S. L.
Az Úr hangja
/részlet/
***
Jellemem fő vonásainak a gyávaságot, a gonoszságot és a gőgöt tartom. Úgy adódott, hogy ez a „háromság" rendelkezett bizonyos tehetséggel, amelynek segítségével eltakarhatta és látszólag átformálhatta önmagát, ebben segítette az intelligencia, amely igen alkalmatos eszköz a velünk született tulajdonságok álcázására, ha ezt kívánatosnak tartjuk. Negyven és egynéhány éve úgy viselkedem, mint szorgalmas és szerény ember, akiben nincs szakmai gőg, mert nagyon sokáig és kitartóan gyakoroltam ezt a viselkedést. Már kisgyerek koromban, amióta az eszemet tudom, mindig a rosszat kerestem, bár ezzel persze nem voltam tisztában.
Rosszaságom izotróp és tökéletesen érdekmentes volt. Tiszteletreméltó helyeken, például a templomban vagy jeles személyek közelében, szerettem arra gondolni, ami tilos. Lényegtelen, hogy e gondolataim tartalma nevetségesen gyermeteg volt. Egyszerűen kísérleteztem, olyan szinten, amilyenen akkor tehettem. Egyáltalán nem emlékszem, mikor végeztem először ilyen kísérletet. Csak arra az égő fájdalomra, haragra, csalódottságra emlékszem, amely később évekig kísért, mert kiderült, hogy rút gondolatokkal teli fejembe sehol és semmilyen társaságban nem csap bele a mennykő, és ha kitörök a helyénvaló rendből, annak semmi, de semmi következménye nincs.
Ha egyáltalán mondhatok ilyet egy néhány éves gyerekről, én kívántam azt a mennykőcsapást vagy a szörnyű büntetés és fizetség egyéb formáját, kihívtam a büntetést, és meggyűlöltem a világot mint létem színhelyét, mert bebizonyította nekem, hogy hiábavaló bármilyen cselekedet, tehát a rossz is, ha csak gondolatban követjük el. Ezért sohasem kínoztam állatokat, még a füvet se téptem, hanem a követ, a homokot ütöttem, tárgyakat kínoztam, a vizet gyötörtem, és gondolatban miszlikre aprítottam a csillagokat, hogy megbüntessem őket, amiért ügyet se vetnek rám. Így cselekedtem mindinkább erőtlenedő dühömben, ugyanis lassanként rájöttem, hogy milyen nevetségesen és ostobán cselekszem.
Felismert állapotomat valamivel később mardosó boldogtalanságnak tekintettem, amellyel egyáltalán semmit sem lehet kezdeni, mert semmire sem szolgálhat. Már mondtam, hogy gonoszságom és dühöm izotróp volt: legelőször magam ellen fordult; kezem, lábam formája, arcom vonásai úgy idegesítettek, ha tükörbe néztem, mint ahogyan általában csak mások külseje szokta dühíteni és bosszantani az embert. Amikor még nagyobb lettem, megállapítottam, hogy így nem lehet élni; elhatároztam, időről időre helyesbíteni a célt, hogy milyennek is kell lennem, és attól fogva igyekeztem a kitűzött programhoz ragaszkodni, egyébként nem mindig azonos következetességgel.
Az önéletrajzban, amely azzal kezdődik, hogy a rosszat, a gőgöt és a gyávaságot nevezi meg mint a lélek alapjait, determinista szempontból logikai hibát fedezhetünk fel. Ha ugyanis feltételezzük, hogy minden tulajdonságunk eleve meghatározott, akkor eleve elrendeltetett az is, hogy szembeszálljak a bennem élő rosszal, és mindössze abban különböznék más, jobb emberektől, hogy cselekedeteim forrása másutt keresendő. Amit ők saját jószántukból, olcsón cselekszenek, természetes hajlamaikra hallgatva, azt én hajlamaim ellenére, mondhatni mesterségesen gyakoroltam. De hát magam parancsoltam meg magamnak, hogy így tegyek, ennélfogva végső soron - ebben a felfogásban - mégiscsak eleve a buzgó jóságra rendeltettem. Ahogy Demosztenész kavicsot tett dadogó szájába, én vasat tettem a lelkembe, hogy megerősítsem.
De ebben a hasonlatban éppen a determinizmus értelmetlensége mutatkozik meg. A hanglemez, amelyre angyalok énekét rögzítették, erkölcsileg hajszálnyival sem jobb annál, amelyről a gyilkos ordítását halljuk. A determinizmus szerint az, aki jobbá akart és tudott válni, eleve erre volt ítélve, és eleve megszabott sorsát követte az is, aki akart, de nem tudott jobbá válni, vagy aki egyáltalán nem is akart. Márpedig ez hamis kép, hiszen a hanglemezre rögzített csatazaj nem valódi csata. Én tudom, hogy mekkora árat fizettem, és elmondhatom, hogy viaskodásom nem puszta képzelődés volt. A determinizmus egészen másról beszél - a fizikai számításokban szereplő erőknek ehhez semmi közük, ahogy a gyilkosságot sem menti, ha lefordítják az atomi valószínűségek nyelvére.
Egyvalamiben bizonyára igaza van Yowittnak: mindig a nehézségeket kerestem. Azokat az alkalmakat, amelyekben szabad folyást engedhettem volna a velem született gonoszságnak, rendszerint elvetettem, mert túl könnyűnek találtam. Bár ez furcsán, sőt értelmetlenül hangzik, nem azért fékeztem meg a rosszra való hajlamomat, mert a jót nagyobb értéknek tartottam, hanem éppen azért, mert ilyenkor éreztem magamban igazán, teljesen a rossz jelenlétét. Az erőfeszítés matematikája volt a fontos, amelynek semmi köze az erkölcs aritmetikájához. Ezért igazán nem tudom megmondani, mi lett volna velem, ha legfőbb, eredendő tulajdonságom éppen a jóra való hajlam. Az olyan okoskodás, amely a logika szabályait megsértve, a valóságostól eltérő alakban próbálja megragadni önmagunkat, egykettőre csődöt mond.
Csak egyszer nem mondtam le a rosszról; ez az emlékem anyám hosszú és iszonyatos haldoklásához fűződik. Szerettem anyámat, mégis hihetetlen mohósággal figyeltem pusztulása folyamatát. Kilencéves voltam akkor. Anyám, a derű, az erő, a szinte fenséges egyensúly megtestesülése, ágyban feküdt, haldoklását az orvosok hosszúra nyújtották, én pedig ágya mellett, az orvosságszagú, besötétített szobában még tartottam magam, de mikor kimentem, és becsukódott mögöttem az ajtó (látva, hogy egyedül vagyok), vidám fintort vágtam a hálószoba felé, s mivel ez nem volt elég, a szobámba rohantam, és lihegve ugrálni kezdtem a tükör előtt, ökölbe szorított kézzel, pofákat vágva és vihogva a csiklandozó jókedvtől. Jókedvtől? Pontosan tudtam, hogy anyám haldoklik, reggel óta emésztett a kétségbeesés, és ez a kétségbeesés éppolyan valódi volt, mint ez az elfojtott vihogás. Világosan emlékszem, mennyire megrémített a vihogásom, de ugyanakkor túlléptem általa mindazon, amit addig ismertem, s ez az élmény megbénított és elvakított.
Még éjszaka is, egyedül fekve ágyamban, a történteken tépelődtem, és mivel képtelen voltam megérteni, addig sajnáltam magamat és anyámat, míg álomba nem sírtam magam. Könnyeimet alighanem vezeklésnek véltem, de aztán minden megismétlődött, amikor kihallgattam, mit mond az orvos apámnak, és a hírek egyre rosszabbá váltak. Nem mertem fölmenni a szobámba, szándékosan kerestem az emberek társaságát. Így hát én magam voltam az első ember, akitől megijedtem.
Anyám halála után gyermeki kétségbeesésbe süppedtem, és bánatomat semmilyen lelkiismeretfurdalás nem zavarta. Mikor anyám utolsót lélegzett, szétfoszlott a varázs. Vele a félelem. Olyan homályos ez a história, hogy csak feltevéseket kockáztathatok meg. Végignéztem az illúziónak bizonyuló abszolútum bukását, szégyenletes, obszcén küzdelem tanúja voltam, mert a tökéletesség úgy foszlott szét benne, mint egy ócska rongy. Ez a viaskodás lábbal tiporta az élet rendjét, és a felnőttek magyarázataikkal még az ilyen komor alkalmakat is beillesztették az általános rendbe, noha ezek sehogy sem illettek ahhoz, ami történt. Nem lehet méltóságteljesen, bájosan ordítani fájdalmunkban - amint gyönyörünkben sem. A veszteség tisztátalanságában megsejtettem az igazságot. Meglehet, erősebbnek véltem azt, ami megbontotta a rendet, és mellészegődtem, mert felülkerekedett.
Titkos nevetésemnek semmi köze sem volt anyám szenvedéséhez. Ettől a szenvedéstől csak féltem, a haldoklás elkerülhetetlen velejárója volt, ezt megértettem, és ha tehettem volna, megszabadítottam volna a fájdalomtól, nem kívántam sem a szenvedését, sem a halálát. Egy kézzelfogható, valódi gyilkosra sírva és könyörögve rávetettem volna magam, mint minden gyermek, de mivel ilyen gyilkos nem volt, csak a kínzás fondorlatos aljasságát szívhattam magamba. Anyám felpüffedt teste önmaga visszataszító karikatúrájává lett, és kigúnyoltatva fetrengett ebben az iszonyatos játékban. Nem volt más választásom, mint vele pusztulni vagy kinevetni, és gyáva lévén, az áruló nevetést választottam.
Nem tudom megmondani, hogy csakugyan így volt-e. Az első, féktelen nevetőgörcs a pusztulás láttán fogott el, és talán nincs ez a tapasztalatom, ha anyám esztétikusabban hal meg, csendesen elszenderedik, mert az emberek a meghalás ezen formáját tartják helyénvalónak. De nem így volt, és kénytelen lévén hinni a saját szememnek, védtelennek bizonyultam. Régebbi korokban a siratóasszonyok kórusa bizonyára túljajgatta volna anyám szűkölését; a kultúra elsatnyulása azonban a fodrászat szintjére süllyesztette a mágikus szertartásokat, hiszen a temetkezési vállalkozó - ezt is kihallgattam - különféle arckifejezéseket javasolt apámnak, amelyekké átformálhatja anyám görcsös halotti fintorát. Apám akkor kiment a szobából, és egy pillanatra megrezdült bennem a szolidaritás, mert megértettem őt. Később számtalanszor eszembe jutott anyám haldoklása.
Nevetésemnek árulásként való értelmezését nem látom elégségesnek. Az árulást felismerés előzi meg, de mitől lehet vonzó a pusztulás? Miféle fekete reményt lát benne fölsejleni az ember? Tökéletes haszontalansága meddővé tesz minden ésszerű magyarázatot. Ezt a mohó hajlamot hiába próbálta eltiporni megannyi kultúra. Éppolyan megfellebbezhetetlenül adott számunkra, mint az, hogy két lábon járunk. Aki az okokat keresve nem fogad el semmiféle (gondolati) hipotézist, sem isteni, sem ördögi formájában, kénytelen beérni a démonológia racionális pótlékával - a statisztikával. Az enyészetszagú, besötétített szobából vezet hát a nyom az én matematikai antropogenezisem felé, stochasztikus formulákkal próbáltam feloldani az ocsmány varázst. De ez is csak feltevés, tehát az ész önvédelmi reflexe.
Jól tudom, hogy amit itt írok, némi hangsúlyeltolással javamra lehetne fordítani - és valamelyik kései életrajzíróm meg is próbálkozik vele. Bebizonyítja, hogy értelemmel leküzdöttem jellememet, hősi győzelmet arattam, és a megtisztulás szándékától vezérelve becsméreltem magam. Az effajta okoskodás Freud nyomában halad - ő a lélektan Ptolemaiosza, mert őt követve mindenki megmagyarázhatja az emberi jelenségeket, epiciklust epiciklusra emelve: az ilyen építkezés meggyőző, mert esztétikus. Az idilli változatot groteszkre cserélte, nem tudván, hogy az esztétika foglya marad. Mintha az lett volna a célja, hogy az operát tragikomédiával váltsa fel az antropológiában.
Ne fáradjon majdani életrajzíróm; nincs szükségem apológiára, és egész erőfeszítésem a bűntudattól mentes kíváncsiságból fakadt. Mindent meg akartam érteni - csak megérteni, semmi többet. A rossz érdekmentessége ugyanis a teológiai érvelés egyetlen támasza az emberben; a teodicea válaszol arra a kérdésre, hogy miként keletkezett egy tulajdonság, amelynek szülőanyja nem a természet és nem a kultúra. Az emberi tapasztalat anyagában evickélő, ezért antropocentrikus elménk végül is megbékélhet abban a tudatban, hogy a teremtés voltaképpen makabrisztikus tréfa volt.
Vonzó gondolat, hogy a Teremtő egyszerűen tréfált, csakhogy ezzel hibás körbe lépünk: nem azért képzeljük kajánnak, mert ilyenné tett bennünket, hanem azért, mert mi magunk ilyenek vagyunk. Márpedig, mint a tudomány megtanít rá, az ember mellékes és teljesen lényegtelen a kozmoszhoz képest, ennélfogva a manicheus mítosz primitív közhely. Másképp mondom: ha volt teremtés - amit egyébként nem hiszek -, akkor olyan szintű tudást igényelt, amelyben nincs helye együgyű tréfának. Mert - és voltaképpen ennyi az én hitvallásom - a rossz nem lehet a tökéletes bölcsesség megtestesítője. Értelmem azt mondja, hogy a Teremtő nem lehet manipuláló kis gazfickó, aki gúnyosan nevetgél a teremtményein. Amit rosszindulatú beavatkozás eredményének vélünk, nem lehet egyéb, mint egyszerű tévedés, számítási hiba, de ez esetben a gyarló istenek nem létező teológiájának körébe lépünk. Vagyis e gyarló istenek építési gyakorlata nem más, mint éppen az én munkaterületem: a statisztika.
Minden gyerek öntudatlanul átéli azokat a felfedezéseket, amelyekből Gibbs és Boltzmann világai kinőttek, mert a valóság úgy jelenik meg előtte, mint a könnyen elkülöníthető és szinte önmaguktól keletkező lehetőségek sokasága. A gyermeket a virtuális világok sokasága veszi körül, teljesen idegen tőle Pascal világegyeteme, ez az alig mozgó, halott óramű. A felnőttkor megkövesedett rendje aztán megsemmisíti ezt az eredeti gazdagságot. Ez a gyermekkori világkép egyoldalúnak tűnhet, már csak azért is, mert a gyermek tudatlanságának és nem tudatos választásának köszönheti belső szabadságát, de hát végső soron minden világkép egyoldalú. Az én fantáziám is vereséget szenvedett, de rám maradt belőle egy csekély örökség: állandó ellenkezés a valósággal, egyébként inkább düh, mint tagadás formájában. Már a nevetésem is elutasítás volt, és talán hatékonyabb, mint az öngyilkosság. Most, hatvankét éves fejjel bevallom, a matematika pedig csak akkori viselkedésem kései következménye volt, második dezertálásom.
Ezt átvitt értelemben mondom, de hallgassanak végig. Elárultam haldokló anyámat, vagyis minden embert, nevetésemmel a náluk nagyobb hatalomhoz pártoltam, bármilyen ocsmány volt, mert nem láttam más kiutat. De aztán megtudtam, hogy ezt az ellenfelünket, aki minden, aki mibennünk is fészkel, szintén elárulhatom, legalábbis bizonyos mértékig, mert a matematika független a világtól.
***
|
