"Klímaváltozás most
Kíméletlen beszélgetés Zágoni Miklóssal
NOL • 2004. június 8. 13:03 • Szerző: BiL
Rövid távú klímaváltozás (kép: NOL – Krumpli Béla)
Néhány éven belül az éghajlatváltozásból súlyos problémáink fakadhatnak. Az alábbi beszélgetés arról szól, hogy a várható következmények olyan beláthatatlanul sötétek, hogy a probléma egyik legjobb hazai szakértője, Zágoni Miklós fizikus nem szívesen bocsátkozik jóslásba.
Zágoni Miklós évek óta a klímaváltozás Cassandrája. Most könyvet írt róla, amelyben aprólékosan elmagyarázza, hogy a természetben könyörtelen folyamatok mennek végbe. Mégis, amikor a következő évek várható fejleményeiről kérdeztem, titokzatosan hallgatott. Nem akar pánikot kelteni - felelte.
A középtávú klímaváltozás hatásait szemlélik budapesti lakosok 2003-ban (kép: NOL – Krumpli Béla)
Rávettem, hogy legyen kíméletlen. Az unszolásra elmondott néhány forgatókönyvet, amelyet nagyon valószínűnek tart, de nem vállal értük teljes felelősséget. Ugyanakkor láthatóan megrendíti az, amit tud.
Zágoni Miklós fizikából és filozófiából diplomázott, ma az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tudománytörténet és tudományfilozófia tanszékén tanít, valamint aktívan foglalkozik klimatológiával. Tudós, akinek tömeglélektani szempontokat kell mérlegelnie, mielőtt beszámol vizsgálódásairól.
A beszélgetésünk idején, június első napjaiban szakadt az eső, mint egy Krasznahorkai-regényben. Zágoni szerint ez a klímaváltozás része. Olyan időjárási jelenség hozta az esőt, ami korábban nem volt jellemző ebben az időszakban. Ennek az esőnek nincs itt semmi keresnivalója – mondta.
– Ön azt állítja, hogy a klímaváltozás már elkezdődött. Fél?
A félelem nem jó szó rá. Nem személyes fenyegetettséget élek meg, inkább esztétikai jellegű bántalmat, mert egy évmilliók óta jól működő bolygót teszünk tönkre. És lesznek olyanok, akik jól fogják érezni magukat abban, ami ránk vár, a szennyben, pusztulásban és anarchiában. És számomra ez fájdalmasabb, mint a félelem.
– A szokásos ellenérv a vészjelzésekre az, hogy a klímaváltozás tényét a tudomány vitatja.
Két évvel ezelőtt elöntötte Európa szívét az árvíz. Tavaly tízezer embert vitt el a kánikula Franciaországban. Idén a káosz jelei mutatkoznak az időjárásunkban. A Sió negyvenkilenc hónapja le van zárva, holott a csatorna 1863-es megnyitása óta hasonlóra sem volt példa. Ha valaki erre azt mondja, hogy természetes, annak per definitionem nem létezik klímaváltozás.
A gleccserek néhány évtized alatt visszahúzódnak, a Kilimandzsáró hava eltűnik… Ez ronda. Az ember nem csak tények alapján ítél, hanem az érzeteit is figyelembe veszi. Amerikában egy vizsgálat megállapította, hogy a többség a mai időjárást félelmetesebbnek tartja, mint az ötven évvel ezelőttit. Nem csoda. Az ősidők törzsei közül azok maradtak fent, amelyek intuitíve jobban választották meg vonulási irányukat, és azok a tájak, amerre ők mentek, a mai ítéleteink szerint szebbnek tűnnek, mint azok, amelyeken a rossz útirányt választó törzsek elpusztultak. Ezt is egy tudományos vizsgálat mutatta ki. Belénk kódolta az idő az esztétikai ítéleteinket.
– Mit kellene tenni, hogy megelőzzük a katasztrófát?
Visszakérdezek. Ön mit tenne?
– Radikálisan korlátoznám a forgalmat Budapesten. Kerthelyiségek a Rákóczi úton. Felvirágozna a társas élet, özönlenének ide a külföldiek, Európa legélhetőbb városa lenne.
Lehet. De mit kezdene Kínával?! Övék és Indiáé a világ legnagyobb felszíni szénkészlete. Kína vadul fejlődik, a lakosság autót és hűtőt akar. Ki tudná lebeszélni őket erről! Ugyanúgy el fogják égetni azt a szenet, mint korábban a Nyugat. Kína húsz éven belül a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátója lesz.
– Nincs megoldás?!
Én elsősorban a klímát befolyásoló tényezőkről tudok beszélni, a lehetséges óvintézkedésekről kevésbé. De például helyesnek tartanék egy új Manhattan-tervet, annak a hatalmas pénzeket és szakembergárdát megmozgató programnak a mintájára, amely az atombomba és a békés atomenergia kifejlesztéséhez vezetett a negyvenes években. Most az energiagazdálkodás alternatíváinak kutatására lehetne összpontosítani az erőket.
A tudomány ma a széndioxid-kibocsátás megfelezését javasolja. Ebben mindenki részt tudna venni. Ön is felére tudná csökkenteni az energiafogyasztását, ha nagyon akarná.
(Ekkor megkértem Zágonit, hogy beszéljen arról, hogy mire számíthatunk a közeljövőben, ha nem állítjuk meg a romlást. Zavarba jött: komoly szakember nem jósol – mondta és magyarázkodni kezdett, mint akit illetlenségre kértek.)
Sem riogatni, sem bagatellizálni nem szeretnék. Egyik sem segít…
– Lehet, hogy mégis jobb, ha tudjuk, mire számíthatunk.
A Duna 2002 nyarán (kép: NOL – Krumpli Béla)
Jó, ijesztgessünk! Lakhatatlanná válhatnak a panelházak. Ha ebben az ütemben növekszik tovább az átlaghőmérséklet, akkor nyáron túl meleg lesz a panelban. Ha a melegedés hirtelen lehűlésbe csap át - tehát ha a jégkorszaki forgatókönyv válik valóra -, akkor pedig télen lesz túl hideg. A Paksi Atomerőmű teljesítményét a biztonsági határig kell növelni. Ez akár öt éven belül elkövetkezhet. Nem szeretnék egy kockázati határon működtetett atomerőmű közelében élni. Tudom miről beszélek, részt vettem az erőmű beruházási munkálataiban.
Tovább is van, mondjam még? Ha a legrosszabb forgatókönyv válik valóra, akkor a globális felmelegedés radikális lehűlésbe csap át. Ez nem várható harminc-negyven éven belül, de bizony a klíma ideges rezgése évtizedekkel megelőzheti a nagy váltást. Ettől már nem vagyunk messze. Ekkor az időjárás kiszámíthatatlanná válik. Hurrikánok, tornádók. A Kárpát-medence, mint egy tartály rendkívül alkalmas rá.
A mezőgazdaságban termékhiány alakulhat ki. Az Európai Unió elveszítheti önellátási képességét. Ki akar az Egyesült Államoktól függni a gabonaellátásban?!
Ha igaz, hogy az esőövek északra húzódnak, akkor könnyen előállhat a helyzet, amelyben a Tisza vízgyűjtője a 2001-es árvízben lefolyt mennyiségénél ötvenszer nagyobbat produkál. Ha egy nagyobb téli havazás után a betörő szubtrópusi hatás miatt hirtelen olvadás következik, és bejön egy trópusi eső, majd a hólé egyszerre zúdul le, amint 2001-ben történt, akkor az ár beboríthatja egész Tiszántúlt.
Tovább is van. Száradás. Ha 2040-ig két fokot növekszik a globális átlaghőmérséklet, akkor ez nálunk három-négy fokos növekedést jelent, ugyanis régiónként másként jelentkezik a klímaváltozás. Csonttá száradhat az Alföld. A Duna-Tisza-közi hátság elsivatagosodhat.
A Duna alacsony vízállása miatt egyszer már közel került a Paksi Atomerőmű ahhoz, hogy hűtési nehézségek lépjenek fel. Ha hasonló aszály lép fel újra, és további húsz-harminc centit csökken a vízszint, ami tartósan fennmarad, akkor súlyos biztonsági problémák állhatnak elő. És az atomerőművet nem lehet úgy kikapcsolni, mint a tévét.
Ha lecsökken a karsztvízszint, veszélybe kerül a Dunántúl és Budapest ivóvízellátása. Hosszan sorolhatom a következményeket. Legjobban attól félek, hogy ma képtelenek vagyunk összefogni, miközben olyan korszak közeledik, amelyben csak együtt tudnánk megoldást találni a problémákra.
(Ekkor Zágoni már felhevülten beszélt, mint aki lerázott magáról egy bilincset.)
A klímaváltozásnak lopakodó természete van (kép: NOL – Krumpli Béla)
Mindez lassan, fokozatosan jön. A klímaváltozásnak lopakodó természete van, ez benne a szörnyű. Észre sem vesszük, és máris katasztrófák során vagyunk túl. Ma palackban vesszük az ivóvizet - ha ezt húsz évvel ezelőtt jövendöltem volna, senki sem hiszi el. Húsz év múlva talán ivóvízre fogjuk költeni azokat a milliókat, amelyeket most autóra. És senki sem fog csodálkozni rajta.
A harmincas években senki nem hitte volna el, hogy a következő háborúban megölik a népesség tíz százalékát. Aztán napirendre tértünk fölötte. Most eljöhet egy olyan világ, amelyben milliók fognak áldozatául esni az időjárásnak. Elolvassuk majd az újságban és továbblapozunk.
Ez a válaszom az interjú elején feltett kérdésére: azért nem félek, mert folyamatosan bekövetkezik az, amitől félni kellene. Darwin hívta fel a figyelmet, hogy az emberiség még soha nem tudta kivédeni a közeledő katasztrófát, de túlélte őket. Ebben vagyunk jók, tudunk alkalmazkodni.
A beszélgetés után különös dologra lettem figyelmes. A Szóda nevű kocsmában, ahol ezt az interjút írtam, a vendégek közül többen némán meredtek ki az ablakon. Nézték az időt. Két felhőszakadás között elöntötte az utcát egy délutáni, sejtelmes fény, és az emberek hagyták, hogy megragadja őket valami, ami csak olyan nyelveken beszél hozzánk, mint az eső és a fény."
Nol.hu
