Philippe Jaccottet

Beszélni

1

Beszélni könnyű, szavakat róni a papírra
nem jár nagy kockázattal általában:
csipkeverőmunka, elszigetelt,
nyugodt (a gyertyától gyengédebb,
csalókább fényt is kérhettünk egykoron),
egyazon tintával írva minden egyes szó,
majdnem ugyanúgy van például "madár" és "halál",
és ezerszer ismételhetem lap tetejétől lap aljáig,
hogy "vér", a papírt mégsem pecsételi össze,
és én sem sebesülök meg.

Megesik, hogy e játék borzalomig fajul,
nem értjük már, mit is akartunk,
mikor belementünk, ahelyett, hogy kimerészkednénk,
s hasznosabb foglalatosságot keresnénk odakinn kezünknek.

Akkor,
akkor van ez, ha a fájdalomtól már nem szabadulhatunk,
ha már élőlényformát öltve közelít,
szétszaggatja a ködöt, melybe begubóztunk,
sorra döntögeti az akadályokat, fogyatkozik
a mind csekélyebb távolság közöttünk - és hirtelen
oly közel került, hogy már csak hatalmas pofája látszik,
szélesebb, mint az égbolt.

Beszélni ilyenkor hazugság vagy még rosszabb: léha
becsmérlése a fájdalomnak, elpazarlása
csekélyke maradék időnknek-erőnknek.


2

Egykor mindenki látta (bár ma a tűznek még
látványát is próbáljuk minél jobban elrejteni),
mi lesz a papírlapból a tűz érintésére,
miként zsugorodik, pöndörödik, foszlad
nagy sebbel-lobbal... Az emberen is rajtaüthet
e görcsös benső összerándulás, olyankor már késő,
egyébként is még napokig újrakezdődik az egész,
egyre gyengébben, borzongatóbban, szaggatottabban,
és valami sokkal rosszabb közelít, nem a tűz.

Mert a tűznek legalább van ragyogása, még ha tönkretesz is,
vöröslik, eltűri, hogy tigrishez hasonlítsák
vagy rózsához épp, esetleg még azt is bizonygathatjuk
vagy bemesélhetjük magunknak, hogy kívánjuk őt,
akár egy nyelvet vagy egy testet.
Más szóval kezdettől fogva verstéma,
lángra lobbanthatja a lapot,
magasra csapó, eleven fényével
bevilágíthatja szobánkat, egészen az ágyig vagy a kertig,
s még csak nem is éget - mi több, épp fordítva,
mintha közelsége tüzesebbé tenne minket,
mintha szabadabban
lélegeznénk, mintha
megfiatalodnánk, és elénk terülne
a jövő újra véghetetlenül...

Valami más, valami sokkal rosszabb rántja össze
az embert egészen kicsikévé, teszi, hogy szobája
mélyére bevackolódjék, segítségül híva
bárkit, bármi módon:
s ez a valami formátlan, arctalan, neve sincsen,
lehetetlen boldog képekbe oldva
megszelídíteni, vagy a szavak törvényének alávetni,
elszakítja a papírt,
amint szétszaggatja a bőrt is,
s nem enged más nyelven beszélni, mint a vadállatoké.

3

Beszélni, ez néha mégis más, mint egyszerűen
levegő- vagy gyékénypajzsot kapni magunk elé...
Néha olyan, mint az áprilisi kezdődő langyosság,
mikor csermellyé változik minden fa, mikor az éjszaka
hangoktól patakzik, akár egy barlang öble
(azt hinné az ember, az üde lombok
sötétjén akad jobb teendő, mint az alvás),
és úgy árad ki belőlünk, mint valami boldogság,
mintha fel kellene, mert hát fel is kell élni
ezt a túlpezsdülő erőt, s muszáj a levegőbe bőségesen
kiontani a hajnal törékeny poharából szürcsölt mámort.

Így beszélni hazugság volna tán, illúzió (ezt hívták
egykor úgy: dalolni, de ma alig-alig merünk
megkockáztatni hasonlót)? Hogyhogy, hiszen
a tágra nyílt szemeken
át táplálkozik az efféle szó, amint levelein
keresztül a fa!
Minden, mit látunk,
mit gyermekkorunktól fogva láttunk,
ami mélyünkre lezuhant, ott összevegyült, tán behorpadt,
s feledés lepte hamar - a kisfiú vonulása
iskolától temetőig az esőben;
feketébe öltözött, nagyon öreg asszony,
a magas ablak mellett ülve felügyeli
a nyergesmester bodegáját; egy Pyrame nevű fiatal kutya
a kertben, melynek lugas-rácsos fala
visszaveri az ünnepi sortűz zaját:
töredékek, évek diribdarabjai -

mindez szavakban tör elő, olyannyira
könnyedén, kifinomultan, hogy azt képzeljük,
nyomában átgázolunk még a halálon is...



4

Tényleg volnának dolgok, amelyek szívesebben
költöznek a szavakba, jobban megértik velük magukat
- az öröm e pillanatait örömmel ismerjük fel
a versekben, fény ez, amely kivetül a betűkből,
s mintegy el is törli őket - és másféle dolgok, amelyek
berzenkednek a szavak ellen, megbontják, lerontják őket:

mintha csak a beszéd visszavetné a halált,
még inkább mintha a halál megrohasztaná
még a szavakat is?

5

Elég, jaj, elég!
Zúzd össze ezt a kezet, mely csupa füstöt
rajzol már csak,
és nézd, ahogy csak szemedtől telik:

Így távolodik a csontbárka, mely téged hordozott,
így merül el (s még a legmélyebb gondolat
sem gyógyíthatja eresztékeit),
így telik meg fanyar vízzel.

Ha nem létezik is a hatalmas,
a nem remélhető fényháló, bár juthatna
e halál-partvidéken minden vén emberhajónak
kíntól szabadulás, enyhébb szellő,
gyermeki álom!

6

Képek nélkül szerettem volna szólni, egyszerűen
belökve csak az ajtót...
Túlságosan is rettegek
ettől, bizonytalanság fog el, néha szánalom:
nem élhetünk hosszan az ég evidenciái közepette,
nem úgy, mint a madarak,
s a földre visszahullva
nem látunk bennük semmi pontosabbat, csupán képeket
vagy álmokat.

7

Beszélni hát nehéz, már ha ez annyi, mint keresni...
keresni mit is?
Hűséget ama néhány pillanathoz, ama pár dologhoz,
melyek elég mélyre szállnak alá bennünk, elenyésznek,
vagyis annyi, mint kusza rejtekhelyet fonni elejthetetlen
zsákmányunknak...

Annyi, mint valódi arcunknál igazabb álarcot viselni,
hogy régóta elveszített ünnepet ülhessünk
a meghalt, távol lévő vagy szendergő többiekkel,
kiket nyoszolyájukon épp csak felriaszt
e moraj, e pár tántorgó lépés, e bátortalan lángok
- szavaink:
dob zümmögése, épp csak tapintja bőrét egy ujjbegy,
egy ismeretlené...

8

Tépdesd szét végre ezeket az árnyakat, mint a rongyot,
condrába öltözött álkoldus, kriptaszökevény:
szemérem dolga némi távolságból majmolni a halált,
elég lesz félni majd ideje jöttén! Most pedig
húzz testedre nap-irhát, lépj elő,
mint ki szélre vadászik, lábolj át
életeden, mint hűs és gyors folyású vízen.

Ha nem rettegnél ennyire,
nem vetnél árnyat lépteidre


^{/Lackfi János ford./}