[Spyr.megj.: a lejegyzett szoveg meg figyelmes atolvasasra, javitasra, egyeztetesre var!]


"Hoson zēs, phainou
Mēden holōs sy lypou;
Pros oligon esti to zēn
To telos ho chronos apaitei”

~~~~~

Rádióegyetem

Ritoók Zsigmond: Seikilos sírfelirata


A felvétel 2008. november 27-én a Szépművészeti Múzeumban készült.

(Másolat Ritoók Zsigmond elhangzott előadásáról.)

Tisztelt hallgatóság!

1883-ban Kis-Ázsiában az ókori Tralleisz közelében, egy érdekes feliratos kő került elő, melynek első közzétevője számára érthetetlen jeleiben, Otto Crusius hamarosan zenei jeleket ismert fel, s azokat kevés változtatással, máig érvényesen meg is fejtette. Így világossá vált, hogy a rövidke felirat, melyet egy kétsoros epigramma vezet be, és egy három szóból álló prózai szöveg zár le, énekelhető vers, s az egész, egy Seikilos nevű személy sírfelirata, a Krisztus születése utáni II. századból, melyet az illető Seikilos még életében állíttatott magának.
Tekintve, hogy az ókori görög zenei emlékek száma nem nagy, érthető, hogy a meglehetősen gazdag szakirodalom, a feliratnak szinte kizárólag zenei vonatkozásaival, dallammal, ritmussal foglalkozik, annál is inkább, mert a kis költemény eléggé közhelyszerű, a carpe diem gondolat kifejezése. Nyolc percre talán mégis érdemes mellette megállni. A szöveg megértése, prózai fordítása, nem okoz nagyobb nehézséget.

„Ameddig élsz, ragyogj,

egyáltalán ne búslakodj,

Rövid időre szól az élet,

Végül az idő elkéri.”

Ennyi a prózai értelme a szövegnek.
Itt több fordítás van előttünk, ezekről szólok először egy pár szót.
Az első fordítás nyilvánvalóan nem formahű, s bár egy zenei gyűjteményben jelent meg, csak a magyar prozódia kerékbetörése árán lehet az eredetinek megfelelően leénekelni, holott a zenei hosszúságok, rövidségek, az eredetiben nem csak pontosan megfelelnek a beszédhangok hosszúságának, rövidségének, hanem pontosan alkalmazkodnak a tartalomhoz is.
Az alapvetően jambikus sorokban, először a hosszú szótagok az uralkodók – az első sorban mindössze egy rövid szótag van, és négy hosszú -, azután a rövid szótagok egyre többen lesznek, míg az utolsó sorban, hét rövid szótagot követ mindössze két hosszú.
Az élet, mind rohamosabban múlik, s ennek megfelelően, a második fordításban áll, a „tovasuhan” ige.
Ebben a fordításban viszont a „To telos ho chronos” [''ho moioa tele''?] úton vész el, amit a harmadik számú fordítás próbál visszaadni, egy teljesen más képet, talán inkább jelképet alkalmazva, a „nap” mint élet, az „éj”, mint halál. A „megadod” ige viszont érzékeltet valamit, a másik oldal felöl megközelítve a tartozásból, amit az „apaitei” – elkér - ige jelez.
Mindkét esetben azonban a fordítás rétorikusabb, ékesebb, mint az eredeti, mely éppen dísztelen egyszerűségével – azt mondhatnám, tárgyilagosságával, személytelenségével hat. Az élet - nem életünk -, rövid, s végül az idő elkéri.
Ez az, ami a magyar szavak természetéből adódóan, formahíven visszaadhatatlan. A „végül” szó még mellőzhető, az „idő” esetleg helyettesíthető valamilyen időegységgel, melyben nincs hosszú szótag, de az „elkéri” szót, a vers végső szavát, csattanóját, semmi.
Kényszermegoldásként, két lehetőség kínálkozik. Vagy az „elkéri” szó első szótagját rövidnek énekelni – ami nagyon csikorog -, vagy, mivel az utolsó szótag három időegységes, a „ké” szótag számára, csak a két első időegységet igénybe venni, s a harmadikat, a „ri” számára fenntartani.
De hát csakugyan olyan fontos az az elkéri szó, hogy semmi képpen sem mellőzhető?
Azt hiszem, igen.
Egy ilyen rövid költemény esetében, mely metrikailag, láthatólag pontosan meg van szerkesztve, aligha mindegy, hogy mi az utolsó szó. A gondolat, hogy az élet valami, ami csak időlegesen a mienk, s így egyszer el- vagy visszakérik, számos szerzőnél előfordul a görög-római klasszikusoknál éppúgy, mint hellenizált zsidónál, vagy keresztyénnél.
Közhely ez is. De közhelyet is különböző összefüggésekben lehet értelmezni. A görög-római vigasztalás-irodalom, ezzel vigasztal, a pszeudoplutharkhoszi Apollóniosz vigasztalása - abból idézek csak néhány szót:
„Nem szabad zúgolódni, ha az amit rövid időre kölcsön adnak nekünk, visszakérik. Mert hiszen - amire gyakran szoktunk hivatkozni -, a bankárok sem zsörtölődnek, ha azt a letétet, amit náluk úgy helyeztek el, hogy majd visszaadják, tőlük visszakérik. Az életet úgy birtokoljuk, hogy majd vissza kell adnunk, az azt nálunk elhelyező isteneknek, de azt hogy az aki adta, mikor kéri vissza, bizonytalan.”
Eddig az idézet.
A hellenizált zsidó irodalom, inkább az élet gyarló, múlandó voltának érzékeltetésére, és az ember felelősségének hangsúlyozása céljából említi. Tralleisz vallásilag, és kulturálisan elég kevert volt ahhoz, hogy bármely oldalról eredeztethető a hatás, hiszen temérdek pogány kultusz helye mellett, zsidó közösség is volt a városban, Ignatiosznak, a tralleisziekhez írt levele pedig azt bizonyítja, hogy a II. század elején, keresztyének is éltek ott. Ha azonban nem csak az élet élvezet, hanem az élet, mint kölcsön, vagy letét gondolata is közhely, még élesebben vetődik fel a kérdés: Mi teszi az elkérést itt mégis egyedivé, és hatásossá?
Éppen az, hogy ez az utolsó szó. Utána nem következik semmi. Nincs magyarázkodás, mint a konszoláció irodalomban. Hivatkozás bankárokra, letétre, ususz-fruktuszra. De Istennek való tartozásról sem, mint a Bölcsesség könyvében, vagy Phylonnál. És nincs arról sem: mi lesz aztán? Vagy, hogy: lesz-e aztán valami?
Ennél fogva, mindenki a maga számára értelmezheti a verset, és töltheti ki ezeket az üres helyeket, melyek éppen abból adódnak, hogy a vers közhely, ahol e kérdésekre különféle válaszok vannak adva.
De ebből adódik éppen az utolsó szó, az „apaitei” fordításának problémája is. A szó fordítása nem csak prozódiai okokból lehetetlen, hanem a görög szó tágabb jelentésköre miatt is.
A szó épp úgy jelentheti azt, hogy „elkéri”, mint azt, hogy „visszakéri”. A közhely, azt sugallja, hogy a természet, az isten, vagy istenek adták, s kérik vissza, az életet. Ezek helyére lép itt az idő?
A szó jelentésköre azonban más értelemben is tágabb, mintsem, hogy egyetlen magyar szóval visszaadható volna. Elkér, megkíván, követel.
Hogyan kéri el az idő az életet?
Mint a lázadó zsoldosok? Felháborítóan?
Mint az adószedők? Könyörtelenül?
Mint aki egy tisztségviselőt beszámoltat, hogyan élt a neki adott lehetőségekkel? Számon kérően?
Vagy úgy kívánja meg, mint egy beszélgetés, gondolatmenet logikája? Mint egy tudományos tétel valamely előfeltevést? Hűvös nyugalommal, de ellentmondást nem tűrően?
Vagy úgy, mint aki szívességet kér: szelíden, de kissé ironikusan is, annak tudatában, hogy formailag szívességet kér, de azt megtagadni nem lehet. Mert az neki jár.
Az „apaitei” szó, használati köre alapján, mindezek a kérdések - meg valószínűleg mások is -, felmerülnek.
A felirat, a kérdésekre nem válaszol. E kimondatlan kérdésekre, mindenkinek, magának kell felelnie.
Feleletével arról is vall, mit jelent neki a halál, és mit az élet.