Jannisz Ritszosz

Mégis

Sok idő eltelt. Mindaz, amit hazulról hoztunk magunkkal,
szétrepedt, tönkrement.

Az ajtókopogtatás, verőfényes deleken,
a hang, amely kérdezte „Mért késtél?", az ajtóküszöbnél,
a fehér fésű, mellyel tükör előtt fésülködött az est,
egy cigaretta, amit szívtunk a tavasz ablakában a Kismedve
                    farkát ráncigálva,
a lámpás alatti két kéznek árnya, két gyümölcsöstál között,
mindaz, amit csomagjainkban elhoztunk magunkkal

- azok a fehér, tengerparti sétazoknik,
az áprilisi rövidnadrágok és trikók,
s még a kisolló is, amellyel a nyugalom ápolta rég a körmét
                    a délután ablakkeretében,
visszfénye a kezén s arcán vibráló ablaküvegeknek,
szétfoszlottak, szilánkra törtek,
megrozsdásodott az olló is, letörött a hegye,
olyan most, mint az elpusztult fecske, odalent a kövön,
a szappan és borotva mellett,
hiábavaló már - vele vágjuk a lábunk körmeit, vele vágjuk
                    a tyúkszemeket,
olyan most, mint egy rozsdás kulcs - nincs rá szükség:
                                a zárak összetörtek.
Mindaz, amit magunkkal hoztunk batyuinkban, csomagjainkban,
szétrepedt, tönkrement. Semmi sem maradt.

S mégis,
néha, amint leszáll az est,
s a Kismedve akasztja viharlámpáját a sátornyílásba,
a száraz földet picit megkarmolászva,
Petrosz vagy Vaszilisz vagy Andonisz apó,
batyujában turkálva egy odadugott bögréért vagy kanálért,
nagyon lassan mozgatják a kezüket - elmerülnek benne,
s körülöttük a levegő mozdulatlan és nehéz lesz, mint az olaj
                    a korsóban,
s a csönd akkor olyanná válik, mint a malomkő, midőn
                    megáll a víz.

És akkor újra halljuk azt az elfelejtett zizegést,
minthogyha ezzel az ollóval vágnánk a konyhapolcok
          papírcsíkjait karácsony heti napokban,
minthogyha az a fehér fésű járna egy asszony hajában;
minthogyha lábujjhegyre állnánk, hogy cigarettára gyújtsunk
                    a holdnál.

S tudjuk, batyunk legeslegalján,
a szennyes ingeink s lyukas zoknijaink alatt,
ott van még egy hímzett asztalkendő a házi csöndből,
s annak a két tenyérnek árnya,
mint két nagy szőlőlevél.

S oly furcsa érzés. Sírni szeretnénk.

^{/Papp Árpád ford./}