Szabó Magda
Für Elise
Előszó egy előszóhoz
Hiszen, ha Akela, az embernek teremtett, ösztön nélkül élő író Akela valami rejtelmes előrelátással rendelkeznék s megsejthetné, ha nem is sorsa fordulatait, élete végének pontos dátumát, de legalább azt, mit vállalhat el még felelősséggel, mibe érdemes belekezdenie!
*
Hasalok életem barlangja előtt, lábam nyújtogatom, mérem az izmok erejét, mire futja még belőlük. Három kölyköm van odabenn az almon, két regényterv és egy színdarab vázlata. Emberek és farkasok Ura, honnan tudjam, melyik kölykömet fogadtassam el a dzsungel népével, s melyiket hagyjam elpusztulni. Az elmúlt időben művek sorát vetélte el az én nemzedékem, most nem a politika veszélyezteti az almot, hanem az idő. Sose féltem a szó klasszikus értelmében a haláltól, legfeljebb az nyugtalanított, esetleg úgy megyek, mehetek el, hogy adósa maradtam valakinek, vagy nem végeztem el azt, aminek a véghezvitele az én felelősségem lett volna.
*
Köszönettel azért, amit tőle vagy hatása révén kaptam, már csak Bécsnek tartozom, ahová mindig visszavont nem az ereimben már réges rég kielemezhetetlen pár csepp osztrák vér, a valaha Sankt Pölten környékén tevékenykedett uradalmi gazdatisztek öröksége, hanem a jellemformáló, a kréta-mikénei kultúrára csillapíthatatlanul rászomjazó, felejthetetlen ifjúság emléke, amely méghozzá nem is volt biedermeier, illedelmesen rózsaszín és világoskék, helyette égő városok lángjától megvilágított fellegek feszültek a komorodó világ felett, de ifjúság volt és olyan teljes, mint a maga módján egy műalkotás, egy remekmű.
*
Heverj, Akela, és töprengj, megírjad-e ezt a fekete karnevál ifjúságot, amelyben a halál vezette a farsangi menetet, a bölcs halál, amely olykor merő tisztességből álarcot tett föl, maga is eljárt egy keringőt, s a tánc, az utolsó tánc végén méghozzá el se vitt, tudta, nincs annál egyszerűbb, mint aláhanyatlani egy lebombázott ház romjainak és elhunyni szépen, tisztességesen, még mindenkitől megsiratva, aki számított az életedben, s megúszni mindazt, amit ez a szörnyeteg század ajándékképpen az akkori fiataloknak tartogatott. Igen, a halál ekkor is kivételezett veled, végtére régi ismerősök voltatok, születésedkor ő asszisztált Kenézy professzor hadikórházában, ahová apád vajúdó anyádat vitte. Harmadjára az infarktus idején vont vállat s hagyott életben problémáid küllőibe bonyolódva, mint valami bogarat a pók hálójában, negyedszerre már nemigen fog kitérni, el kell hát döntened, kopott bundájú farkas, mi legyen az ugrás iránya, a régtől dédelgetett regény, a már felvázolt színdarab vagy ez a karneváli ifjúság, ami nem lenne egyszerű feladat. Ha megírod életed döntő, eddig csak utalásokkal jelzett szakaszát, olyan munkád lesz, hogy naponta más-más tövist kell verned a körmeid alá, pedig igazán elég volna élménynek a mindennapok keserves hordaléka.
Még csak további töprengésre se telik, oly behatároltnak érzem az időt. Hát maradjon el a regény, és maradjon el a színdarab. A szellemidézésnél nem terít késsel-villával az ember, a szellem vérrel él. Jöjjenek a tövisek, most már mindegy. Összecsomagoltam és elutaztam Bécsbe.
*
Ha bekötött szemmel hagynak ott az utolsó ottlétem óta számtalan új létesítménnyel gazdagabb városrészben, akkor is eltalálok oda, ahová igyekeztem. Mikor a gersthofi megállóban leszálltam a villamosról, lépteim megváltozott ritmusát nem a járást elbizonytalanító évek okozták, hanem a meztelen és kivédhetetlen rettegés az annyiszor elkerült szembesüléstől. Valaha az idők és az élet kezdetén három kölyöklány és három, a kamaszkorból alighogy egyetemistává nőtt fiú baktatott együtt ezen a lejtőn a Csillagvizsgáló felé, végtelen beszélgetésekkel szerette volna megmenteni a világot, amely a második világháború kitörése előtti hetekben igazán nem titkolta, hogy rövidesen a fejükre borítja az ég mennyezetét. Volt köztük osztrák, volt cseh, volt birodalmi német, volt lengyel, holland, még egy magyar is, én, aki a többiek nyelvének kimondhatatlan nevű puszta mentén fekvő egyetemi városból jött. A barátság, amely összekötötte őket, olyan tiszta, szent és komoly volt, mint a legendákbeli fiataloké, s mert nevelőjüktől, Placid atyától egyebet se hallottak ezen a végzetes nyáron, minthogy a rájuk következő időszakban nemcsak Európa, de a világ sorsa is eldől, s bárhogy fordul bármi, a háború után személy szerint mindenért ők lesznek a felelősek, hát örökké politizáltak, és érezték, sietniük kell a nagy tervek kigondolásával, mert ha egyszer a háború már kitört, ki tuja, mikor lesz lehetőségük arra, hogy gondolatban vagy gyakorlatban, megint csak együtt és egymás mellett, meghúzzák az új világ körvonalait, ki sejtheti, hol és milyen körülmények között sodorja őket ismét egymás társaságába a szél? Az aggodalom nem volt alaptalan, néhányan közülük később valóban a legváratlanabb körülmények között és sajátságos helyszínen kerültek egymás közelébe: Dünnkirchenben ott volt az osztrák, de a tankok talpa alatt, a holland, de partizánként a vonalak mögött, a lengyel a varsói csatornában várta a birodalmi németet, akiről jóval később tudta meg, hogy már kivégezték.
Lépked Akela a lejtőn, a talpa alatt maga az út van teliszórva emlékek tövisével, tudta a farkas, miért és mitől rettegett. Mindaz, ami talpába hasít, a minden lépésnél jobban gyötrő út átolvad tudatában részint a régmúltba, amikor először, valóban legelőször kapaszkodott fel a lazaritáknál a dombra, részint a jelen pillanatba, amely a késő ősz váratlan nyarában csupa szín, szüretígérő zamat és avarillat, meg az októberi virágok nyers lehelete. Előtte a rácskerítésen áthajlanak a természetvédelmi terület bokrai, valamikor minden kapu nyitva volt itt a Sternwarte körül, most csak egyetlenegy, az Állategészségügyi Intézeté, de Akela nem kíván bemenni, mást keres, a Csillagvizsgáló tetejét. Rengeteg itt az új létesítmény, ő évtizedek óta nem mert feljönni a lejtőn, az épületről, amelyet keres, hallotta, akna semmisítette meg a legtöbb részét, újjá kellett építeni a házat, azt se tudja pontosan, hol leli meg, de ha felvillan a Csillagvizsgáló teteje, már lesz, ami irányítsa. Megy Akela az őszben, körötte ahány színt csak ismer az évszak, Rembrandt teljes palettája és a bécsi-sárga minden árnyalata, az impresszionista zöldek, kékek és Constable lombárnyai Sisely páráin át. A nap, mint az öngyilkos, hirtelen ráveti magát valamire, fellángol a fény; bátran, Akela, nem hallja senki, hogy felnyüszítesz. Ezt kerested, ez a Csillagvizsgáló és ez az intézet, ami miatt jöttél. Háromszor akkora, mint a régi, neogót cifra betűi vadonatújak, az emléktábla szövegét, amit azonnal észreveszel, ne olvasd el, úgyis tudod, kié. Csak nyüszíts bátran, ez néptelen vidék volt mindig, csak a mókusok látogatták, akik itt most nem értik, hogy nincs nálad ennivaló semmi, hogy talán még te magad se vagy, aki nézed a múlt frissen üvegezett ablakait.
Madárszó, milyen éles, milyen kivédhetetlen, s mennyire igaza is van, amikor azt mondja neked: fizess, Akela. Miért ne szólhatna rád egy madár itt Gersthof fölött, oka van, joga van, ő az ifjúság édes madara abból a közegből, amelyben minden dolgokat megőriz az idő. Fizess Akela, hallod? Mindnyájatok helyett fizesd ki az adósságokat, mert a Severianum nélkül egyikőtök se, főleg te nem leszel az, aki lettél. És ne törd a fejedet semmin, mert erre a munkára, ha semmi másra nem is, lesz még erőd, ne bánd a regényt, amit félreteszel miatta, ha élsz még, talán egyszer ahhoz is hozzájutsz, vagy megírja helyetted más, nagy téma, rátalálhatnak, emlékezz csak rá, mit mondott Schliemann-nak Hiszárlik dombján a régészprofesszor: ami igazán fontos, azt valaki úgyis kiássa. De ezt itt, ami most körötted van, csak te áshatod ki, ez a te anyagod, senki másé, mondja a madár, mert te vagy a tanú, és te lettél író, aki megfoghatod a pillanatot, amely hiába szállt el, számodra még elérhető, valamelyik időfolyosón. Ne játssz sokáig, mert az idő valóban halad, ne számold a töviseket sem, mert mihelyt befejezted a munkádat, sorra kiesnek a talpaidból, még csak húznod se kell őket, egy tövis vagy magától elhagy, vagy holtig csak képzeled, hogy megszabadultál tőle. És akkor végre szabad leszel önmagadtól, saját adottságaid és kötöttségeid felelősségétől, és végre megadatik neked is a tisztességes, szép, bátor farkas-elmúlás és félig hunyt szemeddel még rávillanthatsz a frissen szökellő fiatal farkasokra, szeretettel és részvéttel, mert nincs nagyobb veszedelem és szomorúság, mint az ifjúság, és nincsenek nagyobb ütközetek, mint a fiatalok csatái. Akkor, de csak akkor engedünk el téged, Akela, mondja a madár és a domb és a Csillagvizsgáló és az épület, a réges rég elpusztult hattyúk távolabb a tavon. Csorog az őszi napsugár, állok azon a helyen, ahol valaha azt ígértük, felépítjük az új világot, amit majd mi alakítunk, és itt találkozunk újra. Hát én eljöttem. Láttok-e, akik már nem láthattok?
*
A kapu kinyílik, a portán, Anton portáján senki, de a lépcső legalján a szeverinisták egyenruhájában egy nagyon fiatal lány. Rám mosolyog, megkérdezi, mit tehet értem, és elképed, mert magam is elképedek, mikor észreveszem, hogy felnevettem. Nem érti Akela, nem tudja, nem is tudhatja, hogy miértünk réges rég nem tehet ő már semmit.
|
