Vámos Miklós
Anya csak egy van
/részlet/
................
Kiballagott a Dunapartra, a vaskorlátra támaszkodott, s nézte, hogy úszik el az élete.
Galambok döfködték a macskakövek réseit, valami emészthetőt keresve.
Zsuzsa már otthon volt, mire Ladó hazaért, s azzal a hírrel fogadta: anyád háromszor is telefonált, kikéri magának, hogy csak úgy otthagyd, lelkemre kötötte, hogy az üzenetét írjam le szó szerint.
LE VAGY SZARVA, olvasta Ladó a gyűrött irkalapon Zsuzsa tanárnénis nagybetűit, TÉVEDSZ, HA AZT HISZED, NINCS, AKI KIVIGYEN AZ ECSERIRE, SEMMI SZÜKSÉGEM RÁD. KABD BE! ANYÁD.
Anya az ilyen? — kérdezte Ladó Zsuzsától. Az asszony vállat vont, anya csak egy van… hálistennek.
Sokszor megesett, hogy Zsuzsa olyan poénokat sütött el, melyeket eredetileg Ladótól hallott. Ez a hosszú járás átka, mondta volna Ladó, életének olyan korszakaiban, amikor nem forgott veszélyben a házassága.
Délután Sári telefonált, aggódó hangon: nincs meg az anyu, hiába hívom, nem veszi föl a kagylót. Ladó kénytelen-kelletlen újra átsietett az anyjához, rosszat sejtve. Csöngetett, többször egymás után. Semmi válasz. Torkában dobogó szívvel vette elő a kulcsot, s nyitott be. Sehol senki. Most, hogy anya nem volt itthon, még pucérabbnak tűnt a bútortalanított lakás.
Anyának nyoma veszett. Ladó nagyjából óránként ingázott át meg vissza, rémképeket látva, s durva szemrehányásokat téve az agyában vitatkozóknak. Fogadkozott, csak most az egyszer ne legyen baj, ne legyen NAGY baj, eztán jó fia leszek, JOBB fia leszek, mindent elkövetek, hogy… Isten, ha vagy, add, hogy előkerüljön, add, hogy ne… NE…
Többször fölhívta az Országos Mentőszolgálatot, a rendőrség központi ügyeletét és a baleseti kórházat. Anyáról semmit sem tudtak. Amikor meghallották, hogy mániás depressziósról van szó, többé nem vették komolyan, nyugodjék meg, kérem, elő fog kerülni, talán csak moziba ment. Egy óra óta nincs meg, s mindjárt éjfél, mondta Ladó sötéten. Talán vidéki kirándulásra utazott. Bejelentés nélkül? Miért ne? támadt egy szeszélyes ötlete! — vélte az ügyeletes rendőrtiszt.
Igaz ami igaz, anyának néha támadtak szeszélyes ötletei.
Sári hajnali háromig rostokolt Ladóéknál, ez további súlyos megpróbáltatást jelentett az ő számára. Amikor végre sikerült hazaküldenie a nővérét — taxit hívott neki, s egy ötszázast gyűrt a zsebébe —, már mindenki az igazak álmát aludta a lakásban. Ladó bekapcsolta a televíziót, s nézte azt a német adót, mely ilyen kései órán mindig tengerparti tájakat mutatott, ahol hosszú percekig nem történt semmi. Efféle tengerparton szeretett volna ő heverészni, oldalán Verával, valahol a világvégén, örökre maga mögött hagyva ámokfutó s pillanatnyilag elveszőfélben lévő anyját, sírdogáló nővérét, oszladozó házasságát, sekélyes foglalkozását — egész elszivárgó életét.
A gyerekeidet is? Hát… — erre már nem tudott választ adni. Besompolygott Julcsihoz. Kamaszlánya még mindig azt a mackóját ölelgette álmában, melyet a hatodik születésnapjára kapott. Első látásra a Béla nevet adta a mackónak, mert egy óvodai társára emlékeztette.
Az ikrek kétszólamú szuszogása fogadta Ladót a kisszobában, mind a kettő örökölte az anyjuk enyhe orrsövényferdülését. Ladó anyja örökké rájuk förmedt: fújjátok már ki a krumpliorrotokat, falra mászom a szipogásotoktól! Az ikrek ilyenkor sztereó mosollyal felelik: rendben, nagyi! — de nem fújják. Ők bezzeg tudják, hogyan érdemes bánni egy mániás depressziós asszonnyal. Te miért nem vagy képes megtanulni?
Nincs is krumpliorruk, gondolta Ladó, a két gyerek krumpliorrára pillantva.
Harmadjára Zsuzsát szemlélte meg álmában. Az asszony összegömbölyödött a paplan alatt, akár egy kiscica. Vera milyen lehet álmában? — merengett Ladó, s most először próbálta rábeszélni magát, hogy talán nem is volna olyan csodálatos, ha Zsuzsa helyett a White Lady-vel élhetne.
Vera mintha szándékosan arra törekedne, hogy összetörje Ladót, apró darabokra. Amikor ő — még jóval a párizsi vendégszereplés előtt — több heti szünet után fölhívta, a White Lady köszönés helyett mindjárt azzal indított: boldog vagyok, hogy hallom a hangod! — s ő maga ajánlotta, találkozzanak. Ladó még soha nem állt ilyen közel ahhoz, hogy örömében vonítani kezdjen, mint a kutyák a Holdra. Szeretett volna azon nyomban megállapodni a helyben s az időpontban, Vera sajnálkozott, még nincs meg a jövő heti beosztása a tévében, ám az biztos, hogy hétfőn egész nap odabenn lesz, Ladó hívja föl. Vagy akarod, hogy én hívjalak? Mindegy, mondta Ladó, hívlak én… ha véletlenül mégse lennél ott, akkor meg hívjál te. Jó, de ott leszek, egészen biztosan.
Ez egy pénteki napon történt. Ladó a hétvégét lázas tervezgetéssel és képzelgéssel töltötte, három éjszakán át összesen nem aludt másfél órát. Zsuzsával kedvetlen, a gyerekeivel morcos volt. Arra hivatkozott, hogy egy új magánszámon dolgozik, mellyel hétfőre el kell készülnie. Újra meg újra visszaidézte Vera szavait, hanghordozását, a szüneteket és a zörejeket, igyekezett arckifejezéseket társítani minden félmondathoz. Talán… talán végre megértette… rájött, hogy engem… velem…
Hétfőn tárcsázta a megadott számot, állandóan foglalt volt. Kistelefonját is bevetette, így egyszerre két irányból ostromolta azt a rohadt vonalat, melyet azonban a Magyar Televízió munkatársai állandóan használtak. Mikor végre kicsöngött, az Inter-Európa Bank jelentkezett. Aztán egy furcsa nevű polinéziai étterem. Közel kilencven perces erőlködés után vette végre föl egy náthás asszonyi hang: bemondói szoba, tessék! Ladó nagyot nyelt, hogy elnyomja izgalmát, s kérte Verát. Ő nincs itt, ma nem is lesz, mondta a náthás asszony, és lerakta a kagylót.
Ladó nem akart hinni a fülének. Tárcsázta Vera lakását. Itt a százharmincegy-hatvanhat-huszonnégy, sajnos, most nem vagyunk itthon, de amint lehet, visszahívjuk! — négy rövid pitty, egy hosszú. Megszokta már, hogy Verának sosem hagy üzenetet, gépiesen bontotta a vonalat. Másodszor is fölhívta. Szerbusz Vera, itt a Ladó, hadarta zavarodottan, azt mondtad, bent leszel a tévében, egészen biztosan, vagy ha nem, hát hívsz, se ott nem vagy, se a lakásodon, se nem hívsz… akkor mi legyen?
Aznap nem merte kikapcsolni a rádiótelefonját egy percre sem, várta, hogy a White Lady jelentkezzék. De hiába.
Ezt most miért csinálja? Annyira örült, amikor jelentkeztem… vagy már megint félreértettem? — bármennyire igyekezett elfogadható mentségeket találni Vera számára, mindig arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy összesen két eset lehetséges: vagy szánt szándékkal cukkol ez a nő, vagy… hm… egyszerűen szarik rám. Abban a pillanatban, amikor beszéltünk, talán komolyan gondolta, hogy majd hív, ám amint lerakta, rögtön elfelejtette. Nem számítok én őneki… — keményítgette a szívét, fogadkozott, többé én sem jelentkezem, vége. Dögöljön meg.
Mégis várta, egyre várta Vera hívását. Ha megcsörrent a telefon, ve-szeeem! — ordította, lélekszakadva rohant, hogy fölkapja, s csak nehezen tudta leplezni csalódottságát.
Néhány nap múltán föladta a reményt. Péntek este megszólalt a kistelefonja, épp kocsiban ült, az Árpád-hídon hajtott át, hazafelé. Kis híján karambolozott. Szerbusz, fuvolázta Vera, te, mire véljem ezt a sértett hangot, pusztán azért, mert nem voltam benn a tévében? nem tudom, hol élsz te, de a Magyar Televízióban igazán mindennapos eset, hogy megváltoztatják a beosztást, nem értem, miért kell ettől rögtön a plafonon lenned?! Bocsánat… — Ladó megsemmisülten sóhajtozott, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy megint mindent elrontott: bocsáss meg… én… annyira vártam, hogy… tudniillik nagyon kelletlenek voltak velem a kollégáid! — hazudta. Arról én igazán nem tehetek! — Vera ingerültsége Ladót megijesztette, újra és újra elnézést kért, egy pillanatra elengedte a kormányt, kihalászta a táskájából a naptárját, tudsz akkor mondani egy időpontot? Milyen időpontot? — kérdezte Vera. Hogy… mikor láthatnálak. Sajnos, most megint nagyon zavarosak a napok, de holnap biztosan kiderül a jövő heti programom. Hívjalak akkor holnap? Nem, látom, neked nagyon érzékeny pontod a telefonálás, majd hívlak én, holnap felhívlak a rádiótelefonodon, holnap, vagyis szombaton, délelőtt, úgy tíz és tizenegy között, jó?
Persze, hogy jó, több mint jó, csodás, gondolta Ladó, amikor elbúcsúztak egymástól. Szombaton délelőtt tíz és tizenegy között az íróasztalánál ült, kezében a rádiótelefonnal. Zsuzsának azt mondta, számokat táplál a készülék memóriájába. Az ikrek állandóan betüremkedtek a szobába, kiküldte őket, dolgozom, ne zavarjatok. Eltelt az az óra. Semmi. Kínkeservvel cammogott az idő, körülbelül másfél évig tartott a délután, s valamivel tovább az éjszaka.
Ladó egy héten át várta azt a bizonyos hívást, éjjel-nappal. Végeredményben Vera nem mondta, melyik szombaton… Mire eljött a következő hétvége, megértette, hogy a White Lady e kíméletlen módszerrel óhajtja a tudtára adni: hagyja lógva. Kopjon le. Szűnjön meg.
Ekkor utazott el Párizsba.
.......
|
