Kedves Mindenki!

A szakdolimmal jobban behavaztam, mint gondoltam. Ez azt jelenti, hogy a majus 24-vel kezdodo heten tudok elkezdeni oknyomozni...Mindenkitol elnezest ezert, ujra. ( Nyirotol tanultam;-))

Engedjetek meg, hogy karpotlasul a szakdoli anyaggyujtes kozben talalt irast masoljak be ide. Azt hiszem, csak kicsit lesz offtopic...Hosszu lesz, de kerlek, olvassatok el! (Aztan kivancsi vagyok a velemenyetekre is...)

" Egy levél -

„Másnak lenni is teljesen természetes"

Mit tanulhatnak a „fogyaték nélküliek" a „fogyatékosoktól", miért is van a világon e kétfajta ember?

Manfred Schleker írja fogyatékos fiának.

Kedves Daniel!

Megint annyira magadra maradtál. „Soha nem fogod elérni az osztály szintjét" - mondta az osztályfőnököd - csak azt felejtette
el hozzátenni, hogy a normál iskola kétes követelményei szerint van ez így. Ezek a mi úgynevezett teljesítményelvű társadalmunk
elvárásaiból fakadnak, tehát mindenekelőtt racionális és motorikus képességekről van szó, a teljesítőképességről a „termelési
folyamatban". Ezért tesznek a rossz osztályzataid olyan magányossá, téged és mindenki mást, akik mások mint a többiek.

Dehát másnak lenni is teljesen természetes. Az emberi létnek nincsenek szabványai. Némelyek vakok vagy süketek, másoknak
tanulási nehézségeik vannak szellemi vagy testi fogyatékosságuk miatt. Vannak érzelemszegény emberek, humor nélküliek, örök
pesszimisták, aszociálisak és - ez pedig igazán nagy fogyatékosság - agresszív férfiak és nők... Azon kell erősen igyekeznünk,
hogy a fogyatékosságot másságként fogadtassuk el. Ha a szociális magatartás volna a mérce, akkor a Down-szindrómásokat
kellen követendő példának tartanunk. Ha pedig az érzékelőképességet tartanánk a legfonotsabbnak, akkor a bőrükkel
érzékelő süket-vakokhoz képest a látók és hallók számítanának fogyatékosnak.

Számomra te vagy a követendő példa érzelmi gazdagságoddal, kompromisszum-készségeddel, más (gyengék) iránti
szolidaritásoddal. Sokan, akik kitűnő tanulók voltak és karriert csináltak, nem tudták ezeket a képességeket kifejleszteni
magukban, vagy éppen elveszítették a nevetés és a sírás képességét...

Ki tervezheti meg a szerencsét és az örömöt, ki teheti szabvánnyá? Te, édes fiam, nagy nehézséggel jöttél a világra, hasonlóan
sok más gyerekhez. Ennek „minimális agyi diszfunkció" (MCD) lett a következménye, a finommozgások, a szemkéz
koordináció zavarai, érzékelési nehézségek (amelyeket a hagyományos pedagógia leegyszerűsítve tanulási zavaroknak nevez).
Az életedre vonatkozó orvosi prognózis nagyon rossz volt. Ennek ellenére „normálisan" élhetsz, de sokkal fáradságosabban,
mint azok a gyerekek, akiknek nincsenek ilyen korlátaik. Az iskoládról szólva pedig megállapíthatjuk: nagyon gyakran kell a
szociális képességek gyakorlásának, az egyéni teljesítményre való törekvéseknek és a türelmes bánásmódnak háttérbe
szorulniuk ahhoz az igyekezethez képest, amivel minél előbb, minél több kétségbevonható tudást közvetítenek nektek a
tanáraitok, és amivel minél több minél több mérhető teljesítményt várnak el tőletek. A „normális" iskola sok tanárának nehezére
esik fel- és elismerni azt, hogy az emberi fejlődés sokfélesége nem mérhető matematikai átlaggal. Hivatásom folytán sok
fogyatékos embert ismerek. Mindenek előtt azt tanultam tőlük, pontosan ők azok, akik áttörhetik azokat a falakat, amelyeket a
„nem fogyatékosok" építettek köréjük sáncként, hogy megakadályozzák őket a nagyobb elismerésre, hatalomra, sikerre, több
pénzer való törekvésükben.

Emberek, akik mint te is, ezen a határon belül élnek, gyengeségük kompenzálásával csodálatos teljesítményt érhetnek el..
Régóta itt van Sokrates példája, akit, púpos lévén, még gyerekkorában kiközösítettek, és ennek nyomán gondolkozott el azon,
mi is tette őt számkivetetté. Gondolkodásának eredménye az a világszemlélet, amely máig filozófiai tudásunk alappillére.
Eszerint az ember a középpontban áll, nem pedig az útban.

„Megvédelek a fordított értékrendtől"

„Az erőszak" című dolgozatodban a héber nyelv egy ismert szavát, a „Shalom"-ot értelmezed. Ez üdvözlő szó, a fegyvertelen
kéz gesztusa, tehát olyan gesztus, amilyet pedagógusoknak és politikusoknak kellene gyakorolniuk, írod te. Az üdvözlés
találkozást vezet be, a bizalmat mutatja, de egyszersmind kockázatot is magában foglal. A legfontosabb azonban: az ember áll a
középpontban.

Amikor a történelemórán az első világháború volt a téma, írtál egy megrázó „levelet a lövészárokból". Egy halálfélelemtől
gyötört fiatalember írja ezt a levelet császárhű, soviniszta apjának a háború értelmetlenségéről, és meg akarja győzni őt, hogy az
erőszak csak erőszakot szül. „A háborúk nem érnek véget a békében..." - írod. A középpontban az ember áll...

Nagyon foglalkoztat téged a náci uralom alatt szenvedett zsidók sorsa. Meglátogatsz egy zsidó temetőt szűkebb pátriádban,
Schwäbisch Alb-ban, zsidó szokás szerint követ helyezel a síremlékre, és sírva fakadsz... Te megértetted, sokkal inkább, mint
jónéhány politikus, aki a „később születtem" pózában tetszeleg, sokkal inkább mint sok felnőtt, aki a „kollektív bűnösség"
lehetetlenségéről vitatkozik, hogy ez a te és az én generációm számára örökre „kollektív szégyen" marad.

Az ember álljon a középpontban, emiatt küzdök én érted, hogy felnőttek és pedagógusok maguktól belássák, „normálisak"
legyenek, és tanusítsanak irányodban megértést és türelmet. Megvédelek, amikor túlságosan követeled a társadalom normális
voltát, amelyben az értékek piramisa fejre állt, mert a javak értéke hasznosságukban rejlik. „Életünk értelme az út és nem a cél"
- mondta valaha André Gide francia író. Sokan elfelejtették ezt a felismerést. Zarándokokból repülőgép-utasok lettek.

Némely szigorú bioetikus, mint például Peter Singer, megkísérel újra különbséget tenni az élet értékei és értéktelenségei között.
„Újra visszahelyezés"-nek (replacement) hívja azt az elméletet, amellyel a boldogság mérlegét ábrázolja.: helyettesítsük be a
fogyatékos családtaggal élő család balsorsának összegét azzal az összeggel, amelyet egy egészséges ember ér (beleértve a
társadalom pénzügy hasznát). Eszerint az elmélet szerint az embernek nincs más érdeme mint az értéke: ő is egy eleme a
számításnak.

Az ember méltóságát sem betegsége, sem fogyatékossága nem értékeli le. Sokkal inkább lealacsonyítja az embert egy
mesterségesen létrehozott vagy kikényszerített harmónia, melyben nincs helye félelemnek, gondnak, konfliktusnak. De a
fogyatékosság nem genetikai defektus, hanem a teremtés rendje szerint való.

Itt áll egy mese a kis Marie-ról, aki megtanult falábbal élni. Csak akkor lett ez probléma számára, amikor felserdült, s „csodás
keble, őszibarack ajka, hosszú haja lett" - modja Wolf Biermann. Nem figyeltek fel rá a fiúk. Egy új műláb, ami „húsból, vérből
és csontból való láb" volt, ami megtévesztésig olyan volt, mint a valódi - juttatta csak el a kézfogóig. Amikor az ara összeesett a
menyasszonytáncnál, derült csak fény a jól leplezett titokra. A vőlegény visszavonta házassági ígéretét, ám ekkor arájának
valódi lába nőtt, az ő feje viszont fává keményedett.

Az integráció a fogyatékosság nélkül élő emberek fejében és szívében indulhat csak meg. Fafej esetén kevesebb a lehetőség. A
szociális érzéketlenség azonban nem olyan szembetűnő mint a fafej.

Én olyannak szeretlek, amilyen vagy, Apád "

(Ezt az irast egy autizmussal egy autizmussal foglalkozo websiton talaltam. A fooldal cime:http://www.hpconline.com/autizmus/)

Minden jot!

Esik