Cédulák
Tegnap elkezdtem pakolászni, szortírozni azokat a papírokat, amelyek felgyűltek. Rendetlen ember vagyok, de mégis egy dologban szeretem, ha idegesítően rend van. Minden buta papírt, minden buta cetlit elteszek, s megőrzök. Ebben a végtelenségig hajlandó vagyok elmenni, s ez nagy hibám.
Amikor legutóbb - ha nem számítjuk a legeslegutolsó költözésemet, ami nem önkéntes volt, hanem a kényszer szülte - több doboz, több súlyos doboz csak cetlikkel van teli.Rengeteg, rengeteg cetlivel. A legtöbb cetlin a nevem, s valami ami velem történt. A legtöbb cédulán az életem különféle eseményei, vágyai, álmai.
Vizsgalapok, s szerelmes levelek, iratok, s összegyűrt vers-kezdemények.
Cetlik.
Amikor tegnap a négy nagy dobozt megpróbáltam átpakolni, hogy abból öt legyen, mert kidobni sajnálom őket elgondolkodtam. Van egy régi dal,melynek így szól az egyik sora: Hány cédula az élet?
Valóban, hány cédula az élet, s hány cédula, melyet rólam az Élet nagy könyvébe feljegyeznek?
Az első cédula kis papír, rég megsárgult már. Rajta a nevem, s hogy megszülettem. Az ember nem születik tabula rasanak, tehát nem mondható,hogy amikor megszületünk, teljesen tiszta lappal indulunk, semmi hatás nincs rajtunk, mint azt sem működik, hogy amikor valamit egészen újra kezdünk, s az előzményt befejezettnek, véglegesen lezártnak tartjuk.
Már voltak hatások rám. S rögtön egy cédula került, ki vagyok, s hány kiló. Hány centi a hosszom, s hogy férfinak születtem. De azt, hogy álmodozó leszek, ez a cetli még nem tartalmazhatta.
Egy újabb cédula. Azt mondták az okosok, hogy lehet belőlem okos. Mehetek iskolába, ahol megtanulhatom, hogy írják a nevem, s annyi mindent. Ahol újabb cédulákat szerezhetek, újabb jegyeket válthatok, újabb jegyeket válthatok a további cédulákhoz.
13 év telt így el, mígnem egy újabb cédula: egy kis barna könyvecske, mely igazolja: érett lettem. Akár felnőtt is lehet talán belőlem. Újabb cédula.
Hamarosan - ha még küzdök érte - megkapom a diplomámat, s lesz még egy cédulám.
Aztán talán lesz egy lány, aki mellém lép, megfogja a kezem, akinek minden leszek mindenben, s aki mindenem lesz mindenben. S lesz egy cédulánk, mely jelzi, hogy összetartozunk.
Újabb cédula.
Az utolsó cédula kőből lesz. Vagy fából, ha kevés a pénz. Rajta két számjegy, melyből az elsőt most is tudom, s egy név, melyet egész életemben viseltem.
S mondanak a cetlijeimről szép jelzőket, de hogy ki is vagyok, voltam én,azt nem biztos, hogy megsejtik.
S az utolsó utáni cédula szívből van, egy olyan megismerhetetlen tartományban, ahová csak remegve léphet be az utazó. Ahol lerázhatja magáról a cédulákat, s csak egyet néznek: a szívem mélységét.
A bécsi Kapucinusok templomába szokták eltemetni az osztrák uralkodókat, s közvetlen rokonait. Amikor megérkezik a halottas menet a kripta ajtaja be van zárva. Bekopog a szertartás vezetője, s kéri, hogy bocsássák be az elhunytat, felsorolván különböző címeit, rangjait, mondhatni céduláit.
A kriptán belülről kiszól egy hang: nem ismerem.
Ismét kopognak, ismét kérik a bebocsátást. A jelenet megismétlődik. A harmadik alkalommal ezt a választ adják: egy szegény bűnös. Így már beengedik.
Az utolsó utáni cédula szívből van, s elveszíthetetlen.
Sokak szerint félcédulás vagyok, bár rengeteg cédulám van. Paulo Coelho egyik könyvében valahogy úgy fogalmaz, hogy azt tartják őrültnek, aki a fal egyik oldalán van. Az aki a fal azon oldalán van, azokat tartja félcédulásoknak, aki a túloldalon. Szeretnék álmodozni. Szeretek egy picit félcédulásként élni ebben a félcédulás világban.
Az Elisabeth című musicalban hangzik el egy dal. Nem túl ismert, a magyar kazettára rá se került. Elisabeth egy bolondok házában tesz látogatást, s ennek hatására így szól: Biztos szabad és boldog, aki őrült - ahhoz viszont bátorság kell!
Én nem vagyok félcédulás, se bátor. De a reménykedéshez, a hithez, hogy ez a világ nem olyan, mint ahogy a dal szól: Én játszom a bátrat, és teszem,
mit kell, bár nem más az élet, csak rút ármány, undok csalás, mert e
földön nincs más! Nincs más! -, ahhoz egy picit kell a bolondság, s a félcédulásság.
Viszont, ha ezért az utolsó cédulánál, ami kőből lesz, vagy fából, ha kevés a pénz, azt fogják mondani: félcédulás volt, de mert reménykedni, én boldog leszek. Akkor oda fogom merni adni az utolsó utáni cédulámat Valakinek, akié valójában.
|
