Beszélgetések Pilinszky Jánossal


Lelkiismeret-vizsgálat

- Ember és költő nem mindig azonos. Amit kimond a költő, nem biztos, hogy állja az ember. A költő nem magát mondja, szava nem az övé, csak az ember rendelkezhet szabadon, csak gyöngesége a sajátja. Szellemét azonban nem fogja vétke. Milyen törékeny! Életében hányszor, de hányszor fogadhatta meg, hogy valamiképpen emberileg is hozzánő a „feladathoz". Hányszor negyvennapi böjtöt osztott ki már magának elégtelenül ?

- Emberi gyöngeségem sok van. Súlyos. Az a baj viszont, hogy az embernek a gyöngesége sem egyértelmű, mint ahogy a jósága sem. Az embernek az úgynevezett jó oldalai is veszélyt jelenthetnek.
Gondold el, hogy a szentség és az álszentség közt mekkora rokonság van. A hibákkal sem ilyen egyszerű. Mert én például rettenetesen kíváncsi vagyok. Ez bűn, de nemegyszer átsegített majdnem embertelen szituációkon, mert mint egy regényíró,
szinte a magam személyes sorsától érzelmileg függetlenül, kíváncsi voltam, hogy az élet milyen következő lépést produkál számomra. Saját magam regényírójává tudtam válni kíváncsiságból.
A másik súlyos vétkem : bizonyos infantilitás, gyerekesség, ami másokat gyakran hoz zavarba, és van, aki elveszti a türelmét amiatt, főleg az úgynevezett hivatalos társaságban. A protokoll számára ez tűrhetetlen, elviselhetetlen. De tudod,mégiscsak költői tulajdonság! Hogyan tudnék enélkül csodálkozni, örülni, szárnyalni önfeledten? ! Látod, ez is kétoldalú. A harmadik dolog, ami nálam vétekszámba ment, az az érzelmi életem volt. Nagyon sok problémát és nehézséget okozott, ami talán a neveltetésemből is adódott.
Tulajdonképpen szerelemre születtem, és az egyik boldogtalan szerelemből gázoltam a másikba, rettenetes intenzitással. Akkor meg az történt, hogy annnak ellenére, hogy én voltam, aki kudarcot vallott, én bűnhődtem. Mert ha az ember lélekkel nem győz egy szerelmet, akkor az visszaesik a testbe, és átváltozik merő szexualitássá. És a szexualitás kísértései is borzasztóan meggyötörték az életemet.
A hiúság nem volt nagy problémám. De nem állítom, hogy nem voltam hiú. Ez nálam inkább a féltékenység, irigység formájában jelentkezett. De talán két percig, ha tartott. Nem mondom, hogy nem éltem át. Ha csak egy indulat erejéig is. Nem okozott hosszan tartó problémát. Azt hiszem,végül is objektív voltam; nagyon boldoggá tett, ha valakit találtam, akire egy pillanatig irigykedhettem. Mert ezután feloldódtam benne, felnéztem rá.
Ha például Bachot hallgatok, bizonyára furcsa lenne, ha irigykednék. Vagy Bartókot, Vivaldit. Ezek értékek, amelyekben nyugodtan fel lehet oldódni, és fel kellene oldódni. Persze egészen mások a kortársi mértékek! Amik a kortársaknál helylyel-közzel nehézséget okoznak, azok az érdemtelen elismerések. Most a jó tehetségekről szólok elsősorban, mert az ember a tehetségtelenre, még ha nagy sikere is van, tulajdonképpen nem féltékeny. Mérges, de nem féltékeny. Nehézség csak a tehetségesnél van. Ha egy tehetséges ember szerepet kap akkor, amikor te levegőhöz se jutsz, egyedül ez okozhat gondokat. Jóllehet az éremnek megvan a másik oldala is, hogy ez azért mégiscsak valódi érték. Én nem, ő igen. Istenem...

Beleszülettünk térbe és időbe. S addig, amíg nem vagyunk legalább olyan nagylelkűek, mint a természet, és legalább olyan nagyvonalúak, nem vagyunk igazán keresztények sem. Legalább a természetes szintjét el kellene érnünk, ami pedig nem is a végső aspirációnk. Ahhoz már olyan nagyvonalúnak kellene lennünk, mint maga az univerzum. Mindig éreztem, hogy tőlünk ötmillió fényévre egy csillagon a világ legszebb hajnalai játszódnak le minden publicitás nélkül, halálos precizitással, évmilliók óta, tökéletes és fáradhatatlan rendezésben. És a szellemi életnek, ami nem a mennyek szellemi élete, hanem itteni, nagyon is földhöz ragadt, nagyon is emberi élet még akkor is, ha csak természetes aspektusból nézem, magán kellene viselnie ennek a nagyvonalúságnak a bélyegét. Ha erre nem képes, akkor mindig kevesebb és szegényebb lesz annál, mint amit kifejez. Most persze nem beszélek arról, hogy hiszek abban, hogy ez bizonyos transzcendenciának vagy a természetesen túli fölismerésnek ad vagy készít helyet. De elég csak a természetesnek eleget tenni. Elég. Ezt Jézus nagyon jól tudta. Ezért volt annyira igénytelen a parancsolataiban. „Elég a mai napnak a maga gondja" - és tanításai tele vannak ezekkel a nagyon pici dolgokkal.

....................