Hasonló fenntartásokkal mentem a waldorfba a nagyobbik lányommal, mint amilyenekről Kisfiúkmamája és Jasmine írt. De a gyereknek nagyon passzol az alkatához a módszer, és úgy gondolom, neki választok ovit, iskolát, nem magamnak. De nagyon fontos, hogy az óvónővel,  tanítóval meg tudjátok találni a hangot, legyen bizalom, közös hullámhossz, őszinteség és akkor meg lehet beszélni mindent. De ez azt hiszem nem w-specifikus dolog, ez máshol is fontos. Én sem vagyok bandázós, kézműveskedős, sütős típus, rettegtem ezektől a közös szülői szeánszoktól, egy időben direkt késtem a szülőikről, hogy a közös éneklésről lemaradjak :-))) Többnyire nem sikerült, az óvónő kedvesen közölte, hogy "Megvártunk..:-))" -persze ez vicc volt, nem azért nem kezdték, de humorral kezelte a helyzetet. Nekem szerencsém volt, mert találtam egy óvónőt aki rendkívül elfogadó, miután megharcoltuk a kis harcainkat -azaz én harcoltam, ő meg kivárta, hogy befejezzem -maximálisan megbíztam benne, és én is el tudtam fogadni, hogy neki is vannak bizonyos sarokpontjai, amikhez -ha nem esik nagyon nehezemr- miért is ne alkalmazkodhatnék. Olyan ez, mint amikor azt látod, hogy minden a gyerekek élrdekében töürténik és akkor részt veszel olyasmiben is, amiben korábban nem szívesen -pl ezek a közös programok. A szülői kör pedig meglepően vegyes, szerintem sokkal vegyesebb , mint az állami, (az elsőm is két évet járt államiba, a középsőm is oda jár másfél éve, szeptemberben viszem a w-őt is, mert rájöttem, hogy sokkal több bajom van az állami ovival és sokkal kevésbé tudom tolerálni a hülkyeségeket ott, mert ott a gyerek az utolsó szempont,  és a rendszer az első..) A tanítónővel is szerencsénk van, mert ugyan nagyon határozottan képviseli az iskolában a w-értékeket, de arra nagyon vigyáz, hogy az otthoni életbe ne folyjon bele, javaslatokat tesz és hozzáteszi: ha megoldható, ha ez illeszkedik az otthon családi életetekhez, van kedvetek és lehetőségetek így csinálni, akkor javaslom, hogy így..." Aztán mindenki eldönti, és nincs beszámolási kötelezettség.. Van olyan tanító, akihez nem adtam volna  gyereket, mert tudom, hogy ellenzi az úszást (szerintem meg 8 éves korára-legkésőbb- minden gyereknek úsznia kell minimum heti kétszer), a különórát, a hastáncot (a gyerek most kezdi, én  sem rajongok érte, de ő szeretné kipróbálni...).. Szóval a tanító a kulcs, ha vele szót tudsz érteni, akkor nagy baj nem lehet.