Nekem onnan is származik a kisebbségi érzésem, hogy elég vékony vagyok. 170/50. Persze ezekre a méretekre sokan azt mondják, hogy ez tök jó, manöken alkat, meg ilyesmit.
Már iskolás koromban is zavart, hogy az osztályban mindig én voltam a legvékonyabb.
Jöttek a bölcs kérdések: Miért nem eszel? De utálom ezt. Nem értik meg, hogy nekem ilyen az alkatom. Szüleim is ilyenek voltak, tesóm is. Annyit eszem, amennyit kedvem tartja, jó étvágyam van, bármennyi sütit megehetek (igaz kettőnél többet egyszerre nem bírok), szóval nem vagyok anorexiás.
Nincs olyan közösség, ahol ne lenne ez téma. Akár a suliban, akár a munkahelyen, mindig szóvá teszi valaki: Hogy te milyen vékony vagy! És akkor még udvariasan fogalmazott.
Nem tudtam magam túltenni ezen.
Elég vicces volt, mikor a pszichomamának panaszkodtam erről, ugyanis ő ha nem nyom 120 kilót, akkor semennyit. Teljesen be van szorulva a székbe, alig tud lehajolni.
És a legviccesebb, hogy ő adott tanácsot: örüljek, hogy vékony vagyok, mondjam azt, ha szóváteszik, hogy a mai kornak megfelelően táplálkozom, bármit megehetek, én így vagyok szép és csinos.
Pár hónapja jobban el tudom fogadni magam, el tudom hinni, hogy tényleg jobban nézek ki, mint pl. ő, vagy a hasonlók.