Platón

Phidón
/részlet/

..........


 Csak el vesd a sulykot, barátom, mondta Szókratész, nehogy valami boszorkányság megrontsa ezt az érvelést, amely kialakulóban van. De hát erre az istennek legyen gondja; mi pedig homéroszi hősök módjára „közelebb lépve"' nézzük csak meg, vajon valami fontos dolog-e az, amit mondtál.
 Végeredményben a következőt kutatod: azt kívánod, bizonyitsuk be, hogy lelkünk el nem enyésző és halhatatlan, s hogy nem értelmetlen és nem is együgyű dolog annak a filozófusnak a bizakodása, aki bátorsággal készül a halálra és úgy véli, halála után jobb dolga lesz a túlvilágon, mintha másként élve végezte volna be az életét.
Azt mondod, hogy annak ugyan semmi akadálya, hogy megmutassuk: a lélek valami szívós és isteni természetű dolog, amely már azt megelőzően is létezett, hogy mi emberek megszülettünk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy halhatatlan a lélek, hanem csupán arra utal, hogy sokáig kitart és mérhetetlenül hosszú ideig létezett valahol, és rengeteg dolgot megismert és megcselekedett. De hát ettől még nem halhatatlan, hanem éppen az emberi testbe költözése - ami ránézve olyan, mint valami betegség - a pusztulásnak a kezdete. És gyötrődve éli végig ezt az életet, míg végül elpusztul abban, amit halálnak nevezünk.
 Azt mondod tovább, hogy ebből a szempontból, amely valamennyiünk félelmének a tárgya, nincs különbség a között, hogy egyszer vagy többször ölt-e testet a lélek. Mert aki nem esztelen, félni fog, hiszen nem tudja, hogy halhatatlan-e a lélek, és erre vonatkozóan bizonyítéka sincs.
 Azt hiszem, Kebész, nagyjából ez az, amit állítasz. Szándékosan foglalom össze ilyen aprólékosan a dolgot, nehogy bármi is elkerülje a figyelmünket, és ha akarsz, még hozzátehess vagy elvehess valamit abból, amit mondtál.
 -E pillanatban semmi hozzátenni-vagy elvennivalóm nincs-mondta Kebész. - Pontosan ez az, amit állítok.
 Szókratész pedig gondolataiba mélyedve egy ideig hallgatott, majd így szólt:
 -Nem csekély dolgot kutatsz, Kebész. Alaposan meg kell ugyanis vizsgálnunk a keletkezésnek és a pusztulásnak az általában vett okát.
Elmondom neked, ha akarod, hogy én hogy jártam ezzel. Tán hasznodra lesz, ha abban, amit mondok, olyasmit találsz, ami meggyőzően hat az általad vizsgált dologban.
 - Persze hogy akarom - mondta Kebész.
 - Akkor hallgasd meg; és én elmondom. Ifjúkoromban nagyon sóvárogtam arra a bölcsességre, amelyet a természet ismeretének neveznek. Úgy véltem, nagyszerű lehet ismemi minden egyes dolognak az okát, tudni azt, hogy mi okból jön létre, pusztul el és létezik mindegyikük. Mindezeket sokszor meghánytam-vetettem magamban, és először is a következőt kezdtem vizsgálni: vajon akkor keletkeznek-e az élőlények, amikor - mint némelyek mondják - a meleg és a hideg rothadni kezd? Aztán vajon a vérünk-e az, amivel gondolkodunk, vagy a leve ő, vagy talán a tűz, vagy ezek közül egyik sem, hanem az agyvelő nyújtja nekünk a hallás, a látás és a szaglás érzeteit, és ezekből támad az emlékezés és a vélekedés, majd amikor az emlékezés és a vélekedés megállapodik, ezekből ugyanígy jön létre a tudás? Amikor azonban megvizsgáltam ezeknek a dolgoknak a pusztulását is, meg mindazt, ami az égbolton meg a földön történik, végül is úgy találtam, hogy az efféle vizsgálódásra én tökéletesen alkalmatlan vagyok. Ezt kellőképpen bizonyítja például az, hogy ettől a vizsgálattól annyira megvakultam, hogy még azt is elfelejtettem, amiről korábban az volt a véleményem, mint minden embernek, ti. hogy világosan tudom. Korábban például többek között tudni véltem azt is, hogy mitől növekszik az ember. Úgy gondoltam, világos, hogy az evéstől és az ivástól. Úgy gondoltam, a táplálék az, amiből hússal gyarapszik a hús, csonttal a csont, és ugyanilyen módon gyarapszik minden más is azzal, ami rokon természetű vele, és a kezdetben kicsiny tömeg később tetemessé válik és az apró ember így lesz naggyá. Így vélekedtem tehát. Szerinted helyesen?
 -Szerintem igen.
 - Akkor vizsgáld meg még a következőt is. Azt hittem, hogy ha egy ember mellett egy fejjel nagyobb ember áll, elegendő azt gondolnom, hogy a fejével nagyobb nála, s a nagyobbik ló a kisebb mellett ugyan-ilyen módon nagyobb. De még ezeknél is világosabbnak tűnt számomra, hogy a tíz a nyolcnál azáltal több, hogy kettővel több van benne, s a kétkönyöknyi azáltal nagyobb a könyöknyinél, hogy saját nagyságának a felével meghaladja annak a nagyságát.
 - És most mi a véleményed ezekről? - kérdezte Kebész.
 -Zeuszra mondom, hogy távol állok attól, hogy úgy véljem: ismerem mindezeknek az okát. Még azt sem tudom eldönteni, hogy ha valaki az egyhez hozzáad egyet, akkor vajon az az egy vált-e kettővé, amihez a másikat hozzáadták, vagy az vált kettővé, amit ehhez hozzáadtak, vagy pedig a hozzáadott és az, amihez hozzáadták, együtt váltak kettővé a hozzáadás révén. Fölfoghatatlan a számomra, hogy ha külön-külön mindegyikük egy volt, és ők ketten nem kettő voltak, akkor hogyan lehet a kettővé válásuknak az oka éppen az, hogy egymás közelébe jutva egyesültek? Éppen ilyen kevéssé tudom elképzelni, hogy ha valaki az egyet kettévágja, akkor a kettévágás az oka annak, hogy az egy kettővé válik: hiszen ez az ok éppen ellentétes azzal az iméntivel, amely a kettő keletkezésének volt az oka. Akkor ugyanis azért jött létre a kettő, mert ketten egymás közelébe kerültek, és az egyik hozzáadódott a másikhoz, most meg azért jött létre, mert az egyiket a másiktól elvették és elkülönítették. Ámde ezen a módon gondolkodva arról sem vagyok meggyőződve, hogy tudom, miért válik eggyé valami, és hogy egyáltalán miért keletkezik, pusztul el és létezik bármi is. Ezért inkább egy másik módszert gyúrok össze találomra magamnak, ezt a régit pedig semmiképpen se fogadom eI.
 Egyszer aztán hallottam, amint valaki egy könyvből -azt mondta, Anaxagorász könyvéből - felolvasta és idézte, hogy mindeneknek elrendezője és oka az Ész. Nagyon megörültem ennek az oknak, és azt gondoltam, hogy ez valamiképpen nagyon is rendjén való, hogy mindeneknek az oka az Ész. Úgy véltem, hogy ha ez így van, akkor a rendező Ész rendezett el mindent, és úgy intézte a dolgokat, hogy azok a legjobb módon legyenek. Így hát ha az ember meg akarja találni annak az okát, hogy valami hogyan keletkezik, pusztul el vagy létezik, akkor azt kell megtalálnia az il!ető dologra vonatkozóan hogy mi a legjobb módja a létezésének, vagy annak, hogy ez a dolog bármilyen hatást elszenvedjen vagy gyakoroljon. Ebből a szabályból az következik, hogy az embernek mind önmagával, mind a többi dologgal kapcsolatban semmi mást nem kell vizsgálnia, mint azt, hogy mi a legkiválóbb és a legjobb. Hogy mi a rosszabb, azt úgyis tudni fogja, hiszen ezekre ugyanaz a tudás vonatkozik.
 Amikor ezt végiggondoltam, megörültem, mert azt gondoltam, Anaxagorász személyében megtaláltam azt a mestert, aki a dolgok e okairól ésszerű tanítást ad nekem, és először is megmondja, hogy vajon a Föld lapos-e vagy gömbölyű, azután kifejti, hogy mi ennek az oka és miért szükségszerű, hogy olyan legyen, amilyen, mégpedig úgy fejti ki, hogy megmutatja, mi a jobb, és hogy a Föld számára ilyennek lenni a jobb. És ha azt mondja, hogy a Föld a mindenség középpontjában van, ki is fejti, hogy jobb neki a középpontban lennie. Ha mindezt bebizonyítja nekem, kész voltam rá, hogy soha semmi másfajta okra ne legyek kíváncsi.
 Arra készültem, hogy ugyanilyen kérdéseket intézek hozzá a Napra, a Holdra és a csillagokra vonatkozóan is, hogy ami az egymáshoz viszonyított sebességüket, pályájukat meg egyéb tulajdonságaikat illeti, mi módon jobb mindegyikük számára az, ahogyan hatást gyakorolnak és szenvednek el. Mert azt gondoltam, aki azt állítja, hogy mindent az Ész rendezett el, semmi más okot nem fog fölhozni azon kívül, hogy a dolgok számára éppen az az állapot a legjobb, amelyben vannak. Azt gondoltam tehát, hogy amikor megadja az okát minden egyes dolognak és közös okát valamennyinek, akkor majd kifejti, hogy mi a legjobb mindegyikük vonatkozásában, és hogy mi a közös jó valamennyiükre nézve. Sokért nem adtam volna ezt a reményemet, és a lehető legnagyobb buzgalommal fogtam könyvei tanulmányozásába, hogy a lehető leggyorsabban megtanuljam, mi a legjobb és mi a rosszabb.
 Csakhogy ez a csodaszép reményem füstbe ment, barátom, ahogy előrehaladva az olvasásban azt láttam, hogy ez a férfiú sem az Észre, sem más valódi okokra nem támaszkodik, amikor a dolgok elrendezésének okairól beszél, hanem a levegőt, az aithért, a vizet és számos egyéb képtelenséget jelöl meg a dolgok okaiként. Úgy tetszett nekem, teljesen úgy jár el, mintha valaki azt mondaná, hogy Szókratész minden tettének okát az eszében kell keresnünk, aztán amikor nekilát, hogy megmondja az okát minden egyes tettemnek, azt mondaná, hogy először is annak, hogy én itt ülök, az az oka, hogy a testem csontokból meg inakból épült föl, a csontjaim meg szilárdak, és izületek választják el őket egymástól, az inak pedig képesek arra, hogy megfeszüljenek és elernyedjenek, amint az őket összetartó bőrtakaró alatt a húsban körülveszik a csontokat...

........