Ijjas Tamás

Szonáta három arcra

1

Mindenekelőtt összemaszatolnám magam,
mint egy kisfiú, teletömném a szám homokkal.
Piszkos akarok lenni, hogy ne kenődjek el.

Verni kéne valami tisztát, mint az esőszemek
az üveget, ütni kéne, mint az óra, éjfélt, delet.
Verni kéne valami tisztát, mert nem vagyok
tisztában semmivel.

Koszos akarok lenni, hogy elváljak a sötéttől,
legyen pórusos, kráteres az arcom, hajam
ragadjon össze a sártól. Szurtos képű kisördög,
nem akar felnőni, szurtos képű ördög,
hívjanak így.

Verni kéne valami tisztát, ahogy az ágak
ütik a szelet. Verni kéne valami tisztát,
betörni a csendet, az üveget.
Az az arc kell, az a régi, a Holdé, mint
egy vénszatyor tejből rajzol ösvényeket,
aprópénzt csillogtat koldusoknak. Ezt az
arcot szeretném, ezt a maszkot viselni, hogy
ne gondoljak a rózsaszín, sivító szeretőkre, és
anyjukra, a frissen perzselt disznóra, az éjre.

2

Úgy ébredek, mintha vízbe néznék, a tükör
mögött a fulladás kitárt karjai. Várhat rám
szebb? Arcot képzelek mellkasomra, ringatja
a légzés, akár egy jelzőbóját, ami rajta túl
van: veszélyes, ami rajta túl van: mély.
Hajszálai a bőrömbe ragadnak, mint
ecsetszőrök. Szebbé fested napomat,
mondhatnám neki. De csak matricák
vannak, arcok nincsenek, bélyegek áznak
mellkasom mögött, és csak ráz egyre
ez a köhögés, gyermekkéz rázza
a kaleidoszkópot, végül elvész a játék,
eltörik a mécses, sötét lesz, és senki se
néz belém.

3

Most tüntetni akarok, nem a tömeg vonz,
csak egy arc tisztása, ahogy véletlen felderül,
ott kell nekem megpihennem, ne legyek
tisztában semmivel.

Mázlim volt, hogy nem láttam eddig
semmit, rózsaszín köd rejtette előlem
az arcokat, ennek akarok immár véget
vetni, ne a szerencse mosolyogjon rám,
csak egy ember, csak egy senki,
csak egy ember.

El akarok tűnni, nem a tömegben, csak
egy arcba hullnék bele, mint légy a tejbe,
szippantson be az orr, nyeljen el a száj,
tisztuljak meg ott, ahol a szerepemből kiesek.