A szleng a nyelv leggyorsabban változó rétege, ezért ez avul el a leghamarabb. Bertie és cimborái Edward kori angol szlenget beszélnek, Wodehouse-osan megédesítve. Fő jellegzetessége az, hogy gyakran jönnek elő a gyereknyelvi gügyögés fordulatai; búcsúzáskor például azt mondják: „Pip-pip”, amit nálunk így lehetne visszaadni: Pá-pá. Nem lenne szerencsés.

De ugyanígy az sem szerencsés, ha a fordító az argóból, az alvilág nyelvéből, a bűnözők, a börtönök szlengjéből veszi kifejezészeit. Ez Wodehouse-tól teljesen idegen, nála még a bűnözők sem alpári, inkább kedvesen bumfordi nyelvet beszélnek (Mackós Slattery jó példa erre).

Van azért jó minta, a Folytassa, Jeeves magyar fordítása nagyjából azt igyekszik követni. A két világháború közötti magyar lektűrírók (Aszlányi Károly, Csathó Kálmán, Vaszary Gábor stb.) fiatalabb szereplőinek nyelvhasználata körülbelül azt az érzetet tudja kelteni, amit a mai angol anyanyelvű olvasóban kelt Wodehouse szövege. Korban eltérő ugyan, de archaikus jellegét tekintve eléggé ott van.

A 'fószer', a 'lezsíroz' nekem ebbe nem fér bele, az én fülemnek durva, oda nem illő nyelvi elem. Belefért viszont az ugyanolyan mai, de mégis kifogástalan 'molyol' vagy 'lenyúl'.