Idegrendszeremet egyelőre bírósági tárgyalásom, s egyéb földi dolgok tépik, amit nem tesz helyre semmi, csaka végső megoldás, pl. jogosítvány, cégautó-elvesztés, stb.
Múltamat hiába elemezgetem, pszichiáterem is ezért nem tud mit kezdeni velem, mert nekem nem voltak örömpediódusaim életemben, csak a félelem a rossztól, az erőszakosságtól és a meglévő kicsi jó elvesztésétől. Így inkább elzártam magam mindentől, ne is lássam a jót, hisz csak elrontanám. A depresszió diagnózis rám nem húzható, áterem a gyermekkorból eredeztethető tartós személyiség-torzulásba kapaszkodik, oda könnyű, mert az nem elleőrizhető, követhető. Engem meg az orvosok sem érdekelnek, gyógyszer-íratáshoz elengedhetetlenek, így kellenek. Csóró vidéki parasztgyerek lévén már 'ámerikás', városias atttűdöt vettem fel szinte azzal, hogy van pszichiáterem, ügyvédem, most már csak pénz kell rájuk. Elnézést örökös szarkazmusomért, de öngúnyom elengedhetetlen része közel három évtizedes önutálatomnak.