Törölt nick 2007.11.04 0 0 174 Bella István Innen és túl Milyen mélységből emelem föl a fejem, hogy nem látsz engem Uram, s nem látod a szemem, s nem látlak én sem a szememben. Hány ezer éves perc e mozdulat- kudarc - és saruid se látom. Lábnyomaid, forró kutak, elcsobognak a pusztaságon. Gaz és dudva fölitta fény csöng csapásodban, tengereknek aszály-medre, lánc-televény. Koponyádból előperegnek. Ha vagy is, tudom, nem te, csupán a fénylés formái időznek el bennem és te tűröd tunyán, hogy születés, halál meg-megelőznek. Mégis, ha néha megszüli magát a nincs, s kiáltok: Ott van! Ott vagy! - otthagysz egyedüli egyetlenedő árnyékomban. Mássá leszel. S életemen, jón s rosszon, bünhödt igazságon innen s túl, ahogy élemedem, csak saját árnyamat látom. De rámhagytad hiányod, fényed, hogy szemmeltartsam, mit csinálok. Szempillám közt nincs-gyürüzések, fekete forgószél tátog.