Roger Zelazny
Nem a hírnök a bűnös
Az öregember lefelé tartott a hegyről, kezében a szelencével a tengerhez vezető ösvényen, s botjára támaszkodva megállt, mert emberek egy csoportja éppen azon buzgólkodott, hogy fölgyújtsa a szomszédjuk házát.
- Mondd csak, jó ember - kérdezte az öregember az egyiktől -, miért gyújtjátok föl szomszédotok házát, melyben - a sikoltásokból meg az ugatásból ítélve - még mindig ott van szomszédotok meg a kutyája meg a felesége meg a gyerekei?
- Miért ne gyújtanánk föl? - kérdezte a férfi. - A szomszéd idegen, aki a sivatagon túlról jött, s más a külseje, mint nekünk. Ez áll a kutyájára is, akinek más a külseje, mint a mi kutyáinknak és idegen hangon ugat; meg a feleségére, aki szebb, mint a mi asszonyaink és idegen kiejtéssel beszél; meg a gyerekeire, akik okosabbak, mint a mi gyerekeink, s épp úgy beszélnek, mint a szüleik.
- Értem - mondta az öregember, és folytatta az útját.
A keresztútnál nyomorék koldusra bukkant, akinek a mankói fönn lógtak magasan egy fán. Az öregember botjával a fára csapott, s a mankók lepottyantak. Az öregember visszaadta a mankókat a koldusnak.
- Mondd csak, testvér, hogyan kerültek a mankóid a fára? - kérdezte.
- A fiúk dobták föl őket – felelte a koldus, aki közben rendbehozta magát, s már nyújtotta is a kezét alamizsnáért.
- De miért?
- Unatkoztak. Addig nyaggatták a szüleiket azzal, hogy „Most mit csináljak?", míg valamelyik szülő azt tanácsolta nekik, hogy szórakozzanak el egy kicsit a keresztútnál a koldussal.
- Ez nem túl kedves játék - mondta az öregember.
- Úgy van - mondta a koldus -, de szerencsére az egyik idősebb fiú talált nekik egy lányt, s most azt élvezik a mezőn. Ha jól figyelsz, te is hallhatod a sikoltásait. Persze már alig van ereje sikoltozni. Lennék csak fiatal és ép, én is kivenném a részemet az élvezetből!
- Értem - mondta az öregember, és indulni akart.
- Alamizsnát! Alamizsnát! Hát nincs semmi abban a szelencében, amit megoszthatnél egy szegény, nyomorék koldussal?
- Megáldhatlak - mondta az öregember -, de a szelencében nincs alamizsna.
- Köpök az áldásodra, vén kecske! Áldást nem ehetek! Pénzt adj vagy kaját!
- Az sajnos nincs.
- Akkor megátkozlak! Látogasson a balszerencse!
Az öregember folytatta útját a tengerhez, és két férfira bukkant, akik éppen sírt ástak a harmadiknak, aki holtan feküdt.
- Kegyes cselekedet eltemetni a holtat - állapította meg.
- Az - mondta az egyik férfi -, kivált ha magad gyilkoltad meg, s el akarod tüntetni a bizonyítékot.
- Ti öltétek meg ezt az embert? S ugyan miért?
- Majdnem semmiért, a fene vigye! Miért is küzd valaki úgy, ahogy ez az ember tette pár nyomorult fillérért? Az erszénye majdnem üres.
- Az öltözékéből ítélve szegény ember lehetett.
- Az, és most már nem kell nyomorognia.
- Mi van abban a szelencében, öreg? - kérdezte a másik férfi.
- Semmi hasznos. A tengerbe akarom vetni.
- Hadd nézzük meg.
- Azt nem lehet.
- Erről mi döntünk.
- A szelencét nem szabad kinyitni.
A férfiak közeledtek az öregemberhez.
- Add ide.
- Nem.
A második fejbe csapta az öregembert egy kővel, az első kikapta a kezéből a szelencét.
- Így ni! És most lássuk, mi az a haszontalan dolog!
- Figyelmeztetlek benneteket - tápászkodott föl a földről az öregember -, hogy ha kinyitjátok a szelencét, rettenetes dolog történik, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni.
- Erről mi döntünk.
És szétvágták a fedelet rögzítő köteleket.
- Ha csak egy percig vártok - mondta az öregember-, elmondom, hogy mi van a szelencében.
A férfiak haboztak.
- Jól van, mondd.
- Ez Pandora szelencéje volt. Ő kinyitotta, s a világra szabadította mindazokat az iszonyatos bajokat, amelyektől ma is szenvedünk.
- Ha-ha-ha! Szép mese!
- Az istenek, akik engem bíztak meg azzal, hogy a szelencét a tengerbe vessem, azt mondták, hogy a szelencében várakozó végső átok rosszabb az eddigieknél is.
- Ha-ha-ha!
A férfiak fölnyitották a szelencét.
Arany fény tört elő. Szökőkútként szökkent a magasba, s egy szárnyas lény kiáltott föl a közepén végtelenül finom és megrendítő hangon: „Szabad vagyok! Oly sok idő után, végre ismét szabad!"
A férfiak a földre vetették magukat.
- Ki vagy te, csodálatos teremtés - kérdezték -, aki olyan különös érzéseket ébresztesz kebelünkben?
- Reménynek neveznek - mondta a lény. - S most bejárom a Föld sötét zugait, s megsúgom az embereknek, hogy még minden jobb lehet, mint amilyen most.
Ezzel a levegőbe emelkedett, s elszárnyalt a Föld sötét zugai felé.
Amikor a két gyilkos ismét az öregemberhez fordult, megváltozott alakban látták viszont: mert szakálla immár eltűnt, s ragyogó fiatalemberként állt előttük. A botjára két kígyó tekeredett.
- Az istenek sem akadályozhatták meg - mondta. - Magatok hoztátok magatokra ezt a vészt, tulajdon cselekedeteitekkel. Emlékezzetek erre majd akkor is, amikor a ragyogó Remény porrá válik a kezeitek közt.
- Ugyan - mondták azok. - Újabb utazót látunk közeledni, és övén csak úgy duzzad az erszény. Ez a zsákmány éppen elegendő lesz ahhoz, hogy többé ne kelljen rabolnunk.
- Bolondok! - mondta az ifjú, és elsuhant szárnyas lábán. Útközben még köszöntötte a lesben állók felé tartó Hérakleszt.
/Gálvölgyi Judit ford./
|
