Mondhatni spártai körülmények közepette, net még van, némi kaja nyomokban fellelhető, dobozokból öltözködvén hetek óta, de hurráoptimizmusom töretlen (mellesleg a legjobb orvosság nehéz időkben) Pár hete avval nyugtattak, majd a lakás rám talál, hagyjak időt. Akartam egy olyasmit, hogy amint meglátom a helyet, peregjen le a lelki szemeim előtt, hogyan is fogom ott érezni magam, milyen a hely energiája, hangulata, mit rezonál az a tér, engem milyen irányban változtat, torzít-e, s ha igen, az nekem jó-e úgy...nem könnyű spirituálisan lakhelyet váltani, majd aztán minden szintemet átemelni minél kisebb zökkenővel egy új közegbe. Hagytam, majd zajlanak a dolgok, közben le is járt minden létező határidőm
Állatkák márpedig vannak.
Voltam olyan állatbolond, hogy előző életemben (talán már mondhatom így) felhalmoztam őket...s most, költözés előtt-alatt (ami nem feltétlenül csak fizikai helyváltoztatásra utal) azon kapom magam, kezdenek nem lenni igazságaim...mert vagy minden eddigi igazságomat szélnek eresztem és/vagy porig égetem, hogy a "hamuból majd valami új szökkenjen szárba" vagy semmit sem ért mindaz, amit eddig...azt mondják, le kell pusztítanunk minden régit, egészen addig a pontig, amiből ismét építkezni tudunk...más utak várnak rám, amihez a fél életemet kell magam mögé rakni és ottfelejteni...teherhordóim régen nincsenek, így könnyítem a menetfelszerelést...elbúcsúztam néhány legkedvencebb állatkámtól, zsigereikbe látva a bizonytalan félelem pulzálását, a többémársemmisemleszúgymintrégen érzését. Érzik, rezdülnek, nyugtalanok, félnek ahogy az óra ketyeg némán, könyörtelenül a sötétben. Harc nélkül adják meg magukat a változásnak, csak ködöt látnak, hogy például: ki tölti majd meg a kedvenc tálacskámat? Egyszerű alapvető életek. Egyszerű lények ők, mégis párhuzam vonható emberekkel. Egy jó barátom kutyája például mérhetetlen fölényes, decens modorával egy régvolt hivatalnokot idéz meg előttem, a főnökurat, köpcös dölyfösségével, felsőbbrendűségtudatával, kibillenthetetlen önhittségével. Mindegy is. Lények. Bennük is ott munkálkodik a Minden, amit érzékeny antennáikkal szivacsként magukba szívtak. DNS spirálok milliárdjai csápokként rezonálnak minden szellemi-lelki rezdülésre. Hát szegénykék, mostmár jó ideje élnek huzatban. Ami itt a számukra egy megfoghatatlan bizonytalanság-huzat. Biztosnak lenni abban, hogy valami változás következik, ami alapvetően változtatja meg az ő kis világukat. Maradandó, végérvényes.
Értelek - mondom neki - miközben próbálom ebbe a fölöttem formálódó félelemfelhőbe paszírozni az értelem óvó szavát, világukat megváltoztató tollvonását, szándékát, kinyilatkoztatását. Nem is akarom, hogy értsék, úgy rezgetem, hogy érezzék, a változást soha senki és semmi nem állíthatja meg.
KI ápol még hasonló tudatalatti húrokat lényekkel? Szerintem mindannyian. Mégsem könnyen körülírható, körülérhető, megérthető, miféle ősi páni félelem munkálkodik egyszerűbb lényekben. Engem ez az érzékenység az, ami ebben igazán lenyűgöz,. Hisz semmi más nem szükségelteteik élni. Érzékenység. Ugyanez az érzékenység lehetetleníti el a kezdő (majd éhező) írót a pályáján, hogy végezetül valami csontszáraz híd alatt meghúzva magát faragjon remekműveket - önmagának, önmagából. Hordóm sosem volt.

Maga a lény a remekmű.
Minden lényt mélységesen tisztelek és csodálok.
Azon eccerű oknál fogva, hogy létezik, működtetei magában a csodát.
Mindannyian remekművek vagyunk és páratlanok a magunk nemében! UFF

Vagy ugyanez a félelem (és az éhség persze!!!) vezeti sikeres vadászatra a lényt, végtelenségig fokozva hallását, látását, a vérében dübörgő adrenalin százszorozza erejét, hogy táplálékhoz jusson, időt nyerjen, élni, kell, muszáj, erőt, energiát szakítson ki a nagy egészből...mert itt körmök, fogak vannak, spriccel a vér, szakad a hús, artériák ömlenek a semmibe, de mindez a romlandó hús szava...árnyékvilág..világárnyékszék...és mégis mondom néktek, az emberi agy lehetőségei azok, amik végtelenek! Ha egyszer eljön az idő, mikor az ember már csak agyból lesz (de leginkább valami önfenntartó kvantumkomputerbe programozva végtelen ciklusként fut de nem kocog a Margitsziget körül) reménykedek abban, minden általunk kilőtt, kirezgetett gondolat áll össze ott valamiféle ősmasszává.

Az élet kegyetlen, kiossza a feladatokat. Van, aki üres lapokat kap. Erre mondotta volt Keti és Liza, a két orosz testvér jány (akikkel egyetlen viharosan sikerült éjszaka után már csak és kizárólag baráti viszonyt ápolgattam még hosszú éveken át) hogy I. J.
Azaz így jártál, testvér.

(mindenkitől elmézést kérek, minden fenti sorom csak egy semmiség, fogjátok fel egy furcsa, érdekes lenyomatként, vagy egy kavicsként, mikor kezedbe veszed a világ arcát, akár egy érdekes követ, aztán messze elhajítod...na így keresek én most otthont, randomize...bökjünk rá egy csillagtérképre és na majd ott...éppen ez benne a kihívás amúgy)

UFF!