Anne Sauvagnargues
Kék
Mindenfelé kidöntöttelek mint egy vödröt, ez így nem ment tovább, víz mindenütt, túl sok nedvesség, túl sok kék a földön, minden túl vizes lett, ez így nem ment tovább. Hagytam, hogy felszáradjon minden. A verőfényben. Hogy minden felszáradjon, visszahúzódjon, összemenjen. Most egy egész kicsi jégkockás tálkában tartalak a hűtőszekrénybe szépen betéve, szép nyugodt, aprócska kocka, kicsi kék jégdarab, kicsi lány.
*
Olykor-olykor a nyárra gondolok. Olykor-olykor arra gondolok, folyékony a nyár, olvadó kék, illanó kék, a nyár az epernyár, nyers mozdulattal belökted az ajtót, úgy éreztem, könnyű szoknya, eper-, tejízű mellek, mi volt ez, nem is tudom már, cseppet sem hiányzik, epermellek, enciánkék szemek, hatalmas gyöngyszem.
*
Mondhatni mint egy üres szoba, szerintem mondhatni úgy viselkedsz, mint egy üres szoba, szoba, nem mintha ne tudnád, ki is jön be valójában, ki jött be vagy épp fütyülnél rá vagy ne tudnád megmondani ki jött be, ki mit keres itt, éppcsak lomha maradsz, határozatlan, messzi, mint egy szoba, amely közönyösen mindent megenged, szoba, bebútorozatlan, ha benn vagyunk, ha nem, nyomunk se marad ott, nincs otthon senki nálad, mikor megjövök, senki, mikor távozom.
*
Vannak kövek, nem nyílnak szét soha, ha arra járunk, megbotlunk bennük, beléjük ütközünk, meg se mozdulnak, vannak mozgathatóbb kövek is, ezeket hajigálni szokás, nekünk ütköznek éppúgy, de inkább az arcnak vagy a hátnak. Alszom szagod legbelsejében, alszom csended, csended legbelsejében, tömött, sűrű, ásványi csended mélyén, szagod, csended mélyén békén. Egész éjszaka alszom. Utána rögtön felröppen a nappal, mint egy kő, mint egy kavics, mely homlokomon talál.
*
Mindabban, amit együtt csináltunk, nincs semmi túl érdekes, milyen szomorú is tud lenni a szerelem, ha elrejtőzik, milyen nyomorult is tud lenni, ha nincs ki örüljön, senki a tűz körül, kit érdekel, ragyog vagy sem?, milyen szomorú és visszataszító tud lenni a szerelem, rosszabb, mint egy kutya, akkor is, ha felugrál, hangosan vonít, vagy rohangál, mert egyedül van, és senki sem akarja különösebben befogadni, tűnjön innen, ugráljon máshol, milyen könnyű is üvölteni, ha azt akarjuk, ugráljon már máshol az a kutya.
*
Úgy elmondanám, hogy a kék és rugalmas tóban, mely mindkét szemed mélyén ott csurog, ott van egy csepp teherautó, egy csepp kihunyt csempe, hogy a kék és rugalmas tó találkozik egy lefelé menő lifttel meg egy felfelé menővel, egy induló vonattal, egy folyó szőke sziesztájával, messze a hidak mintha feltűrnék szoknyájukat, aztán az autópályák visszasiklatnak a belváros közelébe, a szürke utcákra, a kapuhoz egy délután a Loire mentén, egy éjszaka az utcán semmi tó, semmi nyár, semmi, csak egymásba hajtogatott, gyűrött napok, semmire se jó napok, hang a telefonban, más arcok, más kezek, más pályaudvarok. Semmi lankás mező. Puszta kémia terjeng a levegőben, egyszerűen a szemedet lesem, egy molekula kettéreped az artériákban, elvarázsolt fűszerek hancúroznak a hajszálerekben, paprika, tekintetektől dagadó illatokkal teli zsákok, halott gyerekek szempillái, húsevő halak, elég, ha kettőbe hajtjuk őket, úgy, aztán újra négybe, akkor sokkal kevesebb helyet foglalnak, rángatózik talán, s ilyenkor a tó akkora, mint egy halottkék zsebkendő, nedvessége kiapadt tizenkétrét hajtva, pont ahány hónap van az évben.
|