A dél-amerikai esöerdök sorsa aggaszt, de nem a CO₂ miatt. Az erdöirtás ugyanis fajpusztulással jár, s ez a genetikai információ visszahozhatatlanul elvész. Olyan ez, mint a nagy könyvégetések az ókor végén.

Arra meg - úgy látszik - nincs pénz, hogy ezeket az eltünö ökoszisztémákat most dokumentáljuk és archiváljuk, amig még van rá lehetöség. A DNS pl. folyékony nitrogénben korlátlan ideig eltartható s a DNS birtokában egy faj jó esélyjel visszaállitható késöbb (az ehhez szükséges technológia részben máris megvan, részben semmiféle elvi akadály nem látszik). Ugyanezt meg lehet tenni teljes ökoszisztémákkal is, csak sokkal alaposabb (és drágább) munkát kell végezni - most.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a dél-amerikai esöerdök eszméletlen fajgazdagsága (evolúciós értelemben) mindenképpen átmeneti állapot. A jégkorszakok idején ugyanis (az idö nagy részében) a terület sokkal szárazabb mint ma s a tulajdonképpeni esöerdö sok kis szigetszerü foltra szakadozik, jó nagy szavannás területekkel közbül. A sziget-hatás nagyon elösegiti új fajok létrejöttét. A jelenlegi (közelmúlt-beli) hatalmas, egybefüggö esöerdö új fejlemény, csak az utóbbi 8-10000 évben jött létre. Ennyi idö alatt nem áll be az egyensúlyi állapot, a "felesleges" fajonak nem volt idejük kipusztulni.

Azt kell látni, hogy - a közvélekedéssel ellentétben - nem az ipar, a közlekedés vagy a városiasodás a legnagyobb környeztpusztitó, hanem a mezögazdaság. Ennek belátásához elég most összel kisétálni a határba és körbepillantani. Ami azonnal szembetünik, az egy tökéletesen természetellenes mérsékelt égövi sivatag - kilométerek százain és ezrein keresztül, szinte megszakitás nélkül. Egyébként úgy hivják, hogy szántóföld.

Igazán intenziv mezögazdasági müveléssel a területhasználat lehetne sokkal (sokkal!) hatékonyabb is - végsösoron ugyanezt a mennyiséget a jelenlegi terület 2%-án meg lehetne termelni. Ez most nem gazdaságos, mert a föld túl olcsó, rettenetesen alul van értékelve, mindenütt (nem csak nálunk!). Pedig ez az eröforrás az, ami nem bövithetö jelentösen semmiféle jövöbeni technológiai áttöréssel.

Ugyanakkor van itt egy apró könyveléstechnikai részletkérdés is, amiröl keveset beszélnek (sajnos a környezetvédök is), s amin az egész környezet-ügy áll vagy bukik. Az a módszer, amivel jelenleg a nemzeti jövedelmet számitják világszerte, egy ENSZ ajánlásban van rögzitve. Ez a módszer pedig hibás. A javakat ugyanis az elöállitási értékükön tartja nyilván és nem az újratermelési értékükön. Ez olyan helyeken, mint Európa, ahol már minden százszor csontig le lett pusztitva minden, majd fáradságos munkával és hatalmas ráforditásokkal úgy-ahogy helyreállitva, nem nagy különbség. De a "fejlödö" országokban az. Teljesen abszurd, hogy az "istenadta" erdöt nulla értéken tartják nyilván a könyvekben, mig az ültetettet a beruházási költségekkel arányos (gyakran igen magas) értéken. Ennek az az eredménye, hogy egy ország, ahol még sok az öserdö, ennek kiirtásával évtizedeken keresztül jó gazdasági növekedést tud felmutatni - papiron (lásd pl. Nicaragua esetét a XX. század során). Ha ezzel szemben minden környezeti értéket úgy tartanánk nyilván, hogy megnéznénk, "elfogyasztása" esetén mennyibe kerülne a helyreállitás (ez meglepö pontossággal kalkulálható), akkor rögtön nagyon megdrágulna az efféle rablógazdálkodás. Ennek az ésszerütlen ENSZ-ajánlásnak a megváltoztatása már többször szóba került, de mindig megbukott a politikai egyetértés és akarat hiányán. Enélkül pedig nem lesz normális környezet-gazdálkodás (legfeljebb csak akkor, ha már nem marad további puszitanivaló).