~Konszonans, ~harmonikusok...:
a görögök
konzonáns hangoknak csakis az oktávot, quintet és quartot tekintették,
mert ezek egyszerű húrarányokkal (1 : 2, 2 : 3, 3 : 4) fejezhetők ki;
de egy másik vizsgálati irány, a harmonikos-oké, melynek Aristoxenos
(Kr. e. 4. század) a feje (már a következő korszakban) s mely a hangok
magassági különbségeit vizsgálta, először teremtett alapot rendszeres,
de egyszersmind a gyakorlaton alapuló összefoglalásra. A görögőknek ez
a kétféle vizsgálati és tárgyalási módja szintén teljesen modern. A
harmonikusok-nak is voltak olyan megállapításaik (így az egész- és
félhangok mellett harmad- és negyedhangok mérése), melyek alapvető
jelentőségűek az Antik G. felfogására. Mindkettő megegyezik abban,
hogy, a G. tényleges fejlődésének megfelelően, a húros hangszer alapján
áll. Az aulos minden túltengése mellett, e korszak vége felé és a
következő egész korszakban a G. elméleti alapja mindig a kithara
maradt; a valóságban sem történt más, mint hogy a görög művészetek
általános fejlődésmenetének megfelelően, a kitharán elért fokonkénti,
lassú vívmányokat átvitték az aulosra, illetve kihasználták utóbbinak
azt az előnyét, hogy az aulos, az állandóan egyenlő húrszámú és
egyszerre csak egyféleképpen felhangolható lanttal szemben, a lyukak
számának tetszésszerinti szaporításával nagy hanggazdagságot jelentett
s a lyukak megfelelő befödésével tetszésszerinti hangok létrehozatalát
engedte meg.