adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf4722.pdf


AZ ARCHAIKUS MŰVÉSZET IDŐSZERŰSÉGE


Miért olvassuk Aiszkhüloszt?

''Mit nyújthat egy szekularizált, a tradicionális közös- ség szentségeitől megfosztott kornak a korai görög tra- gédia, amely határozottan és egyértelműen csak azok- hoz szólt, akik számára természetes és közvetlen mó- don reprezentatív és meghitt volt mind a mondavilág, mind a formanyelv, bármekkora is lett légyen az újí- tás – a választ nem olyan könnyű megadni. A gö- rögöket például – a klasszikus korban – minden- esetre hallatlanul meglepte volna a műfordítás ötlete: hiszen, mint azt mindenki tudja, a dráma és a színjá- ték számukra állami ténykedés volt, olyasvalami, ami- nek benső és lényegi köze volt éppen görögségükhöz, ennek akár pánhellén, akár városállami változatában. Első számú akadály tehát: a nyelv. A nyelv, amely azoké volt, akik játszották és akik nézték a színjáté- kot. Mi ezt a viszonylag könnyen leküzdhető akadályt sem kerülhetjük meg, hiszen magyarul olvassuk Aisz- khüloszt. A nyelv pedig számunkra korántsem olyan magától értetődő, mint volt az ókoriak számára. A nyomtatott szövegek, a normatív nyelvtanok, az isko- la, a specializált nyelvhasználatok, a költészeti iskolák stílusai, a tömegkommunikációs eszközök, az idegen nyelvek tanulása, idegen idiómák nyelvtanának asszimi- lálása, a nyelvelsajátítás társadalmilag rétegezett fo- lyamata – mind idegenek az archaikus-klasszikus görög világtól, legalábbis attól, amit a nyilván apolo- getikus szerepet is betöltő dráma ránk hagyott. Ba- chofen tanúsága szerint a görög dráma (különösen Aiszkhülosz) egy igen bonyolult társadalmi változás, konfliktuális helyzet kifejezése (az anyajogú társada- lomról az apajogú társadalomra való áttérés) – s ha
15
ezt ma már nem egészen így tudjuk, az mit sem vál- toztat azon, hogy az ókori görög társadalom éppen olyan döntő válságokon ment és mehetett keresztül, mint a miénk, és ez nem közömbös az akkori konkrét- élő emberi közösséghez a mostaninál sokkal jobban kapcsolódó művészet esetében. Miért kockáztattuk meg itt a nagyon is általános „konkrét-élő” jelzőt? Egyszerű demográfiai tényről van szó. Athénban min- den állami ténykedés – így a színház is, különösen eleinte – olyan közösséghez szólt, amelynek tagjai igen jelentős mértékben személyesen ismerhették egy- mást. Hogy a személyes ismeretség, az anonimitást tagadó kapcsolatok a jó állam kritériumaként sze- repeltek, arra tanú Platón. Nekünk pedig egy ilyen közösség nyelvét kell a magunk modern szavaira le- fordítanunk – s tudjuk, hogy nyelvünknek olyan használata is lehetséges, amely radikálisan eltér a miénktől, amelyet megtagadunk, amely számunkra el- lenséges. Aiszkhülosz idejében a köznapi megismerést jellemző állandó interpretációs tevékenység nem ma- gára a műre irányult, hiszen a művek primér módon kielégítették éppen ezt a szükségletet azzal, hogy a többé-kevésbé közismert mítoszokat, mondákat értel- mezték, tették használhatóvá – általánosan elfogadott nyelvhasználat mellett – a közösség, s ami itt ugyan- az: a közönség számára.
A második akadály – számunkra – éppen a mí- toszok értelmezésében rejlik. Nem mintha nem ren- delkeznénk a tudományos és érzelmi világképünknek megfelelő mítoszfejtéssel – ilyen mítoszfejtés létezik, példa rá C. G. Jung és Kerényi Károly munkássága. Mi azonban nem hiszünk a mítoszokban. Tulajdonít- hatunk ugyan nekik igen nagy jelentőséget, érezhet- jük úgy, hogy kifejeznek valamit lényünkből, hogy allegóriái életünk bizonyos alapvető tényeinek, cso- dálhatjuk a meseszövés leleményességét, a korrespon- denciák és áttünések szépségét – ez kizárólag szemé- lyes eszmélkedésünk és műveltségünk mivoltáról mondhat jellegzeteset, mihelyt nem kötelező, nem egyeduralkodó, nem valamennyiünk számára döntően
16
fontos. Gondoljuk meg, hogy a görög mitológia végső soron alapítási mondákba és mitikus genealógiákba torkollik. Azzal, hogy ezek a mítoszok szemléletessé válnak a színpadon, a közösség mint olyan szembe- nézhet cselekedetekkel és konfliktusokkal, melyek je- lenlegi sorsára relevánsak. Ez nem azonos a mai tör- ténelmi drámák áthallásaival! A mai történelmi dráma elénk állít valami idegent, s abban felfedez- hetjük az – amúgy is becsempészett – ismerőst, a célzást a mostani állapotokra stb. A görög dráma is- merős helyzetet állított közönsége elé – olyan hely- zetet, amelyet részben a kultusz, részben a szakrális vagy szakralizált hagyomány eleve fontos és tiszteletet érdemlő volta minősített. Ezek a helyzetek, ezek a tör- ténetek a közösség alapító aktusai voltak – és itt mi- tikus (Leláncolt Prométheusz) és történeti (Perzsák) egybefonódik. Ezek az aktusok úgyszólván maguktól – a vallás erejénél fogva – szentek, az újabb és újabb értelmezésnek csak azt kell kiderítenie, hogy ez a szentség, amely a közösség tulajdonsága, még mindig szentség-e. Azt lehetne mondani, hogy itt szimbolikus próba alá vetették azt, ami az író szerint a közösség éppen aktuális lényege volt – hiszen különben nem bírta volna ki a kultikus-ünnepélyes formát és a ze- nét.
A zene – amelyből, a fiatal Nietzsche szerint, a tragédia született – a kórus stilizált dór tájszólásával együtt éppen az archaikus jelleg konzerválását szol- gálta. Ha el is tekintünk attól, hogy a püthagoreus és orphikus hagyomány szerint a zene nem idegen a dolgok lényegétől, annyit vaksi modern szemünkkel is láthatunk, hogy a nem-artikulált, erejét önmagában megtaláló zene igazán csak olyan beszéddel fér meg, amellyel éppen annyira lehet azonosulni, mint a ze- nével. A zene, ez a legkötöttebb és legszabadabb mű- vészet – és itt a megkötés nem, a szabadság azonban teljes mértékben ránk vonatkozik – minden szubjek- tumot magába olvaszt, és ebből a lélekmasszából csak akkor lehet organikus közösség, ha a szó próbáját is kiállja – ez a szó pedig nem lehet akármilyen. Nyúj-
2 – A teória esélyei 17
tania kell a zene indifferens bensőségét, de nyújtania kell az elkülönböződés lehetőségét is; válaszolnia kell arra, amit a történelmi pillanat kérdez, de nem mond- hat mást, mint a hagyomány; emberfölötti hősöket kell mozgatnia, és el kell buktatnia őket; be kell il- lesztenie a bukást a harmonikus világrendbe, és meg kell őriznie a megrendülést és a tragikus tanulságot; föl kell szabadítania a sötét erőket és a démonokat, és meg kell békítenie őket, de úgy, hogy ne csaljon, s ne legyen a démon eleve gyöngébb, különben bosz- szút állhat – s a közönség is fütyöl.
Tudjuk, hogy a görög dráma védőistene Dionüszosz. Dionüszosz az az isten, akit szokás – ugyancsak a nietzschei Geburt der Tragödie nyomán – Apollón- nal szembeállítani. Ha jogosult is, miért nem releváns és termékeny számunkra ez a szembeállítás? Azért, mert a tragédiának ahhoz, hogy állami-közösségi mű- vészet legyen, mindenki számára reprezentatívnak kel- lett lennie – a bakkhánsok és az előkelő khorégoszok számára egyaránt. És – részben a feljebb megismert okok miatt – itt nem lehetett kompromisszumról, ek- lektikáról, ellentétek fölületes összebékítéséről szó. Ha a zene dionüszoszi: tehát orgiasztikus, vad, tagolatlan, érzéki – a mítosznak, a kiábrázolt, szent vagy meg- szentelt történetnek is annak kell lennie. Vagy egyik- nek sem. (Vegyük közelebbről szemügyre Nietzsche kedvencének, Theognisznak költészetét. Ott sem fog- juk föllelni a dionüszoszinak minden jegyét – Theog- nisz hírhedt kegyetlensége, amoralitása a csöppet sem egyéni-önző, hanem apollóni-állami-katonai erkölcsiet- lenség; nem erkölcstelenség.) A közösség, amíg közös- ségnek érzi magát, és amíg az ebben rejlő differen- ciátlanság nem megalázó – nem az egyén nevelésé- vel foglalkozik, mint arra nagyon helyesen mutatott rá Werner Jaeger a Paideiában. Az anonim eggyéol- vadás tehát nem lesz számára veszélyes, hiszen a mí- toszban olyan alakokat ismer fel, amelyek nevet adnak az anonimitásnak. Az ókori Görögországban az állam- nak mint olyannak még nincs ellenzéke, csak egyes államformáknak, egyes vezető csoportoknak, pártok-
18
nak és így tovább. Tehát minden misztikus egyesülés – Eleusziszban vagy a színházban – az államot szol- gálja. Minden, amit a közösség magába fogad, szent, mert a közösség semmi olyat nem fogadhat magába, ami nem szent. A dráma hősei nem egyéniségük jogait képviselik – ez majd csak Euripidésznél fog bekövet- kezni s ott sem világos módon (gondoljunk Héraklész szerepére az Alkésztiszben). Világrendek között kell választaniuk, és nyilván mindig úgy választanak, ahogy a közösség választott. Itt aztán két dramaturgiai út nyílik: vagy bemutatják, milyen szörnyű, ha a helytelen úton haladók győzedelmeskednek, milyen iszonyú a sors, az istenek büntetése; vagy a helyes út diadalmaskodik. Egyik esetben sem hiányoznak a szörnyűségek, de a közösség szankciója, jóváhagyása sem hiányzik. Bármi történhet, az isteni igazság érvé- nyesül: Aiszkhülosznál még organikusan, Szophoklész- nál már gépiesen kissé (Oidipusz!) – s ezt nem Aisz- khülosz vagy Szophoklész egyéni szándéka akarja így, mint a korunkbéli rossz apologetikus művészetnél, ha- nem a színjáték maga: a kar, a Dionüszosznak bemu- tatott áldozat, a közösség, melynek megbízása itt nem szólam csupán. Van tragikus megoldás – de nincs barbár megoldás.
Ami nem hellén, az nem lehetséges. Ez nem azt je- lenti, hogy a görögök szűklátókörűek és sovének vol- tak. Akaratuk politikai cselekvésben és művészetben ugyanarra irányult. Nem várták el, hogy igazságu- kat más is igazságnak tartsa. Ők magukat képviselték, közvetítés – és ezért meghasonlás, ingadozás, habo- zás, erkölcsi aggály, vívódás, töprengés – nélkül. Ezért foghatták föl a cselekményt, a racionálisan, te- hát tradicionális függőségektől elszakadtan is vizsgál- ható szöveget úgy, mint a zenét, amelynél el kell fo- gadnunk eleve és vita nélkül a hangrendszert, amely- ben íródott. Dionüszoszi és apollóni különbsége csak számunkra adott. Ahogy a közösség megszűnt eviden- ciának, egyetlen és szent lehetőségnek lenni, úgy vá- lik csak kérdésessé, hogy miért éppen az adottságok- nak megfelelően értelmezzük a mítoszt – hogy van-e
19
értelme a mítosznak. De itt már a filozófia munkája kezdődik – a művészetben felemás eredményekhez vezet, mint Euripidész máig vitatott drámáiban, ahol, mondja Nietzsche, ott a nagy szofista, Szókratész ár- nyéka. Euripidész váltogatja a mitikus tárgyalást a logikus párbeszédekkel, erkölcsi-pszichikai eszmecse- rékkel – Szophoklésznál a logikus okfejtés a közönség által eleve ismert mitikus anyagot deríti fel; Oidipusz hibátlan (Hercule Poirot szempontjából is hibátlan) nyomozása csak a sors kerekeinek dörgését teszi hall- hatóbbá, mert végül mivé törpül minden értelem a bűnnel szemben?! A mítosz és éppen aktuális értel- mezése a drámában nem válik külön: hiszen a min- denkori mítosz a mindenkori közösség reprezentánsa, a közösségen kívül pedig nincsen semmi – vagy a barbárok, ami végső soron ugyanaz. A modern Euró- pában még a nagy nemzeteknek sincsen ennyire ön- álló, csak önmagukra vonatkoztatott művészete: hiszen legalábbis a görögökhöz köze van. De ahogy Jahvé, egy törzsi isten – Istenné, az istenség princípiumává vált, az éppen adottat a mitológiában is vissza kellett vezetni valami másra. Aiszkhülosznál még nincsen kü- lön felület és lényeg. Ezért szeretjük Aiszkhüloszt.
Persze a modern kultúrában több okból utasítják vissza a felület/lényeg hagyományos képét: egyrészt a filozófiai kritika elvetette, másrészt pedig a kultúrá- ban sorra jelentőssé válik mindaz, ami korábban lé- nyegtelennek tűnt, és ez arra készteti az embereket, hogy óvakodjanak bármit is puszta visszfénynek, lát- szatnak tartani – inkább ironikus alázattal regiszt- rálják (alkotják újra, fejezik ki stb.) és nem a részle- tek iránt érzett naturalista szeretetből. Ezért az egyön- tetűségért azonban már nem vállal garanciát a közös- ség, és a felület/lényeg megkülönböztetést elvető új művészetet is a „lényegre lecsupaszított, puritán, asz- ketikus” művészetnek vélik, ami természetes, mert mindenféle consensus gentium megszűnt, a szinkretiz- musé is.
Aiszkhülosznál még a maga őseredeti egyszerűségé- ben van együtt ez az egység – amihez a modern kul-
20
túra csak Aufhebung, megszüntetve-megőrzés révén jutott.
Ez lenne a művészet eszménye? Aiszkhülosz és a konkrét költészet, Arkhilokhosz és a nouveau roman? Bár az ilyen párhuzamok talán nem is egészen jogo- sulatlanok és haszontalanok, úgy véljük, hogy itt hiányzik az összehasonlítás alapja. Aiszkhülosz műve nem a magányos olvasónak szól. Vannak, akik úgy vélik, hogy századunkban a magányos olvasónak be- fellegzett. Ha valóban létrejön egy igazán univerzális és közösségi tv-kultúra, akkor az ismét elég lesz ön- magának, mint a hellén művészet – Aiszkhüloszt ak- kor sem fogjuk érteni.
Így csupán mint magasztos, de üres eszmény áll előttünk Aiszkhülosz műve. Az ókortudomány eszkö- zeivel kielégítően lehet magyarázni ezeket a drámákat, példa rá Eduard Fraenkel híres Agamemnón-kom- mentárja. Ez a megértés azonban (mondanunk sem kell) különbözik az amfiteátrumban zöld olajbogyót rágcsáló athéni néző megértésétől. A mitikus sors- tudaton és leszármazástudaton, „alkalmazott” istenvi- lágon alapuló lelki-politikai-művészi-vallási közössé- get, a primér, organikus közösséget úgysem tudjuk újrateremteni, korunk közösségi eszményei másak. Aiszkhülosz korában sem volt ez már problémátlan valóság: azért volt szükség a drámára, hogy mintegy kivetítve jelenítse meg a közösséget; az igazán szilárd közösség némán is az; de ilyen közösség nincsen. Em- líteni sem kell, hogy Aiszkhülosz művészete nem tiszta művészet. A modern drámához képest nagyon erősen kötődik az állami és a vallási intézményekhez. Ilyen fokú azonosulás és elkötelezettség modern kö- rülmények között ájtatos és kincstári színjátékot ered- ményezett volna. Az ok: a modern korban uralkodó világnézetek, így a kereszténység, optimista jellegűek – az eszkhatologikus jövőbe vetített megváltás pers- pektívájában semmi sem igazán tragikus, mikor min- dig van egy magasabb elv, amely fölment vagy iga- zol. Egy politeista világkép ezt nem teszi lehetővé, sőt a klasszikus sorshithez közel álló ószövetségi mo-
21
noteizmus sem. Itt a föloldás sohasem biztos. Íme mit mond Apollón:
E házhoz itt közel sem illik jönnötök: hol főt levág a törvény, hol szemet kiváj és torkokat hasít, hol magvat vesztenek, fiúk heréjét rontják, hol csonkítanak s köveznek, s hol karóbahúzottak jajuk ontják, csak arra menjetek! Halljátok-e, míly ünnepeknek kedvelése az, miért az istenek megvetnek?
Ez bizony nem a Jó Pásztor hangja. S az Erinnü- szekhez szól így, kik a legmagasabb Törvényt képvi- selik – s Athéné Eumeniszekké is tudja változtatni őket, mert változott a szokás, s a házastársi kötelék van olyan erős, mint a vérrokonság. A törvény vál- toztatja itt a Törvényt.
Ha olvassuk Aiszkhüloszt, rájövünk, mennyire má- sak vagyunk, mint a görögök – s ez rávezethet arra, hogy nemcsak az lehetséges, amit mi cselekszünk. Ez pedig félelmetes tudás: az ellenkezője annak, amit Aiszkhülosz tudott.''