Törölt nick 2008.02.14 0 0 401 Kálnay Adél Formálja alakom az idő... Formálja alakom az idő, ezüst csíkot húz hajamba, derekamra párnát tapaszt, s felszántja sima homlokom. Keserű ráncot varr szám szögletébe, lábam fájósra merevíti, meggörbíti hátam, vállamat, barna foltot fest fehér kezemre, s csak elvesz belőlem, folyton el. Kiszárítja szemem, fakítja kékjét, ajkamról a fényt lelopja, tompa lesz hangom, s színtelen. Vágyaimat lecsöndesíti, erőmet szívja, szívja csak, gondolataim összekuszálja, emlékeimmel magamra hagy. Korán kitépi kezemből a könyvet, hajnalban ébreszt, ráncigál, nem hagy békét, a földre nyom, máskor kézen fog, terel, belém mar, forgat, rám hajol, porrá zúz, olykor azt hiszem. De álmaimban nem talál rám, akkor enyém a végtelen, könnyű léptű lány vagyok ismét, lebegek áttetsző víz felett, rétek zöldjét simítja kezem. Jó ez így! Ha álmodom... ilyenkor észre sem veszem, hogy készül már valahol végső fekhelyem.