Takács Zsuzsa

A hasonmás

A legrémesebb kényszerképzetem az volt
a szakításunk után, hogy téged látlak
az Oktogonon valami rossz eszpresszó
utcára kitett asztalainál,
valahányszor a tanítványaimtól hazafelé
mentem, láttam, hogy ott téblábolsz,
és kisebb szívességek fejében egy pogácsát
vagy egy sajtosrolót fizetnek neked.
Minden alkalommal elállt a szívverésem:
ugyanaz az alkat, fejforma, körszakáll,
és - ne is haragudj -, ugyanaz a kissé
kéregető testtartás, kiéheztettek?
vagy csak szeretetet koldulsz?
és az arcod kéjsóvár mindeközben.
Elképzeltem, hogy te vagy az,
kényszerítettem magamat, hogy elengedjem
a buszt, titokban néztelek, féltem persze,
hogy feltűnő lesz a viselkedésem,
és félreérti az a másik,
hogy biztosan nem hiszi, miért csinálom ezt,
még jó, ha megúszom annyival,
hogy fizetek egy pogácsát neki, azaz: neked,
mert hogy második személyben beszéltem
magamban róla. De indokolatlan volt félnem,
mert észre sem vett, azaz: vettél,
s a kínzó gondolat, hogy nem tetszem többé
az olyan típusú férfiaknak, mint ti,
mély sebet ütött az önérzetemen.
Míg tűnődtem mindezen, borzasztó helyzetbe
sodortad magadat, följajdultam szinte,
egy cédulát bíztak rád ugyanis,
a szomszédos OFOTÉRT-ba kellett menned,
a cédulán valami durva ajánlat állhatott,
melyet ha visszautasít a fényképész
kisasszony, téged pofoznak fel,
s melyet ha nem, beáll ő is majd
kínzóid közé; de te nyilván azt remélted,
ha visszatérsz lihegve, leülhetsz újra
a kártyázók közé, s bár elveszítetted minden
pénzedet, hitelt kapsz (ismertem ráadásul
a játék iránti szenvedélyedet).
Vártad tehát a cédulát,
magasból nyújtották először, majd hirtelen
visszavették; s alulról, az asztal lábai
közül lógatták elő, te utánakaptál
valahányszor, szakasztott mint egy kutya
a csont után, én már rosszul voltam,
te készségesen nevettél; a nevetésed
ostorcsapásként zuhogott rám; így szoktál
nevetni az egészen magasröptű vicceken.
A közönség közben cserélődött,
a buszok jöttek-mentek.
Csakhamar befejezted a küldetésedet,
pénzzel tértél vissza. Pecsétes öltönyödet
nem ismertem, trópusi nyakkendődet sem:
egy pálmafáról majmok lógtak alá rajta.
Túlzás volna azt mondani, hogy sírtam,
de a könnyeim peregtek befele.
Révültségemből az unokatestvérem
vert fel, azt hitte, buszra várok,
nem tudta, hogy tőled veszem végső búcsúmat.
Együtt szálltunk fel, kérdezte mi történt.
Mondtam, hogy meghaltak a tanítványaim,
utoljára jövök ezen az útvonalon, ősz van,
korhadnak a fák, kelle-e még magyaráznom,
dőlnek a sírkeresztek,
nem kell, azt mondta, megért.