Holt ladiksor az üres stégek mellett,
láncon mind: néha megreccsen egy-egy palánk,
aztán a csend van s a part csak rajzolt vonal.
Az ártéri fák alvó lombjában semmi mozdulás.
Az ölmagas nádas, melyet megölt a múltkori vihar:
csak szálról-szálra lassan éled, mintha nem volna,
mintha nem lehetne valóságos ez a most virradó vidék,
sem a víz, hanem csak embertelen emlék,
amit ez a mai nap a felszínre felkavar -
és a táj álmában mintha megjelenne egy régi nyár,
(- ahogy régenszólt dalok a rádióban olykor -)
egy elmúlt, elveszett évad, az édeni-első-legelső
és a mag-szűz ifjúság bontaná a fehér csúcs-vitorlák
háromszög-vásznát: az ébredő túlpartra hajózni át!
Hirtelen fjord-tiszta fények a fulladt fák között,
- felszabadult égdarabok égnek -
az első sugaraktól lángol és kiég egy még éjféli felhő,
egy név jut az eszembe most, egy lány neve lenne?
Vagy ezé a mai hajnalé ez a név? S akkor ez a hajnal is ő?