Nikosz Kazantzakisz

Odüsszeia
^/részletek/

Ázsiai nagy, ős Napom, arany tengerészsapka,
félrecsaplak betyárosan, kedvem játékra sarkall,
hadd örvendezzen a szívünk, míg élünk mind a ketten;
jó ez a föld, kedvünkre van, himbál a förgetegben,
göndör szőlőfürt, Istenem, a kékellő egekben!
madarak, szelek s szellemek kóstolgatják szemelve,
hát rajta, csipdessük mi is, frissüljön fel a lelkünk!
Halántékom két lapja közt, óriás sajtolóban,
ropogós szőlőt sajtolok, s az édes lé kibuggyan,
vígan habzik, pezseg a must, s a fej páráll a napban.
Vagy tán szélroham-szárnyakat, vad szeleket zudított
a föld, az ember-agy pedig egyszerre felkavardult,
és a szükség, az éj-szemű, részeges dalba kezdett?
Hullámok nyaldossák hasam, parázsló ég fölöttem,
a tengerben frissítkezem, miként sirályfiókák.
Sós szagtól tágul orrlukam, hullám paskolja hátam,
gyors ár ringat, ragad tova, sodor, sodor magával.
Ó, én Napom, ki fönt haladsz, s alá-alátekintesz,
a bástya-romboló idő tányérsapkája lennél?
Fel-felhajít, játszik veled - meddig repülsz, mivégre?
Mert állhatatlan az idő, kerekei forognak,
s az ember-ész fölöttük áll, markolja egyre, s reszket.
Előre csak! rúgjunk bele: vén Földünk hadd pörögjön !
Nap, hűséges vadászkopóm, örökkön vizslató Nap,
a vackáról kedvenc vadam verd föl, s szegődj nyomába,
s tudasd velem, mondd el nekem, amit csak látsz a földön,
hadd gyűjtsem össze legbensőm rejtelmes műhelyében,
hogy játszva önfeledten és mélyen töprengve, lassan
kövek, vizek, tűz és agyag szellemmé lényegüljön,
míg testemből kivál a rest, a sáros szárnyú lélek,
s kéklő lángként magasba csap, és eltűnik a napban.
Fiúk, a parton ettetek s ittatok kedvetekre,
fenséges tenger, tánc, kacaj, beszélgetés, lopott csók -
teljessé lett vigalmatok: hússá-vérré omolt szét.
De bennem feltámad a bor, és testet ölt az étel,
egy tengeri dallam kísért, reám tör, elborít már -
testvérek, adjatok helyet, szeretném eldalolni!
Ó, jaj, az ünnep számtalan, a hely meg oly szűkös rá,
hátrább! hadd kapjak levegőt, s legyen szabad porondom,
hadd nyújthassam ki lábamat, hadd tárhassam karom szét,
s ártatlan lánykáitokat vakságom föl ne sértse!
Érzem: ember-vadász szavam falkáját elbocsátva
eltorlaszolja torkomat, amint vadul előront,
s ha gégém újból megnyílik, s fájdalmam testet ölt majd,
a tengerpartra dobbanok: táncomhoz tág porond kell!
Latolgatástól, Istenem, ments meg; táruljanak fel
csapóajtóid, értelem - légszomj gyötri világunk!
Hé ti, paraszti hangya-nép, kévét húzó-vonó faj,
tűzbe borítom a mezőt, beszórom lángpipaccsal.
Vad ifjak, feketenyelű tőrkéssel övetekben,
küszködhettek - virágtalan, elszáradt fa a földünk;
dalommal felvirágozom, ifjak, hallgassatok rám!
Most félre szerszámot, kötényt, ti mesteremberek mind,
hagyjátok a kényszer-igát, szólongat a szabadság!
A szabadság, testvéreim, nem bor, s nem édes asszony,
hanem magányos, büszke dal, szelekben szertefoszló.
A Tagadás agytisztító, sós-friss vizét igyátok,
feledjetek bosszankodást, becstelen nyereséget,
legyen bensőtök árnytalan, akár egy csecsemőé,
s az agyatok virágos ág, melyen rigó dalolgat.
Vének, ti meg rikkantsatok, fogatok újranőjön,
mert a Nap-Úrra esküszöm, s a Hold-Úrnőre mondom:
Harosz csak képzelet fia, s a vénség csalfa álom -
csupán lelkünk játékai, eszünk ábrándozása.
A tengerről friss szél süvölt, halántékunk kitárul,
egy könnyű álom álmodott - ekként fogant a földünk,
szálljuk meg hát dallal, fiúk, e széles nagyvilágot!
Evezőt kézbe, társaim, jön már a kapitánytok,
anyák, csicsijgassátok el a sok síró porontyot!
Vitorlát föl! a zord magányt vessétek ki a szívből -
halljátok ím gyötrelmeit híres Odüsszeusznak!

A főárbocnál álldogált, göndör szőlők körötte,
s a hazautnak hangjait hallgatta a sokat-járt,
szeme kitisztult, kiürült, megkönnyebbült a szíve -
élet? halál? dallam csupán, s az ész-madár dalolja;
körbejáratta a szemét, állkapcsa összerándult,
és két kezét az ért fügék s fürtök közé bedugta,
s veséi kútfején tucat isten oltotta szomját.
Egész nagy teste gőzt vetett a sok földet bejártnak,
s lassan-lassan a hó-hajó, gyümölcs, emlék s a társak
ködként lebegtek a vízen, s eltűntek, mint a harmat.
Kiáradt benseje; szeme s szívverése megalvadt,
és a Nagy Ész a szabadság szentelt ormára lendült,
verdeste üres szárnyait, ugrált a levegőben,
s elhagyta végső börtönét - a szabadságot is . . .
Minden derengett, mint a dér, csupán csak egy kiáltás
hangzott az éjből ébredő nagy-csöndű tengeráron:
„Vitorlát föl, gyerünk, fiúk, hátszele fúj Harosznak!"

Ázsiai nagy, ős Napom, szemeid elborultak,
a világ mély sötétbe hull, és elszédült a föld már,
szüléd hullámkunyhóiba megtérsz, aláereszkedsz,
s anyád ott áll a küszöbön, jöttöd epedve várta,
halványzöld lámpást tart eléd, és megkínál borával:
„Egyél, terítve, gyermekem, szíved fel hadd viduljon,
negyven cipó az asztalon, negyven korsó színültig,
negyven leány vár, tündököl, akár megannyi villám,
s rózsából vetettem magam: derékalj s ménta párna,
hogy vártalak! hány éjen át! én magzatom, fiacskám!"
De a sötét Nap dühösen az asztalt félrerúgta,
a cipó mind a vízbe hullt, a tenger meg boros lett,
zöldfürtű lányhad elmerült, akár hínárba márnák,
földre, vízre vak éj terült, a hús bomlásnak indult -
a test szellemmé változott, a szellem levegővé,
a lég kavargott, s hangtalan a hökkent némaságban,
s torok nélkül és testtelen hangzott a Nap sírása:
„A vacsorát edd meg magad, anyám, a bort is idd meg,
nyújtsd végig vaskos tagjaid azon a rózsa-ágyon,
ajkam többé borhoz sem ér, nem kell többé kenyér sem -
a szerelmet láttam ma én: felbukkant, s semmivé lett!"

^{/Papp Árpád ford./}