Éneklés

Az ókori görög zene - ahogy a népzene általában - legnagyobb részt énekből (szóló vagy kórusénekből) állt. A hangszereket is leginkább az énekhang kíséreteként használták. Az éneklés a görögöknél - jelenlegi tudásunk szerint - sosem jelentett zümmögést, jódlizást, madarak vagy egyéb állatok hangjának utánzását, hanem világosan tagolt, igencsak csiszolt költői szövegek előadását. Épp ezért az volt a legfontosabb, hogy a szavak érthetően hangozzanak el, és ne nyomja el hangszeres zene. Egy az aristotelési iskolába tartozó szerző szerint a dallam hangzása akkor érthető a legjobban, ha az ének aulos vagy lyra kíséretében hangzik el. Ha több hagszer van, akkor az avval fenyeget, hogy elfedi az éneket. Más vélemény szerint az aulos jobb a lyránál, mert az utóbbi nem kiigazítja, hanem kiemeli a hibákat. A sok hangból álló kórus mellett sem egy vele hangzásban egyenértékű zenekar, hanem inkább csak egyetlen fúvós hangszer állt.
Az éneklés mellett ismerték a hangszerrel kísért, recitálásszerű előadásmódot is, amit parakatalogénak neveztek. A hagyomány szerint ezt a technikát Archilochos használta először az ión iambos előadásakor. Ez a módszer a drámában sem volt ismeretlen, de bizonytalan, abban mikor és hogyan alkalmazták.
A legpontosabb jelző a görög énekhang leírására a ligys vagy ligyros: kifinomult és koncentrált előadásmódot jelent, amilyen a tücsöké, a szöcskéé vagy a fülemüléé, és amihez semmilyen idegen zönge nem járul, mentes mindenféle nyersességtől és rekedtségtől. A tiszta éneklést sokszor hasonlítják a méz édességéhez vagy a liliom fehérségéhez.
Az énekesek általában reggeli előtt gyakoroltak, mert az étkezés elrontja a hangot. Azt tartották, hogy az ittasság is a hang romlásához vezet. Platón azt tanácsolja, hogy a kar diétázzék és böjtöljön, amikor versenyre készül (Törvények 665e).
Aristoxenos szerint az különbözteti meg az éneklést a beszédtől, hogy nem átugranak vagy átcsúsznak egyik hangjegyről a másikra, hanem pontosan fogják meg a hangokat. Elvárás volt az énekléssel szemben, hogy hangos és érthető legyen. A kóruséneklésben azt csodálták, ha a hangok úgy elegyedtek, hogy nem lehetett belőle az egyest kihallani (pl. Seneca Levelek 84, 9).

Irodalom:
M. L. West, Ancient Greek Music, Oxford 1992, 39-47.

Csigi Péter
latin szakos hallgató
PTE Klasszika Filológia Tanszék
2004

http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?id=250