Bizony, az emberekkel való kapcsolattartás nagy próba egy szociális fóbiásnak. Nemrég nálunk járt a VallásFiló fórum réme, az ott kialakult vitám miatt meg akart velem személyesen is ismerkedni, ezért vasárnapra meghívtuk.
Hááát... a találkozó meglehetősen kudarcba fúlt. Mivelhogy ültünk, mint a Bálám szamarai, és vigyorogtunk, és nem alakult ki értelmes társalgás. Ott, hogy négyen összejöttünk (hozta a barátnőjét is), rájöttünk, hogy nem is vagyunk igazán kíváncsiak egymásra.
Szerencsére a férjemre rájött a szájmenés, és beszélt-beszélt, a vendégek meg bóbiskoltak, én meg feszengtem: mi lesz, ha egyszercsak abbahagyja a beszédet? Akkor nekem kell valamit produkálni! De az agyamban csak a nagy üresség volt.
És a férjem egyszercsak abbahagyta a beszédet.
És leszállt a csend. Súlyos, nyomasztó csend.
Olyan ideges lettem, hogy moccanni se mertem, izzadt a tenyerem, és vártam, hogy összedől a világ. Hogy fogunk ebből a helyzetből kikeveredni?
Akkor dühbe jöttem, persze csak magamban. Hát mi vagyok én, hogy az egész társalgás terhét magamon hordozzam? Miért pont nekem kéne itt szellemeskedni meg csevegni? Csevegjen, akinek nincs szociális fóbiája! És csakazértse szóltam semmit. Sőt elfogott egy perverz öröm: most aztán itt ülünk estig, és hallgatunk. Jusse szólok!

Egy örökkévalóság után valaki megnyikkant, és a társalgás úgy-ahogy megint beindult. De én úgy éreztem, egy kisebb győzelmet éltem át: szembenéztem azzal, hogy milyen, ha az ember kifogy a szóból és hallgat. Ugyanis főleg ettől rettegtem, ha emberekkel kellett beszélgetnem. Hát most tudatosan átéltem a társalgás csődjét. És úgy, hogy a felelősség kb. felét a vendégekre hárítottam, hiszen olyan passzívan és idétlenül viselkedtek.

Régen csakis magamat kárhoztattam volna egy ilyen összejövetel csődjéért. Úgyhogy mégiscsak haladok, ha lassan is.