Jónás Tamás
Ablaküveg mögött
Legjobban az ablakban szeretek állni, szobanövényeim
között. Ők is a napfény szerelmesei. Mégis idegen állapot,
üveg mögött, egy belső térből csodálkozni, szemlélődni,
hogyan is megy a maga könyörtelenül elérhetetlen, vágyott
útján a kinti élet. És tudni, hogy én vagyok mégis az, aki
kívül van, hiába hiszem, hogy belül.
Tegnap este bíbor szín csöpögött az ablaküvegre
az égről, kinyitottam az ablakot, faltam színt, levegőt,
mint gyerek a vattacukrot, ragacsos lettem lélekben
az örömtől, hemperegtem a cukros vágyban, gurult
bennem a kisgyerek, mint hajdan a magas fűben
egy domboldalon lefelé, mint meleg méz, csorgott
rám a napsugár, most nem történt semmi, csak
észrevettem, hogy a csodák úgy tekerednek rám,
mint a pálcikára a fehér, habos cukorszálak, az a
bíbor szín az égről belém költözött, hömpölygött,
tengerparti barlang lettem dagály idején, mikor ezernyi
árnyalatban törnek meg, cikáznak, sodródnak egy
nagy gömbnyi térben a hangok és a fények, mint a tarka
üveggolyókban a szivárvány, beleszédültem gyerekként,
ha néztem gördülésükben a színek egybe mosódó,
gomolygó táncát, most is elkapott a könnyű részegség,
gyomromban pörgött üveggolyó szivárványmasszája,
forgott magas fű, domboldal és napsugárméz,
morzsolódott visszhangos hullámverés, körtáncban
hízott cukorszál, hömpölygött bíbor ég, majd az egész
meleg örvény kibuggyant az arcomra.
Fáztam, becsuktam az ablakot. Nem tudtam,
hogy kizártam, vagy bezártam magam. Mindkettő
édesen reménytelen állapot. Mégis ezt a helyet
szeretem a legjobban, az ablaküveg mögött.
|
