Csoóri Sándor

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,
  nem iszik feketét –
anyámnak fáj a feje,
  nem szed be porokat;
  szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
  szótlanabb sápadtsággal
  söpröget, mosogat.
 
Anyámra durván szólnak
  jöttment idegenek?
anyám az ijedtségtől
  dadog és bereked;
  sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze;
  ne bántsa többé senki,
  félelmét ne tetőzze.
 
Anyám utakon lépdel
  s nem jut el sehova –
szegénység csillagától
  sebes a homloka;
  vállára még az orgona-
virág is úgy szakad,
  mintha csak teher volna,
  jószagú kárhozat.
 
Nyár van égen és földön,
  zene szól, muzsika,
anyám csönd-sivatagján
  el kell pusztulnia.
  Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
  de egy se futna hozzá:
  segítek, azért jöttem.
 
Anyámnak fáj a feje,
  anyámnak fáj a semmi,
anyám fekete rózsa,
  nem tud kiszínesedni.
  Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi –
  Bejön egy madár érte
  s csőrében elviszi.