Törölt nick 2008.02.13 0 0 397 Rab Zsuzsa Az a város S felépül újra álmomban a város. Nevét előző létemben feledtem. Oda jegyet azóta ki nem adnak. A várost nem tudom már megnevezni. Csak azt tudom: a főutcától balra, a sikátorban lakik a kövér pék, nem zsemlét árul, szőke illatát csak, s ha jó a kedve, ajándékba adja. És túl a fűszakállas görbe utcán a rét, ahol repülni megtanultam, szárnyam keserű margaréta szirma, első szerelmem szél azon a réten, karján röpít, ki soha meg se csókolt. A templomtéren majd letesz a padra, hol vénanyóként annyit üldögéltem, és hittem: a szerelem rámtalál még. Ez később lesz. Most még a kikötőben kotyog a sókristályos, ósdi bárka, átvisz a zöldhajú tündérszigetre, ahol halott matrózok táncra kérnek. Álmomban újra látom azt a várost. A földrészt sem tudom már megnevezni. De megtalálom azt a réti ösvényt. A kút, a három sombokor, s a szittyós, lidércfény-szépanyám tizenhat éves, libeg felém, karonfog: erre, néni! Álmomban újra járom azt a várost. Egyéves magamat járni tanítom. Húszéves magamat a szerelemre. Halott szemem lezárom rézgarassal. A piactéren ott a régi koldus, három halpénzért szerencsét jövendöl, kilenc halpénzért igazat jövendöl, azt mondja, el kell mennem innen egyszer, és hogyha visszatérek, szörnyű áron. Évszázadot se tudok megnevezni. Ott mocska-foltja nincs a szerelemnek. Farsang után a rongyot összesöprik. Reggel fehéren szikrázik az utca. A temetőben mosolygó halottak a padokon élőket emlegetnek, ki-ki muskátlit öntözget a sírján. Leszállok egyszer majd az állomáson. A bolygót sem tudom már megnevezni. De ráismerek egy letört faágról. A házamat vakon is megtalálom. Ajtaja nincs, a függönyt szél habarja. Belépek, el nem mondott életemmel, s magamnak rendre mindent elmesélek.