Mészöly Miklós
Óda az elégiához
Herceg, lassúdj,
kallódó szigetek közt örök a tenger.
Üzenném, ha volna üzenni kinek,
deres rétünkön a szürke ég fölött
foszlánnyá vert arany lemez a nap.
Ophélia halott,
mosolyogva nézi a halott Fiút.
„Drágám,
ha csak a szavakat akarod,
,szeretlek'.
Sírnom kell folyton,
mert nem tudtalak meghallani
.........................
........................
Te olyan szomorú vagy,
hogy neked a más bánata szórakozás
és feladat is lehet
s rajtad a Te örömöd se segít.
Este nálad voltam és benéztem a szekrényedbe.
Üres volt.
Csak egy ing lehulló, szakadt karját láttam,
mint egy eltemetett emberét.
Azóta sírok."
Egykor szügyükre metszett lovak vágtája porzott
a kék vizeken - nyár!
Neptunus mostohái, lábatlan rohanók,
patakzó habzás közt földet álmodó lovak -
hol tenyész a bürök, a szálára nevelt smaragd
s a keményszárú, barna búzavirág.
Ülj váradban, Herceg,
és álmodd a valót.
Futárod kérdi,
a kerékbetörésben mivégre annyi jó,
mivégre a szeletelt bebalzsamozás,
zilált bokréták koszorú csendje,
indián-léptű elmarasztalás
s a szív kihűlt parazsán a korom rajzolat.
Futárod nem érti ezt a kompozíciót.
Pedig merő napözön,
mikor a setét ég rendje szerint
váratlan rést hasít tömör koloritján
a foszlányaiból megéledt aranyló lemez
s pengével metszett búcsújuk ökörnyál húrjait
földobja, leejti.
Futárod nem érti ezt a zenét.
Moirák csendesórája ez.
Romlott szövőszék,
kéj nélkül rimálkodó szüzek,
karikás szemű három tompa angyal,
Klóthó, Lakhészisz, Atroposz
tanácstalan csendesórája ez;
kezük az ölükben,
a kender gubancban,
lehulló köntösük szakadt,
nem tudják, mi a sírás,
nem tudják, mi a szekrény -
Klóthó, Lakhészisz, Atroposz ők,
hibernált nem alvók, álomtalanok,
csak a véres szelídség az ujjaikban,
arctalan arcukon sosem-volt szem homálya,
szívükben koromtalan rajzolat;
Klóthó, Lakhészisz, Atroposz ők,
és a mi drágáink mégis,
egy isten ágyasai,
csókjuktól rohad az idő.
Mert eképpen van minden, Herceg.
Késő mondani mást.
MELLÉK-ÓDA
Ha torlaszos ragyogás, tél hava
közelít majd a zuhatag szelekkel
s belepi sáncaid, mint távol
Amerikák mohikán bölényét,
ki fejét leszegve fogadja
a fejedelmi pompát s nem mozdul,
míg el nem borítja a hatalmas hócsend
s rőt foszlánnyá nem enyész a rettenetes hold -
Herceg! tündér tükörben már emeli
albatrosz szárnyát a csorduló semmi,
a gyönyörű.
|
