Dsida Jenő
Tóparti könyörgés
Ez pusztulás. Beteg világ. Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.
Ó jöjj velem, ne hagyj magamra e rémület vigyorba züllött idõszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllõt,
mely a futó föld kerekét tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.
Ez nem negédes jajgatás, finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.
Kuszált körívet, parabólát cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam
s most már nincs többé elme, hogy a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.
Tört homlokomon távoli lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna
valami enyhe-lanyha mérget, amelytõl csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.
Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz. Tán gyógyulás õsparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.
Nõ vagy és voltál kisgyerek s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.
Mit tettél akkor? Ó, ha most eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,
végy valahol varázsragasztót, lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! -
Ez itt a park s ez itt a tó. Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, -
nézd: a megtestesült betegség, gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán
S te csak magad vagy, édesem. Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá
és add be az emberfiának! - meleg felhõkbõl adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod
teremts neki tavaszt, ha tudsz, ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,
bodzateát a parki tóból, csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblû, tiszta medre,
és facsarj hûs citromlevet, savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,
s a mesebeli hószín hattyút, mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot... -
|