Bogdán László
RICARDO REIS TAHITIN
(részlet)
63. A görög sziget
feljegyzés Lídiának
Ezen a görög szigeten
egyszer boldogok voltunk, emlékszel?
Zizegtek a babérfák.
Játszott a szél aranyos fürtjeiddel.
Hüpnosz álmot bocsátott ránk.
Sokáig aludtunk, egymást átölelve.
A sziget is élt álmunkban.
De nem úgy, mint egy ember. Nem!
Éreztük jelenlétét mégis.
Nyugalommal töltött el
s a szél hangján suttogott,
gyertek csak, kövessetek
és mi követtük, noha rajta álltunk, mégis
körülöttünk lebegett testetlenül
és vezetett át a babérligeteken,
hátunk mögött nyugtalanítóan morajlott a tenger,
mintha figyelmeztetni akart volna a veszélyre,
amely a testetlen sziget
alattomos suttogásában rejtőzködik,
ugrásra készen lapít
a zizegő babérlevelek között,
vagy egy fügefa ízletes gyümölcsei között bujkál.
Dombra értünk fel és hirtelen szembe találkoztunk
egy bizonnyal több ezer éves
görög templom romjaival.
A falak már kidőltek
Elgurultak a fűbe a dór oszlopok.
Olyan volt a templom, mint egy halott vadállat.
Fehér csontjai, – a falak, az oszlopok,
a márványtörmelékek
vádlón meredtek ránk, de a különös sziget,
mint akinek határozott célja van,
egyenesen a romos szentélybe vezetett.
Megdöbbentem a templom hajdani bejárata
nem kelet felé nyílott,
mint a görög templomoké általában,
hanem nyugtalanító módon északnak,
s hirtelen döbbentem rá, ez nem Apolló-templom,
ez Dionüszosz – szentély,
akárcsak a fehér kapu Naxosz szigetén!
Kik építhették, döbbentem meg, míg Lídia,
talán a változatlanul sugdolózó sziget
tanácsait követve, ide-oda tekintgetett,
hajladozott, mintha keresni akart volna valamit.
A nyugtalanságérzetem erősödött,
talán mert itt, a romos szentélyben már nem hallottam
a dübörgő tengert. Valami eszelős némaság
borult ránk, mint egy búvárharang
s már éppen figyelmeztetni szerettem volna Lídiát,
ideje távoznunk innen, amikor felsikoltott
s az egyik sarokban, elmozdítva néhány követ
egy rejtekhelyre bukkant,
minden bizonnyal a szél hangján sugdosó
sziget tanácsait követve.
Hasra vetette magát, hogy valahogyan
átpréselődjön a szűk résen,
Mire én sztentori hangon ordítottam rá: “csak ezt ne!”
És egyszerre riadtunk fel.
Már késő délután volt,
a babérligetfák levelei megszűrték a napot,
mintha rácsokat láttam volna kedvesem arcán.
Megborzongtam s úgy döntöttem,
vele teljes egyetértésben,
hogy nem megyünk el az esti hajóval,
pár napig még itt maradunk,
ezen a rejtelmes szigeten,
kitapasztalni csodáit és fölfedezni titkait.
Az volt az érzésünk rejteget valamit előlünk.
De fel fogja fedni hamarosan, mert célja van velünk.
|
