt a kígyó. Éppenséggel inkább egész más jelentőséget sejtek a bibliai jelenet mögött, hisz Egyiptomban a templomok, sírok és piramisok építőinek hagyományosan kígyóalakú istenségek, mint Mertsegur, voltak a bálványaik. De ugyanígy volt jelképe a gyógyítóknak vagy az alkimistáknak is. Náluk az energia, az elektromosság jelképe volt.
A Nagy Piramis föld alatti részében, mikor még le lehetett oda jutni, volt egy titkos szobája Mehennek, az ősöreg kígyóistennőnek. Az ősidőkben itt embereket áldoztak a papok Mehennek, ami az egyiptomi hagyomány titkos részét képezte.
A szoba Amenti egy részét, Urt-ot jelképezte, az Évmilliók Tava mellett, ahol Mehen élt. Ő óvta Rét, köréfonódva az éjszakai útjának azon a szakaszában, mikor áthaladt Amduaton.
Ezt az utat tették meg Egyiptomban a beavatottak, Ré éjszakai útját járták Duatban, egy ragyogó tojással kezükben, vagyis abban a labirintrendszerben, amit a Duat másaként a piramis alatt felépítettek. Mehen szobájában a jelöltnek táblajátékot kellett játszani az istennővel.
Mehen valójában kör alakjában tekeredik és a farkába harap. Őt nevezték a görög korban az alkimisták Ouroborosznak. Mindig is valamiféle "védelem" jelképe volt: Ozirisz egy ilyen kígyó alakját vette fel a hagyomány szerint, mikor messze nyugaton körgyűrű gyanánt védte azt az óceáni szigetet, ahol a köd népe, a hanebuk, Homérosz kimmerioszai éltek. Lüdosz bizánci hivatalnok az 5. században még látta a gízai piramisok borítását, s feljegyezte, hogy azokra az Ouroborosz képmásai voltak festve.
Ahogy valójában nem a Sínai-félszigeten készült Mózes utasítására a Frigyláda, úgy a Rézkígyó sem a sivatagban készült. Azt gondolom, mikor Mózes betört a Nagy Piramisba, bejutott Mehen termébe, magához vette a Rézkígyót, a legrégibb és legsötétebb egyiptomi misztériumok tárgyi kellékét...
A zsidók úgy hitték, a Rézkígyó a gyógyítást szolgálta, valójában egy sajátságos, tömegpszichózisra építő "fegyver" lehetett, hasonló eszköz mint, amit a szicíliai Gela papjai használtak az ókorban, akik "alvilági isteneket" imádtak. Ezen istenségek "jelvényeit" magas rúdra helyezve arra használták, hogy a népet engedelmességre kényszerítsék. Ezeket a jelvényeket egy lindoszi templomból hozták magukkal Gelába, és a rettegett telkhinek hagyatékából őrizték a templom kazamatáiban...
Tehát amikor Mózes fogadott népe lázongani kezdett, felállította Széth oszlopát a pusztában, mely terület az istenség ősi tulajdona volt és ráhelyezte Mehen misztériumkígyóját: a zsidók leborultak Jahve és Mózes nagysága előtt és a megbocsátásáért esedeztek...
Örömmel "hallom",hogy nem ismeretlen ez a tudomány számára. :)
...,és valóban tudni kell választani! ;)
Legfőképpen azért,mert ha az ember képtelen a döntésre,akkor előfordulhat az az eset,hogy egy terapeuta kliensei között érezheti magát,akik" többnyire tékozlók, akik utat tévesztettek, visszafordulni képtelenek, illúziók foglyaivá lettek, jaj lett nekik, mert botránkoztatni mertek."
"Fejtse ki áldásos-inspiráló hatását bennünk!" Azért csak óvatosan, a vén varázslónak (nekromantának? lásd lejjebb) magának is volt némely különös élménye ezzel kapcsolatban.
Jung egyébként Homéroszra is visszautal ezzel, hogy merre is kell keresni az 'Álmok Népét':
"Ekkor a kérők lelkét Külléné-hegyi Hermész szólította elő; a kezében fogta a pálcát, szép szinarany botját, mellyel megigézi halandók közt, akinek csak akarja, szemét, vagy szűnteti álmát. Ezzel irányított, mire ők surrogva követték. Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból egy leesik, mire ott fönt mind összébb tapadoznak, így mentek surrogva azok, s Hermész, a segítő, míg ők összefogództak, a nyirkos utat mutogatta. Ókeanosz sodránál, Leukasz szirtje tövében mentek el ők, meg a nap kapuján át, és hol az álmok népe tanyázik: az aszphodelosz-réthez hamar értek, mert ott laknak a lelkek, az emberek árnyai együtt."
Szó szerint félelmetes feladatot vállal, aki Hermész Pszichopompos jelét veszi magára.
"Mi lehet ezeknek az oka?" Néhányan foglalkoztak már ezzel: - A ('materialista') tudomány véletlen egybeesésnek nevezi. - Kaczvinszky 'közös szimbólum-felbukkanás'-nak - Jung pedig 'szinkronicitás'-nak Lehet választani ;-)
"jellemző, hogy megint előjön a fémből készült automataember Danténál, s éppen Krétán, ahol amúgy meg hagyománya van ennek. Ráadásul az elején már említettem, hogy a Faber képén mutatott Kabirok Barlangját már Alexander Donatus a 17. századi itáliai jezsuita tudós a krétai "Zeusz barlangjának" vélte (főleg, mivel előtt kecskék legelésznek)."
Dante művének egyik legérdekesebb része ez irodalmi szempontból is, ahogy összeszövi Nabukodonozor király álmát Krétával, mint a szaturnuszi állapotokra (és szaturnuszra) emlékeztető szigettel, és az alvilági folyók nagyon is e világi forrásával, ez mesteri munka.
"Egy puszta föld van tenger közepében" - szólt akkor ő - "melynek a neve Kréta; aranykor volt királya idejében. Egy hegy van ott: hajdan gyönyörü séta! Lomb... csermely... Ma messze kerűlik alját, mint romlott portékát. A neve Ida. Rhea e földbe helyezé bizalmát. ez lett a bölcső, hol fiát takarván, lármát rendelt, hogy sírását ne hallják. S egy Óriás Vén áll a hegynek ormán és Damiáta felé van a háta, s az arca Rómát nézi, tükreformán. Fejét művésze aranyból csinálta és színezüstből van a melle, karja, s rézből odáig, hol szétvál a lába: onnantul mind pompás vasból az alja; agyagból csak a jobbik lába van s erre nehezül inkább, mint a balra. Mindenik része (kivéve az arany) repedt, s e repedésből könny pörög le s meggyűlve barlangot váj, úgy rohan. S rögről e völgyig szivárogva rögre lesz Acheron, Styx, Phlegeton belőle s szűk csatornán addig száll csörögve; míg elfogy a lemenő út előle; ott Kocitusszá lesz, egy szörnyü tóvá: meglátod majd; nem mondom el előre."
Értjük persze a felettes dallamot, hogy a hajdani aranykor uralkodója áll itt, Szaturnusz, arany feje a még bűntelen első kort jelenti, míg a további, egyre sötétedő korszakokból, mint az 'idő folyóiból' pokoli vizekké duzzadva ömlik az emberiség folyamnyi bűne.
Figyelemre méltó azonban az a 'hidrosztatikai' érdeklődés, ahogy Dante ezeket a vizeket lefesti; megint ezek a égi-földi-pokoli csatornák meg vízgyűjtők jönnek elő, amikkel a Poláris Hegy meg Enki környékén találkozhattunk; azonkívül valóban nem sok fantázia kell ahhoz, hogy a kabír-barlang sémáját vegyük észre megint, etikai körítéssel; azt azonban elárulja, hogy az alvilág vizeit bizony valamiféle világi 'kolosszus' termeli, és talán az etikai vonást sem kell teljesen kiiktatni ebből, hiszen e vizek előállításához, ahogy azt korábban pedzegettük, nagyon is sok 'bűn' avagy vér tapad.
Dante és Vergilius ugyanis éppen egy szörnyűséges, mesterséges folyó mentén haladnak:
"Némán mentünk. S az erdő törpe bokra alól im egyhelytt kis folyó özönlik; még most is borzaszt vörös habja fodra. Mint aminő a Forró-tóból ömlik (amelynek víze a bűnös nők víze) át a homokon e hab úgy gyüremlik. Feneke, medre, fala izrül-izre kövezve; partja széles útnak irtva"
A 'bűnös nők vize' további tanulságos asszociációkra ad okot (az eredetiben Bulicame, egy létező meleg vizű forrás, ami mellett prostituáltak szálláshelye volt). Szóval egy forrásban levő vérfolyó ez, valami hasonló talán, mint amit Patinir képén a pokol szájánál állítanak elő. Vergilius kissé tekervényesen el is mondja, melyik folyó ez:
"És én még: "Mester, mondd, a Phlegetont hol lelem s a Léthét? erről szavad hallgat; amazt folyatja a könnyes szoborból." "Szeretem" - szólt - "hogy így kérdezget ajkad, de a vörös habok forrása néked egy kérdést már, ha rágondolsz, megoldhat."
Még egy furcsaság: az előző hsz-ben a piramisszöveg említi a "Hajnali Csillag" (a Vénusz) égi hajóját, melyet a fordítók hol 770 öl (1600m), hol meg 770 könyök (400) hosszúnak fordítanak, mindenesetre Hóruszt, a hajnali istent úgy jellemzik, aki a "négy megelégedett arcával" ül benne.
Na most elég különös, hogy Hórusz négyarcúnak nevezik... Most ez mi akart lenni, valami különösen torz fejforma vagy mi? Mert nincs egyedül... Néha ugyanis "négyarcúnak" írják le Lucifert, a sumer Enkit, a bibliai kerubokat és a kínai Sárga Császárt (Huang-tit), a mesterségek feltalálóját, kinek mérnökei építették az első templomokat. Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, vészont kétarcú a föníciai Él, a római Janus és a babiloni Marduk vagy az északi Boreasz. A középkori boszorkányszertartások szarvakat viselő vezetője olyan maszkot viselt, melynek két arca volt. Az inkvizítorok szerint ő jelenítette meg az Ördögöt.
Egyébként a mitikus kínai kronológia szerint, a harmadik császár, Huang-ti idejében (i.e. 2697-2597) tűnt fel Kínában a főnix (feng-huang). Victor Kernbach román mitográfus az Enigma miturilor astrale c. könyvében (1970) felhívta a figyelmet a Vang Csung történetíró (1. sz.) által elmondott mesére, mely szerint a kínai Huang-ti, a Sárga Császár uralkodásának vége felé (i.e. 2598 körül) egy hetvenfős rejtélyes csoport a Csing-san hegységben az „örök élet elixírjét” kereste. Ezt meglelve egy saját készítésű háromlábú rézedényben főzték. Majd egy napon, félig felhőbe burkolózva megjelent a csodálatos szakállas sárkány, melynek bajuszát a császár az edénybe húzta, ami az indulás idejét jelezte. Az idegenek elbúcsúztak, majd a sárkánnyal az égi palotába repültek... (Kernbach úgy gondolta ezek űrhajósok voltak, akik valamilyen hasadó anyagot kerestek).
Ha ez az égi sárkány hasonlatos volt az egyiptomi főnixhez, úgy még az "elesége" is, mert a héliupoliszi főnixet szintén a varázsedényben (Grál) főzött elixír táplálta, legalábbis pld. Wolfram von Eschenbach szavai erre utalnak: „Ennek a kőnek (a Grálnak) az ereje által a Főnix hamuvá ég, de a hamu ismét életet ad neki. Ekképpen a Főnix elhullajtja tollát és ismét új tollazatban pompázik, amely utána ragyogó, fényes, és éppolyan csodás, mint előtte.” Hogy iként került a középkori nyugati grálhagyományba a héliupoliszi Főnix, hagyjuk de mi a fene...életelixir, Főnix, Grál, Héliupolisz...? Plinius vagy kétezer éve feljegyzett egy hagyományt, hogy a naptemplom oltárán elégő Főnix hamuját az egyiptomi papok orvosi célokra használták ...
Mivel az egyiptomi Héliupolisz (Junu) városa teljesen elpusztult az utóbbi kétezer évben, kénytelen voltam egy abu gurabi naptemplom nyomán rekonstruálni egyik titokzatos szentélyét.
Héliupolisz nem csupán az egyiptomi Atum-Ré kultusz vatikánja, hanem az ősi alkímia fészke volt. Mintegy kiragadva az időből állt, egy vízözön előtti technika utolsó védbástájaként. Tízegynéhány óriási templom emelkedett a harmincméter magas fallal körülvett papi városban.
Neuszerré abu gurabi napszentélye kőben másolta le, az egyik héliupoliszi templomot. Erről már elég részletesen írtam:
Az a héliopuliszi nagytemplom lehetett fő bázisa, és még "üzemelő" műhelye az ősi alkímiának, melynek szerepe az i.e. II. évezredben már lealkonyulni látszott. Ezt a templomot még elképesztő módon védték: egy 16 m vastag és 12 méter magas téglafallal (ami egy 1,2 négyzetkilométeres területet fogott közre a városon belül!). A templomban egykor „13.000 pap énekelt egy óriási, kifényesített aranytükör előtt, ahol a szent sólymot aranykalitkába zárták, ahol a piramisszerű Benben állt és a szent Mnevisz borjú bíbor ágyban pihent” (hogy egy régebbi egyiptológus szavait idézzem). Egy középkori kopt papírusz leír egy történetet, mely sokkal régebbi elemeket is tartalmaz koránál. Ebben Agrippasz démon Ízisz keresésére indul, és Héliupolisz dombján (a mitikus "Magas Homok"-on) találja meg: az istennőn "vasfej" volt és egy "rézkályhában" tüzelt, de mondanom se kell, hogy az egész jelenet egy alkimista procedúra népies elmesélése, hisz az egyiptomi alkimisták viseltek vasállarcot és a "rézkályha" pedig maga az athanor....
Mikor Pianhi (Piye) kushita király, az egyiptomi istenségek nagy tisztelője elfoglalta Egyiptomot, bevonult Héliupolszba is. Elment ebbe a templomba. Királyi székhelyén, Napatában a szent Ámon-hegynél (Gebel Barkal) megtalálták Pianhi "Győzelmi sztélé"-jét, ami leírta az eseményt:
A király-aki valójában békét hozott az addig torzsalkodó Egyiptomra- ünnepélyes beavatást kapott: ilyenkor a beavatandó Ré jelképes útját járja, azt teszi akár a napisten a világ keletkezésekor. Tehát papok által kísért Pianhi a szent Kebeh-tónál megmosta arcát, majd felment a Magas Homokra, a város szent dombjára, ahogy egykor Ré, mikor ez a domb elsőként bukkant fel az ősvízből. Pianhi folyamatosan áldozásokat és szertartásokat végzett, így ment a Nap Templomába, majd egy különös tárgyat kapott, amivel átment a híres Obeliszkházba, mely előtt aranylapokkal fedett nagy obeliszk állt. Ez egy zárt szentély volt, belső térrel. Az oldalán egy lépcső vezetett fel a pecséttel lezárt "nagy ablakhoz".
Ezen már csak egyedül mehetett fel, szigorúan lezárt terület volt: "Feltörte a zárakat, kinyitotta az ajtószárnyakat, és látta atyját, Rét a titkos Obeliszkházban, Ré hajnali bárkáját (Manazet) és Atum esti bárkáját (Mesektet)." Ugyanis a papok megépítették Ré két bárkáját és ott állt az isten aranyszobra.
Azt is beszélik, hogy a városban külön temploma volt a Főnixnek (Benu), az óriási,, különböző színekben pompázó fémmadarat tisztelték benne. A Vénuszt "Benu csillagának" tartották. Hogy ez nem egy élő madár, mutatja egy ősi piramisszöveg, melyet héliupoliszi papok véstek egyik óbirodalmi király temetési kamrájába. Viszont sokkal ősibb, és titkos szövegek voltak, és azt hitték örökre titokban is maradnak...
Az egyik ilyen szöveg (Pyr. 1207), óriási "zöld madárnak" nevezi, hosszát 770 könyöknek, azaz 1600 méternek mondja, s az orrából vakító fénysugarat lövelt a sötétségbe és "viharokat hajtott maga előtt", mikor lejönnek az égből az istenek. Ez egyúttal a négyarcú Hajnali Isten (!) - kinek a csillagon van lakóhelye- égi hajója, belsejében kényelmes kabinnal.
Mivel Héliupolisz a prehisztorikum sötétségében alapították (hisz már az első dinasztia királyai hálálkodtak "Junu szellemeinek"), s a piramisszövegekről az egyiptológusok is azt tartják, hogy évszázadokon keresztül mint a héliupoliszi papi teológia titkos tanításait képviselték, amit csak szájhagyomány formájában adogattak tovább nemzedékről-nemzedékre, mire felkerültek a piramiskamrák falaira úgy 4500 évvel ezelőtt...!
A zsidók is bírtak némi hagyománnyal a héliupoliszi Főnixről, bár soha nem nevezték így, de rről van szó, mint József és Aszeneth apokrif történetében. Nolanus már hozta a szöveg egy részének fordátást is, de az is érthető számunkra: "És ím! A Hajnalcsillag nyomán felszakadá erősen a menny, és hatalmas fényesség tűne fel.", de az egész történet Héliupoliszban játszódik.
Azt gondolom, hogy volt egy ősi, a miénktől nagyban eltérő technológia, melynek egyik fő eleme az alkímia és az ezoterikus építészet voltak. Ez már virágzott a mitikus Atlantiszon. Majd több vízözön következett, mire az emberiség elérte a történeti kort. Egy szövetségre gondolok, egy nagyon ősi, titkos szövetségre, ami egy másik bolygó lakóival jött létre, s erről még a héliupoliszi papokon belül is csak egy kis csoport tudhatott. Azt is gondolom, hogy a Főnix madár, ami a Halottak Könyvében már egyjelentésű a Vénusz bolygóval, meghatározott céllal jött bolygónkra, és szabályos időközönként, s nem kell hozzá túlfűtött fantázia, hogy arra gondoljak, hogy a magas falak közt, az alkimista üzemek mélyén valamit gyártottak, valami olyan anyagot vagy bármit, amiről nekünk már sok fogalmunk nem lehet, s a Főnix csupán azért jött, hogy ezt elszállítsa. Majd hirtelen nem jött többé az égi madár, s a papok fohászkodtak, de az égi hódítók csak nem jelentkeztek. Majd elkezdett minden romlani... a műhelyek szentélyekké lett, képzetük egy kócsagfélében látta meg a Főnixszet, s Benu-szentély udvarán ezek a madarak szaladgáltak, de az hitszegő istenek csak nem jelentkeztek...
Azt hiszem majd egyszer át kell néznem az ősi szövegeket, a királyok felajánlásait és juttatásait Héliupolisz templomai számára, valószínűleg ez lehet a megfejtés első állomása, ha létezik egyáltalán "megfejtés"... A király birtokolta bányákra, fémekre és drágakövekre gondolok, amik a városba áramoltak, meg a szent útra, ahogy ők nevezték "az istenek útjára", ami Héliupoliszból a Gizai piramisokhoz vezetett. Mi kellhetett az isteneknek annyira, hogy évszázadokon át égikompot küldtek annak elvitelére, és miért nem tudták saját bolygojukon előállítani...?
(a 19. századra már csak ez az egy obeliszk jelezte az ősi Héliupolisz helyét)
Létezhet olyan, hogy a Föld tengelye pár ezer évvel ezelőtt megbillent...?
Egyes legendák hivatkoznak egy korra, amikor a Föld tengelye nem abban a pozícióban volt, mint napjainkban és a Pólus más helyre mutatott. Akkoriban lakható volt a sarkvidék. A görög hagyomány említi az esetet: Phaethón veszélyes repülésekor a líbiai Atlasz megingott a csillagok tartása közben, és amikor leesett „maga a tengely is elhajlott” és egy égi lángfolyam felégette az Eridanosz folyót.
De más hagyományok is szólnak arról, hogy a tengely megbillent, s ez vetett végett az Aranykornak (s nem a vízözönök).
Való igaz, hogy a földi életünk legfőbb befolyásoló kozmikus tényezője bolygónk napkörüli keringése és tengelykörüli forgása. A Föld, a hold és az öt másik bolygó ugyanazon síkban, az ekliptika síkjában kering a Nap körül. Balszerencsénkre a Föld egyenlítője nem esik egybe az ekliptika síkjával, hanem 23,45°-os szöget zár be vele. Emiatt változnak az évszakok, ezért éri különböző mennyiségű napfény a föld egyes területeit. Ha tehát a földtengely derkszögben állna az ekliptika sikjával, azaz egyvonalban az ekvátorral, úgy az ember nem szenvedné el az évszakok változásait, örök tavaszban vagy nyárban telnének napjaink. De nem ezt mondja sok mítosz, hogy az jeelzte az Aranykor, a paradicsomi állapotok végét, hogy az év évszakok szerint elkezdett változni.
Amikor az ekliptika síkja találkozik az ekvátorral, azt napéjegyenlőségi pontnak nevezzük. Az ősi asztronómiai rendszer ezt az év zérópontjának nevezte (amikor megváltozik a csillagok helyzete). Hiszen a precessziót - amit őseink ismertek - a tavaszi napéjegyenlőségi pont vándorlása adja (ennek egy teljes köre az ősi hagyomány szerint 25.920 év).
Anubis Schénouda kopt főpap is valami hasonlóról beszélt (egy éles különbséggel). Schénouda a „Luxori Fehér Egyetemes Nagypáholynak” volt tagja, s a rendben „Héliopolisz Mestere”, s arról írt, hogy a koptok titkos archívumai arról beszélnek, hogy a pólus háromszor volt síkban az ekliptikával. „Mi koptok tudjuk –írja Schénouda–, hogy a pólus egybeesett az ekliptika síkjával, mint azt a Dendera–i Zodiákus mutatja, ahol az Oroszlán a Kígyó farkánál van. Mi tudjuk azt is, hogy a három ősi dinasztia, valójában három égi eredetű fajt jelent: Óriások, Titánok, Kabirok.”
A nagy ókori népek kozmológiai tanai rendre azt tanították, hogy volt egy boldog Aranykor, majd a világ elferdült, és a korábbi boldog időknek vége lett. A népies magyarázatok ezt a teremtő hibájának vagy akaratának tudtak be, de volt egy mélyebb magyarázata - meséli nekünk Livio Stecchini, az ősi geográfia tudósa - : azt a pontot, ahol a kozmosz három köre találkozott, a három Gorgóval jelképezték. Az ő nevük azt jelenti "tengely".
A régi csillagászati tradíció szerint volt egy boldog időszak, ami hosszú időszakon át uralkodott, mikor a napéjegyenlőséghez az Ikrek és a Nyilas csillagkonstellációk álltak. Abban az időben nem csak az ekliptika köre és az ekvátor köre találkozott egy ponton, hanem a Tejút köre is. Ez az ideális állapot, azután állt be, hogy ezzel a körrel az Egyenlítő derékszöget zárt be.
A görögök szerint a Gorgókból kettő halhatatlan volt, egy pedig halandó, ami helyes is hiszen a három égi kör találkozási pontja csak egy bizonyos időszakon át ismétlődött, bár az ez időszak az ember idejének jelentős korszakát tette ki (a Tejút köre végül elmoudul a másik kettőéhez képest, azaz "halandó" volt). Az emberiség ezt a korszakot úgy érte meg, mint az örök tavasz állapotát.
Ez a korszak hatezer évvel korunk előtt, a Gemini (Ikrek) világkorszakában volt. Ezért számítja a bibliai kronológia Adámtól Jézusig az időt hatezer évvel (Jézus születésekor lépett a Nap a Kosból a Halak korszakába).
Az a nagy korszak, az "Aranykor" tehát akkor kezdődött, mikor a Nap belépett a az Ikrek konstellációba. Az emberek később, mindig ezen korszak visszatértét várták, ennek a várakozásnak a legismertebb példája a beavatott Vergilius Negyedik Eklogája.
Az ősi geográfiai hagyomány ezt a boldog időszakot úgy is jellemezte, hogy az égi Tejút egyvonalba esett a földön a Nílussal, amit végül azonosítottak is vele. Akkoriban a Nílusnak a mai folyásától eltérően 90° el kellett fordulnia, tehát az Aranykor idején nem délről északnak, hanem nyugatról keletnek kellett folynia. A folyót pedig az Ókeanos folyamaként ismerték a görögök. A Nílus akkoriban az ekvátor vonalán folyt...
Már meg sem lepett.......mert ezerszer megtörténik velem :)
Idekattintottam,hogy elolvassam a bejegyzéseteket. Éppen ennél a mondatnál tartottam az olvasásban,
....."elnézve Dante szomorú története jutott eszembe a Krétai Öregről..."
mikor a háttérben a televízióban ezt hallottam:
Dante pokla csütörtök este az Universal Chanelen.
( Remélem nem leszek túl fűradt,és meg bírom nézni a filmet!)
Bízom benne,hogy nem zavart benneteket,ez a "mellékes" kis megjegyzéssem.De ,látva,hogy az összefüggések megtalálásában vagytok profik,( és sok minden másban is! )
Hát az meglehet, mert akkor a Danténál szereplő műember esett le le innen (ami meg átesett Patinir képre), s csak a vasból való lábfejei maradtak az oszlopon...
Viszont jellemző, hogy megint előjön a fémből készült automataember Danténál, s éppen Krétán, ahol amúgy meg hagyománya van ennek. Ráadásul az elején már említettem, hogy a Faber képén mutatott Kabirok Barlangját már Alexander Donatus a 17. századi itáliai jezsuita tudós a krétai "Zeusz barlangjának" vélte (főleg, mivel előtt kecskék legelésznek).
"De az valóban furcsa, hogy ezt általában valamilyen magas építményből leesve ábrázolják, ami itt hiányzik."
Én is erre gondoltam, de ha azt mondod, hogy ez egy már leesett, földön fekvő alak, tehát nem esés közben van, úgy persze simán leeshetett az oszlopról. Mondjuk fel nem vetődött bennem, hogy az meg a maradék lába (bár most se nagyon veszem ki, hogy abból hiányozna). Mivel már annyit beszéltünk az ilyen leeső figurákról, hogy inkább az jött be. Meg hogy a művészettérténeti könyvek szinte rémmeséket írnak a középkori festményekről, mikor a képkeretező tévedésből vagy húszcentivel kisebb kerete csinált, inkább a képből vágtak le, vagy úgy osztoztak egy képen, hogy kettévágták. De mindenképpen hiányosnak meg furcsának gondolom, hogy a kép legszélén ad egy ilyen furcsa oszlopot, mert arra gondoltam, hogy az oszlop mellett valami épület állhatott, amiről ez az alak leesett. Azért is írtam, hogy ezzel a képével különösebben nem érdemes foglalkozni ez miatt. Ráadásul az is felvetődött bennem, hogy ez a kabirok barlangját mutatja egy egészen más szemszögből: tehát hátulról, valahonnan a Faber képén jobbra a távolban lévő épület mellől, úgyhogy tőle az épület balra van, a szikla meg szemben vele.
Hogy az a gömbös oszlop micsoda, nehéz kivenni, de elég furcsa, hogy több képén felbukkan ez a hasonló valami (azon meg már "szobortalapzatnak" se nagyon lehet nézni).
Valami ilyesmi felosztásra gondoltam, mint ezen a Flamel-féle képen is látható:
Tehát, hogy ez is abból a szemszögből, hátulról muattná a sziklát: tehát ott van a háttérben a szikla a kecskével, ott van egy patak, ami bemegy a szikla alá, de Faber képén már láthatjuk, hogy ki is jön a másik oldalt a víz. Ott áll az a fura oszlop, mellette van ez a szintén különös talapzat, ami akár építmény is lehet (csak nézőpont kérdése). Az oszlop tetején mintha hiányozna valami, amit a kereszttel próbáltak semlegesíteni. Szóval valami ilyesminek a szélét gondoltam, hogy hiányzik Patinir képéről (mert Patinir, Flamel és a többiek valamiféle sémát próbáltak meg követni, aminek leírása titokban ott körözött köztük).
Hasonló okból nem foglalkoztam a Porsenna mauzóleumára hasonlító építménytől balra levő valamivel, hogy ott is mintha a fele látszana (nyilván megnéztem azt is a képen), de fogalmam sincsmi lehet.
A hagyományokban a Sztüx vizét nem előállítják, hanem éppen a Sztüx vizét használják különféle alkimista manipulációk egyik alkotóelemeként. Attól persze az ötledet még jó lehet, hisz az is elképzelhető hogy egy olyan alkimista építményt próbált ábrázolni, ami az alkimisták "fekete vizét" gyártotta, s akkor lehet hogy ahhoz a Sztüx vizét használták...?
"Erre azt kell mondjam, kiváló gondolat, kár hogy nem jutott eszembe. Mintha a rejtett mitológia keveredne a valósággal. Hisz pld. Giza esetében is feltehető, hogy az uralkodók a tájban a piramisok járataiban és termeiben akarták volna a túlvilág, Roszetau tájait és folyosóit utánozni. Porsenna is megtehette ezt. Vagy volt egy nagyon ősi világ vagy hely, ami mára elveszett, s annak mintáját akarták követni az ősi népek papjai az ilyen komplexumok felépítésével...?"
Igazából hogy ez a 'mérges vizek' megtisztításával lehet kapcsolatos, nekem is csak most derengett fel, amikor erről írtál a Patinir vízmű és a Sztüx kapcsán; az orphikus útmutatás és a Szfinx fája ütött szöget a fejembe régebben. Ha nem ásod elő azt a kapcsolatot, hogy a Szfinx mellett valaha egy 'mágikus' oszlop, majd pedig a ciprus állt, lehet soha se jövünk rá erre, vagy csak sokkal közvetettebben. Részben itt is valami hasonló történhetett, mint amikor az alkimistáknál ez a vízedény-oszlop, vagy valami hasonló fává 'változott' át, vagy emlékezzünk Flamel fakéregkönyvének egyik lapjára, amin az 'üreges fa' tövéből ered a filozófusok forrása.
"Most egy művészettörténésznek nem tudom honnan lenne más ötlete, mint hogy ez egy "szökőkút". De ez több okból sem lehet. Az egyik, hogy csak Patinir képén látjuk az egészet ilyen magaslati szemszögből. Ha állt egy ilyen építmény, s egy uralkodó építtete, mint "szökőkutat", mi a fenének tervezték úgy, hogy az ő maga se lássa? Ha valaki ott állt a domb alján, ebből mit sem látott... Viszont, ha ez tkp. valai ősi technika "ipari létesítménye", úgy teljesen érthető."
Persze, én visszafelé értettem a szimbólum genezisét, vagyis hogy volt valaha ez a kabír technológiás vízmű, és később szelidült ez már szökőkúttá, mint az élet vizének forrása, ahogy a barlangból is 'nymphaeum' lett. Viszont érdekes, hogy néha nagyon furcsán, oszlopszerűen ábrázolták ezt a szökőkutat.
"Elég ha menézed azt a furcsa alakot, aki "leesik", de honnan??? És mintha ugyanaz lenne, amiről már az alkimistákról és mozgó szobrokról itt beszéltünk. A másik, hogy valóban nem tudni honnan zuhan le, arról a tömzsi oszopról bizonyosan nem , hisz a lába is fenntebb van! Patinir a bal szélen nyilván lefestette azt a különleges építményt, aminek az ősi alkímiában igencsak jelentősége volt. Hisz enélkül teljesen értehetelen a balszélen zuhanó alak...!"
Erről tudok még többet is mondani. Szerintem az onnan esik le, de az egész valóban nagyon furcsa, már csak a kompozíció miatt is, egészen kevéssé 'esztétikus', mintha valóban arra utalna, hogy hiányzik valami. Az oszlop tetején a felálló valami szerintem az lezuhanó alak lábának alsó része, ahonnan le kellett törnie (még ha valóban eléggé 'esetlenül' is esik le). Ezt azért gondolom, mert egy másik képén jobban látni, és ott is így van. Ikonográfiailag arról van szó, amit korábban a torony-szimbolizmus kapcsán már hoztam, vagyis az egyiptomi száműzetés legendáriumának epizódjai jelennek meg ezeken a képeken, itt ez a 'lezuhanó bálvány' történetére utal, amit korábban idéztem. De az valóban furcsa, hogy ezt általában valamilyen magas építményből leesve ábrázolják, ami itt hiányzik.
Korábban írtam a furcsa gömbökről, amik előkerülnek. Patinirnak egy másik, ugyanilyen témájú képén is előjön egy ilyen nagy gömb, amiről fogalmam sem volt, hogy mi; ezen ugyanaz a valami látható, mint az itteni oszlop tetején, tehát amit most a bálvány talapzaton maradt lábának vélek. És valóban, ha jól megnézed, ott van mellette a lezuhant bálvány! Hogy mi lehet ez a gömb (ami a másik képen az oszlop), az nagyon furdal...:
Ugyanennek a képnek megint csak a bal szélén ott egy másik legendáriumi jelenet, ami szerint a kis Jézus megismétli Mózes csodáját, és vizet fakaszt. Ezt általában vagy sziklákból előtörő forrásként, vagy szökőkútként ábrázolták, Patinir egy kimunkált szikla-medence rendszert 'álmodott' ide, kezdve fentről, amiből a csacsi (a grál hordozója! :-) iszik; innen folyik le nyílásokon keresztül egyre lentebbi vízgyűjtőkbe. Persze az egészet megint félbevágja a lap széle:
És ez nagyon idegesítő, mert a 'hagymát' is a bal lapszél vágja el:
Visszatérve a Sztüxhöz; a jelenet, amit kiemeltél nekem, persze megint a torony-tanulmányból ismerős általános ikonográfiai jelenet a 'Pokol szájával', mint torony vagy erődítmény, és a kizuhanni készülő alakokkal. Na most Patinir itt is ügyeskedik, ugyanis innen szintén egy folyó, egy csúnya, fekete, pokoli folyó ered. Mit szólsz ahhoz a gyanúmhoz, hogy itt a Sztüx vizének előállításáról lehet szó. Hogy ehhez mi is kellett, arról tudósíthat a kapu tetején zajló jelenet, ahol a karddal felszerelt randa kis ördögfigurák üldözik vagy aprítják az emberi figurákat. Párhuzamként megint a fakéregkönyvhöz térek vissza: az ötödik lapon ott áll az 'üreges fa', amiből az élet vizének forrása ered. A lap másik oldalán, pedig az Aprószentek Lemészárlásának jelenete.
(a 19. századra már csak ez az egy obeliszk jelezte az ősi Héliupolisz helyét)
