Rakovszky Zsuzsa
Kísértetek
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse. Mint a málnadzsemben rekedt darázs nem tudni, honnét hangzó zümmögése, mint mikor távoli rádióállomás sercegése szüremlik a két szó közti résbe, míg végül átszakad valami gát, egy ponton a jelen szövete enged. Mondjuk, hiperérzékeny kamerád a néptelen utat, hófoltos búzaföldet filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, aztán mikor előhívod a filmet, döbbenten látod: a földeken át furcsa egyenruhában katonák menetelnek… Menekülők: teherkocsin, gyalog, bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…
Vagy amikor hazafelé menet a sáros földúton kikászálódsz lerobbant autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: sötét eget tükröz a recés keréknyomokban csillámló víz, már csak alig dereng az ócska fürdőkád, a szétesett gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben a domb mögül tankok kanyarodnak elő, a holdfényben tisztán kivehető a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, és közelebb merészkednél: a robbanás, a láng, a robbanás, az elszenesedő test, mintha ami történt, nem bírna az időben odébbforogni, és csak ismételné magát, mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…
Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, zseblámpád fénye az üres telek gyomos földjén motoz, ahol a régi ház hűlt helyén parkoló vagy irodaépület kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, tócsát, téglarakást forgat elő az éjszaka talajából, meszes füvet, s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: látni nem látni mást, csak a betonkeverő kövér körvonalát, de mintha emberek tolonganának ott, egész harsány tömeg, lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, vontatott templomi ének, éles gyerek- hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: mint éjszaka falakból a meleg, úgy párolog a földből elsüllyedt életek beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt mosott ruháért, és látod a gyönge szélben fej nélkül ágáló kísértetek sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, a kertfal és a pincelejárat közti térben, mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy az elhagyott, üres szobába, lárma, nevetgélés fogad, az összes villany ég, vörösbort töltenek rég összetört pohárba, vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: ’Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese testté rántotta össze ittlétemnek a térben kóválygó lenyomatait, hogy én, aki csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem valaha, elmondjam, amit sose, s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.
|