Törölt nick 2007.11.17 0 0 224 Fernando Pessoa Az ég nyugodt... Az ég nyugodt, csendes az este, Az éj közel, ha nem is sejteném, Magamon töprenkedem egyre, Lássam, mi volnék, s mi volna enyém. Múltamon végignézve láttam, Nem voltam más, mint mások körülem, Magam utáni kusza vágyam Adott csak ezt-azt lényemből nekem. Régi magam tárt könyv előttem, Forgatom, mint már olvasott lapot, Az igazság kihalt belőlem, Vége-hossza nincs, fájó vágy vagyok. Utas, ki útján elmerengett - Két úton jártam párhuzamosan, Része voltam tájnak, tereknek, Emléktelenül, vakon, társtalan. Helyemre értem, már ma sejtem: Formátlanságom más és más alak. Saját utam keresztbe szeltem, Nem látom magamban múlt-magamat. Én lennék - hisz nincs lehetetlen - E száz világból jött százféleség Egy érző pontba sűrítetten, Mely én vagyok, lévén, hogy élek épp? Én lennék az agy, mely a létet Felfogja, s csak sustorgó, mind nagyobb Perce az időbeli létnek, Melynek elevensége én vagyok?