Orbán Ottó

Szobor az abdai tisztásra

Arcodról leválik és megleng a felhő fehéren,
kemény szélben ülsz, az inged is fehér,
ami voltál, ami vagy, most elfér egy gyerek-
                                                    tenyéren,
ami voltál, ami vagy, most villámlik fehéren,
mint parton a hó és fagyban a fán a levél.

Téged az ég félbehagyott, nézed mi az ára
a fénynek; a harapás virága, mit ér a mosoly?
Mert aki retteg, megtöretik, mert aki páncélt
                                                    vesz magára,
meztelen lesz, mint a felnyílt seb; mi az ára,
hogy menekülj s falként emléktelenül leomolj?

A romokat láttad, a romokat és a táncot,
most hallgatsz, fázol és őrzöd magad.
Csak azt őrizheted magadban, aki bántott,
csak az örömöt felejtheted, nem a táncot,
hol a csont és kő mint szárnyatlan ég leszakad.

Benned az évszak örök, a télnek vége nem lesz,
fázol mint a halott gyökerek feketén.
Örülhet akit a vigasz szomorú tenyerére felvesz;
a gyönyör nem épít várat, a télnek vége nem lesz:
egyszál virág hajlong a teremtés tetején.

Az év konokul felejt, arcáról lehazudja a lázat.
Hajnalban épül az ég, estére romokban áll.
Csak a szél fúj, a por formázza a vállat, a lábat,
melyben nem maradt emberi semmi, se kín, se
                                                         alázat,
csak a meztelen halál.